Nádasdy Ádám
Na, gyerekek
Na, gyerekek, figyeljetek,
Jani, Józsi, Emese,
annak, amit most mesélek,
nem tréfa a fele se.
Ne kételkedj, ne csodálkozz,
meg se halld, hogy mit súg más:
inkább higgy a két szemednek:
én vagyok a Mikulás.
Azt hiszitek, nekem könnyű:
puff! az égből pottyanok?
Rendes nevem Nikolaosz,
öreg görög pap vagyok.
Ahol boldog népet dajkált
Kis-Ázsia lágy öle,
ott állt hajdan Műra város:
én voltam a püspöke.
Szociális munkám sok volt:
láttam, kik hogy élnek itt,
például hogy egy apának
három lánya éhezik.
Hiába mind oly erényes,
olyan szűzi, mint a hó:
nem látszott más perspektíva,
mint a prostitúció.
Akcióba léptem rögtön,
(a szívem majd megszakadt):
bedobtam az ablakukba
egy jó zacskó aranyat.
Férjhez is ment mind a három –
én lebuktam: kiderült,
hogy az a pénz aznap éjjel
kitől és honnan került.
Aztán szentté is avattak,
kényelmetlen ez nekem,
inkognitóm védelmébe
visszabújnék szívesen.
Csakhogy később Amerika
fölfigyelt rám, gyerekek,
ott az kell, hogy mutogassam:
mennyi kólát vedelek.
Fölhizlaltak, így lettem most
piros ruhás, víg apó,
rángat kilenc rénszarvas, és
azt ordítom: „Ho-ho-ho!”
Most már Finnországban élek,
Joulupukki a nevem,
unalmas, mert nincs teendőm:
ott nem szegény senki sem.
De most ide tihozzátok
régi egymagam jövök,
nincsen velem díszkíséret,
se rének, se ördögök.
Puttonyom sincs, ajándék sincs,
de a szemem mindent lát:
ki az, aki nem mos fogat,
s otthagyja az uzsonnát?!
Szálljatok hát magatokba,
nem árt némi pirulás –
jövőre, ha jobbak lesztek,
megbocsát a Mikulás.
