Kritikák
Dávid Ádám
Mesterhármas
Lackfi János - Vörös István: Apám kakasa.
Változatok klasszikus magyar gyerekversekre. Molnár Jacqueline rajzaival
Mesterhármas
Lackfi János - Vörös István: Apám kakasa.
Változatok klasszikus magyar gyerekversekre. Molnár Jacqueline rajzaival
Egy híján húsz klasszikus szerző társaságában űzi Lackfi János és Vörös István vérlázítóan vidám vagy éppen véresen komoly játékait, de ez csak súlyosbítja a helyzet könnyedségét. A szerzőpáros ötvenhét verssel folytat tiszteletteljes tréfát: így átlagosan három költemény jut egy-egy klasszikus versmesterükre, amelyeket kíméletlenül át-, tovább-, oda- és visszaírnak.
És ha még nem volna elég a mesterhármasokból, a versek között különös macskák és madárkák és űrlények és mindenrendű teremtmények képében Molnár Jacqueline is feltűnik pimasz grimaszt vágva (szivárványszínű újságpapírokból), és mesterien ragasztja össze a néhol széttartó verssorokat - egybefogva a klasszikusok és változataik világát, összetereli a lustán kérődző kecskerímeket, egyszóval rajzaival rendbe rakja, amit a két öröm-apa a magyar gyerekversek nagy játszóházából szertelenül és nagy-nagy szeretettel százhatvan oldalra szétpakolt...
Az Apám kakasa „változatait" olvasva egy hamisítatlan pázmányos Kreatív Írás szemináriumon éreztem magam.
A szerzőpáros 2004 óta vezeti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai bölcsészkarán indított, komplex költői és prózaírói ismereteket nyújtó programot. Az azon résztvevők számtalanszor megtapasztalhatták, hogy az irodalmi szövegek mindenekelőtt játékra hívnak, továbbgondolásra és továbbírásra ingerelnek. A két költő-tanár gyakran szerepelt együtt eddig is különböző irodalmi rendezvényeken, folyóiratokban, antológiákban, és csak idő kérdése volt, hogy mikor jelentkeznek közös kötettel. Gyerekvers-feldolgozásaikkal nem hazudtolták meg önmagukat: mindketten nekiveselkedtek valamennyi kiválasztott versnek, így tisztelegve a nagy elődök előtt, egyszersmind új összefüggésbe helyezve a szállóigévé vált sorokat.
A két költő előszeretettel nyúl klasszikus „felnőtt" művekhez is. Erről árulkodik egy-egy kiragadott versciklus. Vörös István Hét évszázad haikui címen 2004-ben eljátszott a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük". A 2005-ös Gregórián az erdőn című kötetbe beemelt ciklusban már feltűnik József Attila Altatója (az új átiratról még lesz szó), de nem csak verseket alakít át - a mesevilágot Lúdas Matyi történetének „haikusítása" képviseli -, és a ciklus évszakok szerinti felosztása rímel az Apám kakasa szerkezetére.
Lackfi János Variációk anyanyelvre - a századok hangján című versciklusa, amely az Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók szövetsége közös anyanyelvi pályázatán megosztott első díjat kapott, megkerülhetetlen magyar versek újrafogalmazása az anyanyelv-tematikára felfűzve. Weöres Sándor hangján szólva a Csend és csengő című vers végén előbukkan a híres bóbita-motívum, amely az Apám kakasa csálé világában csápoló Józsikává változik.
A könyv közvetlen előzményének tekinthetők a Csodaceruza 28. számában megjelent Vörös-versek, melyekhez Aranysityak-rovatában maga Lackfi írt bevezetőt Előfizethető madárdal címen. De például a Friss tinta! gyerekvers-antológiából is ismerős lehet Vörös István Kosztolányi-parafrázisa, a Műanyag játékok.
