Balogh István
Ki volt Láng Ida?
A kérdés kezdettől fogva megválaszolhatatlannak tűnt - talán pont ezért kezdett el érdekelni.
Békés megyei helytörténeti kutatásaim során először a békéscsabai gyűjtőtáborban "elhunytak" névsorában bukkantam Láng Ida nevére. Az első traumák 1944-ben még Magyarországon, már a gettóban, a gyűjtőtáborban, de még nem a lágerekben: öngyilkosságok a kétségbeesés, a megaláztatás, a kegyetlenkedések, vallatások következtében és a segítség, gyógyszer hiányában bekövetkező halálesetek.
Itt ért véget Láng Ida története, azonban számomra, hatvan évvel a magyar holokauszt után itt kezdődött el.
Vésztő egykori zsidó közösségét kutatva, a túlélőkkel beszélgetve, találkoztam ismételten Láng Ida nevével, mindenki emlékezett az elismert fatelepes és emellett polgári iskolai tanárként is köztiszteletnek örvendő Láng Gyula ritkán látott, betegeskedő, elvonult életet élő feleségére, aki - mondották - költőnő volt, verseket írt.
Minden kis falusi zsidó közösségben éltek különcök, feltűnő jelenségek - gondolhatnánk -, azonban Láng Ida élete és sorsa ennél messzebb mutatott.
Békés vármegye két világháború közötti monográfiája vezetett tovább a nyomozásban, egy rövid szócikket olvashatunk a kötet személyi adattárában: "Láng Ida. Született Vésztőn. Apja néhai Weinfeld Bernát fakereskedő. Középiskoláit Eperjesen és Nagyváradon végezte. Gyerekkora óta foglalkozik irodalommal. Versei, regényei, tárcái, kritikái fővárosi és vidéki lapokban jelentek meg. Elismert műgyűjtő, a sárréti őstehetségek felfedezője."
Láng Ida tehát ezek szerint valaki volt: verseket, regényeket írt, műgyűjtőként és tehetségek felfedezőjeként említik - s mi minderről semmit sem tudunk.
Vésztő Város sem tud Láng Idáról, a település elismert személyiségei között nem találhatjuk meg a nevét. Elfeledett értéke, soha el nem ismert szülötte a városnak - hány Láng Idát felejtett el felfedezetlenül Magyarország 1944-ben?
Egy mártír megemlékezés, a közös kaddis után tűző nyári napsütésben indultam el kegyeleti útra a békéscsabai neológ zsidó temetőben, a temető félreeső részében egyszerre elém tárult egy mohás felirat: Láng Ida írónő. Megrendülten álltam meg a levelektől fedett egyszerű kis síremlék előtt, és hajtottam főt egyedül, némán.
A folyamatos kutakodás időről időre, váratlanul, mégis szinte törvényszerűen sodorta elém mindazt, ami Láng Ida életéből, munkásságából megmaradt. Verseire és néhány prózai alkotására antológiákban, zsidó és nem zsidó közéleti, irodalmi lapokban bukkantam rá.
Mi, akik a holokauszt történéseit szeretnénk emberi módon megközelíteni, és átadni mindazt, amit megtudhatunk még ennyi év után, tudjuk, milyen fájdalmasan kevés maradt emberek százezreiből és millióiból - gyakran még a nevük sem! És egyszerre a névtelen áldozatok között verssorok kezdenek mesélni egy életről, egy valaha volt emberről.
Láng Ida életét hiába kutatom, a száraz és távoli életrajzi adatoknál többet a még élő családtagok sem tudtak mondani, jobbára inkább az új híreknek örültek, én mondhattam el nekik néhány momentumot "a nagymama", "az Ida néni" életéből.
Azonban az éveken keresztül folytatott kutatómunka során előkerültek versek tucatjai, majd az egyetlen megmaradt saját verseskötet, a Tündöklő Híd. És a versekből kilépett az asszony, akinek családtörténetét és életútját sehogyan sem tudtam felgöngyölíteni. Valós körvonalat kapott egy különleges, szívből-lélekből költővé lett nő, aki hűséges feleségként, anyaként, "fáradt ősök utódaként" - miképp egyik versében írja - élte életét a szülőfalujában, azonban talán máshová kellett volna születnie .
Az életút lassan bővült apró momentumokkal, nyaralások Constanzában a Fekete-tenger partján, ahonnan "fürdői leveleit" küldte haza, ahol az életművében oly különlegesen egyedi hangú tenger-versciklusa született.
Ezt követték antológiákban közreadott alkotásai, az az alig száz költemény, amely a holokauszt után hatvanöt évvel még fennmaradt. Láng Ida költőnő értékes, méltatlanul elfeledett hagyatéka utolsó versével válik lezárttá, amely 1944 januárjában jelent meg a Dévaványai Hírlapban Így szeretném címmel.
"A síromra egy fenyőfát ültessetek
nem kell márványemlék, a sírkő oly hideg.
Fenyőfaszál őrizze híven emlékemet..."
Így indítja váteszi hangú művét Láng Ida, az elfeledett költőnő, aki sosemvolt palotákban, képzeletbeli árkádok alatt, távoli színes erdők mélyén járta útját, amely 1944-ben 47 éves korában a békéscsabai gyűjtőtáborban ért véget.
Nekünk túl az ezredfordulón kötelességünk megőrizni mindazt a szellemi örökséget, amely rendkívüli körülmények között ránk maradt, s így jelképes fenyőfát ültetnünk Láng Ida sírjára.
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
Balogh István - Virág Emese: Láng Ida költészete
