Háy János: Egy szerelmes vers története. Palatinus. 2010.
Háy János újabb verskötete, a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából megjelent Egy szerelmes vers története sajátos, a szerelmi lírára nem jellemző szellemi aurával bír: nyugtalanságot okoz, gyanakvást ébreszt (kritikusban legalábbis). Négy ciklusba rendezve negyvenhét művet nyújt át olvasójának a gyűjtemény (negyvenhat verbális szöveget plusz bevezetőként egy minimalista képregényt vagy epikus képverset [Szerelmes vers süketeknek, nagyot- és kicsithallóknak]). A versek a beszélő én bonyolult (itt-ott zavaros) személyes viszonyrendszerét rajzolják, szerepeinek (apa-szerep, férj-szerep, szerető-szerep) egymással való, törvényszerű konfliktusait tematizálják. Biztos kézzel írt szövegek, gondosan válogatott összeállítás - de a könyv nem ettől izgalmas.
A kötet verseinek (többnyire egyes szám első személyű) beszélője életképeket konstruál, elmesélt történeteken, ábrázolt helyzeteken keresztül mutatja önmagát: szándékait, motivációit. A történetek feszültségét a visszatérő hűtlenség, a helyzetek drámaiságát a fenntartható boldogság keresése (ennek a keresésnek a kudarca) adja. Az élet tisztátalansága a valódi témája ennek a könyvnek, valami nagyon személyes és nagyon őszinte létélmény, és ezen a ponton ébred a gyanakvás, jön létre a(z olvasói) nyugtalanság. Egyrészt a versek énje az emotív meghaladottság állapotában mutatja magát (elsöprő vagy bénító érzelmi telítettségről beszél, szerelemről), de a hangja végig szenvtelen, nyugodt, rideg. Másrészt úgy beszél önmagáról ez az én, mint aki elszenvedi sorsát, sodródik kapcsolataiban is, kapcsolatai között is, miközben folytonosan, kibillenthetetlenül magabiztos. Állít, közöl, felismerései vannak - soha nem kérdez. Nincsenek kétségei, nincsenek gátlásai. Jóindulatú megközelítéssel erős, öntudatos. Elfogulatlanabb megközelítéssel számító és manipulatív. "mint egy őszi nátha, / elönt az érzelem" (Külföldi vers), mondja a versbeszélő, és tényleg, az Egy szerelmes vers történetében a szerelem nagyjából annyira kellemes, bájos vagy romantikus, mint egy megfázás. A tévés riporternő undorodik a tőle, de este, az interjú után azért szétteszi a lábát (Felszínes vers), a fiatal szerető szerelmes belé, de a férfi úgy érzi, ő csak a lánylakás tartozéka (Egy kislakásban), egy nő bugyija vérszagú, szagolja, miközben a rádió valami halálhírt ad közre épp (Rövid vers), egy másik nő a versbeszélőn állna bosszút saját öregedése miatt, mert másnak ártani nem tud, és mert a férfi éppen kéznél, de őt nem érinti meg a nő gyötrelme, szánja csak (Kéznél). Ráadásul mintha ez a beszélő a saját maga rakta világhoz képest se lenne őszinte. Nádasdy Ádám szerint a líra mint olyan mindenképpen férfisztriptíz (ha nő írja, akkor is): az illetlenségig láttató. Háy könyve ebben az értelemben is líra; kitárulkozó, és sok helyen valóban szemérmetlen. Az élveboncolásig, a valódi önvizsgálatig mégse jut el, van egy éles határ, ahol a lírai én önismereti igénye kifullad, az emberi természetet fürkésző szándék lezár. Tetteinek következményei nem érik el (talán nem is érdeklik), a megélt élmények nem idéznek elő benne semmilyen változást. Felelőssége artikulálatlan marad. Mintha a versbeszélő maga nem látná (nem akarná látni), amit mutat.