Az átiratok tehát fontos részét képezik mindkét szerző alkotói világának, s a kötet újdonsága éppen az, hogy közös nevezőre tudja hozni a kortárs gyerekversek frissességét a kanonizált 19-20. századi klasszikusokkal, amelyekből számos antológia látott napvilágot a Móra Kiadó könyveitől a Holnap Kiadó sorozatáig.
A címválasztás ebből a szempontból is telitalálat, hiszen a két költő jelképesen az örökbe fogadott versek nevelőapjává lép elő. Másrészről a kifordított cím felidézi Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjének legendás költői versenyét is, ahol Bruckner Szigfrid már próbálkozott az Anyám tyúkja különféle változataival. Itt azonban nincs versengés a két kolléga között, hanem a játék öröme sugárzik az összes feldolgozásból. Ennek tudható be, hogy néha meglódult a tenta (vagy a billentyűzet), és akár kétszeresére duzzadt az új vers az eredetihez képest. De verseny ide vagy oda, Mikkamakka szigorú ítélete mintegy mottóként kínálkozik az Apám kakasa versei elé: „ne az 'Anyám tyúkját' mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk." Ilyen nagy ráismerések övezik a könyvhétre megjelent kötet bebarangolását is.
Persze a Lackfi-Vörös párosnál nem az számít nagy felfedezésnek, hogy ráismerünk az eredetire, hiszen a vershármasok mindig egymást követik, s a jól átgondolt tipográfiai elrendezésnek köszönhetően könnyedén megtalálhatjuk a kiinduló sorokat. Ezekben az átiratokban éppen az a játék válik igazán izgalmassá, hogy felismerjük az „átírók" saját versvilágának egy-egy hangsúlyos motívumát, amelyeket mintegy átfolyattak a klasszikussá vált formán és/vagy tartalmon, de mégis megőrizték jellegzetes „lackfiságukat" és „vörösségüket", a sajátos szóhasználatot és alkotói stílust. Úgy teljesítik tovább saját (gyermek)költészeti munkásságukat, hogy közben újraértelmezik, újrajátszatják kedvenceiket.
Már a kötetkezdő verstrió önfeledt játékra, illetve a két játékos saját univerzumába csalogat. Weöres Sándor vezeti a feldolgozottsági listát hét verssel. Csodaszép pejkó paripája Shimano bicajjá változik Lackfinál, aki Törpe és óriás között című gyerekverskötetét is bringás perspektívában megírt verssel indította (Macskakő). Vörös István pedig Audit varázsol a Weöres-paripából, így már az első oldalon megjelenik egyik központi témája, a nagyvárosi lét apró-cseprő csodáira rácsodálkozó felnőtt-gyerek látásmódja.
A könyv ezt követően négy ciklusba rendeződik, melyeket az évszakok kötnek össze lazán kapcsolódó láncolattá. Sok versnél indokolatlannak éreztem, hogy miért éppen az egyik ciklusba került, s miért nem a másikba, viszont feltétlen előnye ennek az elrendezésnek a változatosság, hiszen egy formai szempontú sorrend könnyen unalmasabbá tehette volna a válogatást, így azonban arányosan jut mindenhova rövidebb, hosszabb, vidámabb, komolyabb költemény.
Tekintettel a kötet gazdagságára csak egy-egy jellemző motívumot emelek ki, amelyek halvány irányvonalakat rajzolnak föl a versek útvesztőjében. Elöljáróban elmondható, hogy Vörös általában egy árnyalatnyival jobban tartja magát a kiinduló formához, rímekhez, sokszor teljes mondatokat változatlanul átvesz, hogy aztán apró eltérésekkel billentse ki egyensúlyából a verset, ezért érdemes sorról sorra, sőt, szóról szóra összevetni az eredetivel, így a versek egyfajta szimbiózisban léteznek együtt. Lackfi látszólag sokszor jobban eltér a kiinduló verstől és a szövegszintű egyezések igen ritkák, de mindketten következetesen betartják a klasszikusok által kínált formai játékszabályokat.
Kosztolányi híres Mostan színes tintákról álmodom kezdetű versén jól érzékeltethető a kétféle eljárás különbözősége. Az eredeti így indul: „Mostan színes tintákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok levelet/e tintával írnék egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek. / Krikszkrakszokat, japán betűket írnék/s egy kacskaringós, kedves madarat. / És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat". Vörösnél a tintákból pattogó labdák lesznek, de a kezdősorok mégis feltűnően hasonló szókészlettel élnek: „Mostan színes labdákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok gúnynevet / pattintanék oda egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek, / és amiért szeretem, kinevet. / Krikszkrakszokat, japán neveket adnék, / s egy kacskaringós, görbe kanalat. / És akarok még sok más színű labdát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,". Igen ám, de a folytatásban egy három soros betoldással egészen más irányt szab a versnek: „én lennék az egész aranycsapat, / hagynám, hogy a brazilok győzzenek, / öt-háromra győzném le magamat." - és innentől kezdve a vers színes hangulatokból filozofikus tartalomba csap át. Lackfi ellenben inkább Kosztolányi könnyedsége mellett teszi le a voksát: „Mostan színes ruhákról álmodom. / Egy rózsaszín top! Hogyha felveszem, / tíz ujjamra jutna az óvodában / legalább huszonnégy kedvesem. / De persze egy se jut, mert a fiúcskák / fütyülnek rá, hogy a cipőm piros, / nem vonzzák őket buggyos ruhaujjak, / vagy ha aranyhajam lila csatos."
Egy másik csoportosítási szempontot kínál a városi illetve vidéki témák előnyben részesítése. A szerzők feldolgozásaiból világszemléletük mellett a kötet végére kirajzolódik szűkebb lakóhelyük is. Arany Családi köréből így lesz Vörösnél Bérházi kör, Lackfinál pedig Zsámbéki kör. De ezek a versek nem csak egy társadalmi miliő megidézését példázzák, hanem az (ön)életrajziság felé is mutatnak. Ahogy Lackfi a Bögre családról szóló köteteiben név szerint is megnevezi gyermekeit, úgy a parafrázisok is gyakran a családi élet krónikájává állnak össze. Arany Lacinak helyett ezért Lackfi Johannának mesél. No de nem ám a fürge ürgéről, hanem a lajhár lassúságú Kövér Lajosról. Mintegy versbe szedi és kiegészíti Kövér Lajos színre lép című meseregényének kezdő sorait, önparafrázissá kanyarítva a Petőfi-parafrázist. Vörös István pedig Fehér Loninak ír verset, aki a Hajnali tolvaj című „verses meselabirintusban" bukkant föl, mint a költő lánya által életre keltett alteregó, s a szerző legújabb gyerekdarabjában, a Padlizsán és Paprikában is központi szerephez jut.
Ebben a mesejátékban is tetten érhető a szerző alaptémája, az álom és valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó gyermeki lélek, amely szintén visszatérő motívum az Apám kakasa verseiben, mint
A betűk vakációja, vagy a Jeremy, a fekete srác. Utóbbi a következő sorokkal ér véget: „Csak nem tudta, honnan hova, / mely álomból mely álomba, / mely világba, valóságba / lendül át a lába. / Hogy hol alszik, és hol ébred. / Hol az álom, hol az élet." A Padlizsán és Paprika nyitánya szinte ugyanezekkel a szavakkal írja le ezt a léthelyzetet.
Lackfi Jánosnál a kultúránk lenyomataként ábrázolt szerkentyűk és kütyük is időről időre felbukkannak. A Bögre család újabb kalandjaiban megénekelt isteni jármű, a Skoda (Skoda-csoda) kétszer visszatér, s a Pöfögő Suzuki című vers önmagában is egy kész autósereglet: „Tülköl a lila Lada, zörög ez a zöld Skoda, csikorog a Merci, de köztük is / ott pöfög a Suzuki, pirosan oson a kocsi" stb. Sokszor előfordul az életet mikroszkopikus jelenségeibe sűrítő kép is, a Megismerni egy szőnyegpadlót a Horton című animációs filmből ismert Kifalva lakóit idézi.