Ennek oka talán a lírai én maximális kiterjesztésű, mindent felülíró individualizmusa, az önzetlenség, az áldozatosság teljes hiánya. A modern embert látjuk a kötetben, egy atomizált szubjektumot, aki közösségi élményre (itt, konkrétan, két ember közösségére) vágyik, érzi annak hiányát, de képtelen bármi közösre, mert önmagából lényegi elemeket feladni nem tud. A közös számára az, ami hozzá idomul. Ráadásul saját egyéni kudarcát a közösségi alapú spiritualitás tagadásával reagálja le. "Szerintem nincs, / ha van, nem látszik, / ha látszik, nem isten." (Betlehemi ének) Ez a strófa a kötet (verbális) felütése. Nem valódi blaszfémiáról, hanem (a gyűjtemény egésze felől olvasva) inkább csak apró tévedésről van szó. Isten (úgy általában) van (értsd: ettől a könyvtől még létezhet), nem a világból hiányzik, hanem a lírai énből, a beszélőből mindaz, amit (a keresztényi/keresztyéni értelemben vett) Isten sajátnak tételez, jónak mond, követendőnek parancsol. Ez egy fontos különbség. Hogy az Egy szerelmes vers története nem a világot, de a beszélő ént mutatja istentelennek.
Háy költészete (ahogy a prózája viszont nem) zárvány a kortárs magyar irodalomban, ez nyilvánvaló. Verses szövegeinek nincsenek gyökerei a forgalomban lévő lírai áramlatokban, nem jönnek sehonnan, és alig elgondolható, hogy bármikor következzék belőlük valami (kiinduljanak belőle, építsenek rá mások). De ez, láthatóan, nem is cél, nem törekvése a szerzőnek. Az Egy szerelmes vers történetének lírája nem a kortárs költészettel, hanem a korábbi Háy-életművel kezdeményez párbeszédet, abban talál magának motívumokat, indukció-szövegeket, indíttatást. Durván (tudomást nem véve) különbözik minden mástól, amit ma költészetnek hívnak, mégse anakronisztikus, hanem autoriter, mivel a maga módján friss, erős és stabil. Háy János eszköztelen versnyelvének plaszticitása, a döccenéstelen szövegformálás, a szövegek olvasóbarát (könnyen befogadható) gondolatritmusa együttesen világképző, atmoszférateremtő potenciállá állnak össze. Elhisszük, amit mond, a befogadói elme beveszi a programot, azonosítja (lehetséges) élőként, hitelesként a megrajzolt figurákat, helyzeteket. És itt válik izgalmassá a mesterségbeli tudás szerepe. Hogy bármit elhitet. A könyv beleviszi olvasóját abba a torz evidenciába, hogy ami jól van mondva, az jól (helyesen) is van gondolva. Az Elszakadás című versben például ilyen pazar futamok sodorják az olvasót: "Benne ketyeg az óra / bennem ketyeg a bomba, / s minden, amit szeret bennem / holnapra már széthull / darabokra." A szépségélmény határozott, lendület, erő a sorokban, miközben a szöveg tételmondata ez: "S ha az érzés utat enged / valami érdek fellép / az érzés ellen." És valahogy elhallgatódik, elkenődik, hogy a kötet verseiben mindig az érdek győz.
A beszélő sorstragédiája éppen ez a fojtottság, a folytonos (fenntartott) cselekvésképtelenség, a tisztátalanság felszámolásának programozott kudarca, és az ezt kísérő kényszeres mellébeszélés.