A speciális szóhasználat gyakorisága szintén árulkodó: Lackfi kétszer is dobócsillaggal dobálózik, ami Gubóban című „felnőttverséből" lehet ismerős: „Surrogva röppennek az évek / Dobócsillagnak homlokomba." Vörös költészetében az angyal-ördög ellentétpár itt is erős nyomott hagyott: az angyalok ezúttal 11:7-re győztek az ördögökkel szemben.
A versfeldolgozások a tiszteletteljes játszadozás dacára néha paródiába hajlanak, s így emlékeztetnek Karinthy klasszikus Így irtok ti című kötetének egyes passzusaira. A Törpefejűek skizofrén ismételgetését például Vörös rávetíti Nemes Nagy Ágnes Láttam, láttam című versére, sőt, túllicitálja Karinthy-t, hiszen a vers végén mindent háromszor mond: „ám a titok ott van előttük, / ott van előttük, ott van előttük, / láttuk s hárman összenevettünk, / összenevettünk, összenevettünk."
Az irónián túl a titok kézzelfoghatóan is beszivárog a kötetbe, amikor az egyik feldolgozás-pár előtt vers helyett egy kitépett vonalas lapon ez a szöveg áll: „Szerinted ez melyik Radnóti-vers helye?" - Maga a tipográfiai ötlet önmagában játékra, keresésre hív Radnóti századik születésnapján, bár a vers kimaradásának feltehetően prózai oka lehetett.
Molnár Jacqueline az utóbbi Lackfi-könyvek illusztrálása mellett részt vett egy hasonló hagyományélesztő könyv létrejöttében: a Pagony Klasszikusok sorozat a Grimm-mesék „leporolását", újramesélését tűzte ki célul Mosonyi Alíz tolmácsolásában, és a Piroska és a farkas világát Molnár álmodta újra, ahol a macska-egér harc, amely már Kövér Lajos színre lépésekor is ott porzott a pormacskák és poregerek körül, s a második kötetben kiteljesedni látszott, úgy tűnt, hogy a „farkasétvágyú" macskával a végkifejlethez érkezik. Az Apám kakasa csacska macska-rajzai azonban még ezt is túlszárnyalták. Ennyiféle és fajta cicát még életemben nem láttam.
Az egészen gyerekrajzos stílusban felskiccelt linómetszet-hatású fekete-fehér figurák színpompás papírkivágásos kollázsokkal alkotnak merész kombinációkat a kötet lapjain, de egész oldalas illusztrációk csak a cikluscímekhez dukálnak, s azok is visszafogottabb háttérben világítanak, mint a Kövér Lajos-könyvek, vagy a Piroska-feldolgozás képei.
A könyv szerkesztőinek javára írandó a feldolgozott szerzők szerinti csoportosítás a tartalomjegyzék végén, amely segíti a tájékozódást a versrengetegben.
És ha még nem volna elég a mesterhármasokból, a versek között különös macskák és madárkák és űrlények és mindenrendű teremtmények képében Molnár Jacqueline is feltűnik pimasz grimaszt vágva (szivárványszínű újságpapírokból), és mesterien ragasztja össze a néhol széttartó verssorokat - egybefogva a klasszikusok és változataik világát, összetereli a lustán kérődző kecskerímeket, egyszóval rajzaival rendbe rakja, amit a két öröm-apa a magyar gyerekversek nagy játszóházából szertelenül és nagy-nagy szeretettel százhatvan oldalra szétpakolt...
Az Apám kakasa „változatait" olvasva egy hamisítatlan pázmányos Kreatív Írás szemináriumon éreztem magam.
A szerzőpáros 2004 óta vezeti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai bölcsészkarán indított, komplex költői és prózaírói ismereteket nyújtó programot. Az azon résztvevők számtalanszor megtapasztalhatták, hogy az irodalmi szövegek mindenekelőtt játékra hívnak, továbbgondolásra és továbbírásra ingerelnek. A két költő-tanár gyakran szerepelt együtt eddig is különböző irodalmi rendezvényeken, folyóiratokban, antológiákban, és csak idő kérdése volt, hogy mikor jelentkeznek közös kötettel. Gyerekvers-feldolgozásaikkal nem hazudtolták meg önmagukat: mindketten nekiveselkedtek valamennyi kiválasztott versnek, így tisztelegve a nagy elődök előtt, egyszersmind új összefüggésbe helyezve a szállóigévé vált sorokat.
A két költő előszeretettel nyúl klasszikus „felnőtt" művekhez is. Erről árulkodik egy-egy kiragadott versciklus. Vörös István Hét évszázad haikui címen 2004-ben eljátszott a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük". A 2005-ös Gregórián az erdőn című kötetbe beemelt ciklusban már feltűnik József Attila Altatója (az új átiratról még lesz szó), de nem csak verseket alakít át - a mesevilágot Lúdas Matyi történetének „haikusítása" képviseli -, és a ciklus évszakok szerinti felosztása rímel az Apám kakasa szerkezetére.
Lackfi János Variációk anyanyelvre - a századok hangján című versciklusa, amely az Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók szövetsége közös anyanyelvi pályázatán megosztott első díjat kapott, megkerülhetetlen magyar versek újrafogalmazása az anyanyelv-tematikára felfűzve. Weöres Sándor hangján szólva a Csend és csengő című vers végén előbukkan a híres bóbita-motívum, amely az Apám kakasa csálé világában csápoló Józsikává változik.
A könyv közvetlen előzményének tekinthetők a Csodaceruza 28. számában megjelent Vörös-versek, melyekhez Aranysityak-rovatában maga Lackfi írt bevezetőt Előfizethető madárdal címen. De például a Friss tinta! gyerekvers-antológiából is ismerős lehet Vörös István Kosztolányi-parafrázisa, a Műanyag játékok.
Az átiratok tehát fontos részét képezik mindkét szerző alkotói világának, s a kötet újdonsága éppen az, hogy közös nevezőre tudja hozni a kortárs gyerekversek frissességét a kanonizált 19-20. századi klasszikusokkal, amelyekből számos antológia látott napvilágot a Móra Kiadó könyveitől a Holnap Kiadó sorozatáig.
A címválasztás ebből a szempontból is telitalálat, hiszen a két költő jelképesen az örökbe fogadott versek nevelőapjává lép elő. Másrészről a kifordított cím felidézi Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjének legendás költői versenyét is, ahol Bruckner Szigfrid már próbálkozott az Anyám tyúkja különféle változataival. Itt azonban nincs versengés a két kolléga között, hanem a játék öröme sugárzik az összes feldolgozásból. Ennek tudható be, hogy néha meglódult a tenta (vagy a billentyűzet), és akár kétszeresére duzzadt az új vers az eredetihez képest. De verseny ide vagy oda, Mikkamakka szigorú ítélete mintegy mottóként kínálkozik az Apám kakasa versei elé: „ne az 'Anyám tyúkját' mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk." Ilyen nagy ráismerések övezik a könyvhétre megjelent kötet bebarangolását is.
Persze a Lackfi-Vörös párosnál nem az számít nagy felfedezésnek, hogy ráismerünk az eredetire, hiszen a vershármasok mindig egymást követik, s a jól átgondolt tipográfiai elrendezésnek köszönhetően könnyedén megtalálhatjuk a kiinduló sorokat. Ezekben az átiratokban éppen az a játék válik igazán izgalmassá, hogy felismerjük az „átírók" saját versvilágának egy-egy hangsúlyos motívumát, amelyeket mintegy átfolyattak a klasszikussá vált formán és/vagy tartalmon, de mégis megőrizték jellegzetes „lackfiságukat" és „vörösségüket", a sajátos szóhasználatot és alkotói stílust. Úgy teljesítik tovább saját (gyermek)költészeti munkásságukat, hogy közben újraértelmezik, újrajátszatják kedvenceiket.