A belső ellentmondások, a lelepleződés legerősebb, leghatározottabb példáját a (kötetben utolsó, ilyen módon kiemelt pozícióba helyezett) címadó darab nyújtja. Az Egy szerelmes vers története egy epikus prózavers, novella-szerű történettel. Az E/1-es beszélő azt meséli el, hogy írt egy verset egy lányhoz, akit nagyon szeretett, de aki ezt a verset már nem olvasta, nem olvashatta, ugyanis mire kész lett a mű, a lány elhagyta a versben megszólaló ént. Eltelt néhány hónap, a szöveg megjelent valami lapban, és egy másik lány olvasta el, az új kedves, aki úgy érezte, neki szól a szerelmes vers. Az olvasmányélmény hatására a beszélő nyakába borul ez a másik lány, szerelemmel, a férfi pedig a tévedéstől, a helyzettől kiborul, ellöki magától a lányt, a lakásból kidobja, majd a kulcsra zárt bejárati ajtó mögött földre rogy, és "Ebben a nevetséges pózban kezdtem el / zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön / mi mást tehetne az ember, zokogtam bele / a padlólapokba, s még beszéltem is, / hogy gyere vissza, gyere vissza (...)" A vers dikcióját a félreértés és az összeomlás feszíti, mindkettő mögött-alatt az első lány iránt érzett, mindent elsöprő és múlhatatlan szerelem áll. A pótolhatatlan, a nem helyettesíthető, az identitást is meghatározó. Ez itt a klasszikusan romantikus szerelem-eszmény egy modern kori kibontása - lehetne. De hát, nem az. Az ábrázolt jelenetsorban ugyanis benne ennek a szerelem-eszménynek a teljes tagadása, elárulása is. Hogy a hűség hiányzik. Eltelt egy-két hónap, és a lakásban már ott a másik nő, mégpedig olyan helyzetben, hogy gondolhatja azt, neki szól a vallomás. Így érvénytelenedik a beszélő heves reakciója is, az összeomlás indokolatlan. Ha a szerelmek cserélhetők (olyan is van, csak az egy másik műfaj), akkor azért nem kell meghalni, nem kell összetörni. A romantikus szerelmi szenvedés indokoltságát ugyanis az ismételhetetlenség adja, hogy az egyetlen egy veszett el. Ennek az egy személyre irányultságnak a hiányával a gyötrelem nem vehető komolyan, a panasz hamis. Valahol hazugság van. Hazugság a régi szerelemről, vagy hazugság az új lánynak. A kettő együtt nem lehet igaz. Miközben első olvasatra ezt a művet is elhiszi az ember, mert szövegként erős, a beszélő szuggesztíven, motiváltan meséli el a történetet, nyelvileg működik, a fordulat pedig eredeti.
Bár a kötet verseinek többsége egy rugóra jár (bennük a feleséghez, szeretőkhöz, lánygyermekhez, vagyis nőkhöz fűződő viszonyok bonyodalmai panaszolódnak el, a férfi, és mindig a férfi panaszkodik), a gyűjteménybe bekerült néhány könnyedebb darab, amelyek üdítően más módon, hangulatos részletek felől láttatják a férfi-nő ütközéseket. A Találka, munka címűből például megtudjuk, hogy ha nem találkozunk a kedvessel, akkor jobban halad a munka. Illetve azt tudhatjuk meg, hogy a nő szerint akkor jobban halad. Mert ha találkoznak, akkor nem a munkára figyelnek. A beszélő ezzel egyet is ért, ilyen módon: "Én nagyon [haladtam a munkámmal], mondom, / holott egyáltalán nem / tudtam koncentrálni nélküle, / de nem vagyok hülye, / hogy elmondjam az igazságot, / s még a holnapi találkát / is kockára tegyem". Sűrítés, felsőbbrendű szellemesség, görcstelen cinizmus - a vers pompás. A Kéktúra egy erős atmoszférájú, abszurd életkép, a beszélő azt mondja el, miért érdemes kirándulni, a képen pedig direkt testiség, egy felláció a szabadban, az erdőben, a turistaút fedett kanyarjában, ezzel a közbevetett jelenettel: "Csak nehogy - mondja a nő - / félrenyeljen, attól nagyon fél, / épp így ér véget az élete, / hogy előttem guggol és félrenyel." És ezért érdemes valóban, a vers meg vicces és elgondolkodtató egyszerre. A kötetnek ezek a kisebb súlyú, kevesebbet akaró szövegei jó érzékkel oldják a gyűjtemény világának komor feszültségét, hígítják sötét tónusát.
A klasszikus toposz szerint az irodalomnak két témája lehet, a szerelem és a halál. A Egy szerelmes vers története azt demonstrálja, hogyan tud irodalomként megjelenni a szerelem mint halál. És nem úgy, hogy halálos szerelem. Hanem mint az emberi (halálos) nyomor, az, hogy aki itt beszél, az csak beszél róla. Mert nem képes rá. Miközben azt hiszi, hogy igen. "Hát ez van - nevet a világ ura / aki senkit nem ismer, / de mindenkit lát - / negyven fölött ilyen a halál" (Negyven fölött) Jó könyv, nyílik, mozgat, és bitang erős a hatása. A világ meg (férfival, nővel, hazug beszélőkkel madzagozva össze), az tényleg ilyen: szomorú. Mármint elszomorító.
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