Már a kötetkezdő verstrió önfeledt játékra, illetve a két játékos saját univerzumába csalogat. Weöres Sándor vezeti a feldolgozottsági listát hét verssel. Csodaszép pejkó paripája Shimano bicajjá változik Lackfinál, aki Törpe és óriás között című gyerekverskötetét is bringás perspektívában megírt verssel indította (Macskakő). Vörös István pedig Audit varázsol a Weöres-paripából, így már az első oldalon megjelenik egyik központi témája, a nagyvárosi lét apró-cseprő csodáira rácsodálkozó felnőtt-gyerek látásmódja.
A könyv ezt követően négy ciklusba rendeződik, melyeket az évszakok kötnek össze lazán kapcsolódó láncolattá. Sok versnél indokolatlannak éreztem, hogy miért éppen az egyik ciklusba került, s miért nem a másikba, viszont feltétlen előnye ennek az elrendezésnek a változatosság, hiszen egy formai szempontú sorrend könnyen unalmasabbá tehette volna a válogatást, így azonban arányosan jut mindenhova rövidebb, hosszabb, vidámabb, komolyabb költemény.
Tekintettel a kötet gazdagságára csak egy-egy jellemző motívumot emelek ki, amelyek halvány irányvonalakat rajzolnak föl a versek útvesztőjében. Elöljáróban elmondható, hogy Vörös általában egy árnyalatnyival jobban tartja magát a kiinduló formához, rímekhez, sokszor teljes mondatokat változatlanul átvesz, hogy aztán apró eltérésekkel billentse ki egyensúlyából a verset, ezért érdemes sorról sorra, sőt, szóról szóra összevetni az eredetivel, így a versek egyfajta szimbiózisban léteznek együtt. Lackfi látszólag sokszor jobban eltér a kiinduló verstől és a szövegszintű egyezések igen ritkák, de mindketten következetesen betartják a klasszikusok által kínált formai játékszabályokat.
Kosztolányi híres Mostan színes tintákról álmodom kezdetű versén jól érzékeltethető a kétféle eljárás különbözősége. Az eredeti így indul: „Mostan színes tintákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok levelet/e tintával írnék egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek. / Krikszkrakszokat, japán betűket írnék/s egy kacskaringós, kedves madarat. / És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat". Vörösnél a tintákból pattogó labdák lesznek, de a kezdősorok mégis feltűnően hasonló szókészlettel élnek: „Mostan színes labdákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok gúnynevet / pattintanék oda egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek, / és amiért szeretem, kinevet. / Krikszkrakszokat, japán neveket adnék, / s egy kacskaringós, görbe kanalat. / És akarok még sok más színű labdát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,". Igen ám, de a folytatásban egy három soros betoldással egészen más irányt szab a versnek: „én lennék az egész aranycsapat, / hagynám, hogy a brazilok győzzenek, / öt-háromra győzném le magamat." - és innentől kezdve a vers színes hangulatokból filozofikus tartalomba csap át. Lackfi ellenben inkább Kosztolányi könnyedsége mellett teszi le a voksát: „Mostan színes ruhákról álmodom. / Egy rózsaszín top! Hogyha felveszem, / tíz ujjamra jutna az óvodában / legalább huszonnégy kedvesem. / De persze egy se jut, mert a fiúcskák / fütyülnek rá, hogy a cipőm piros, / nem vonzzák őket buggyos ruhaujjak, / vagy ha aranyhajam lila csatos."
Egy másik csoportosítási szempontot kínál a városi illetve vidéki témák előnyben részesítése. A szerzők feldolgozásaiból világszemléletük mellett a kötet végére kirajzolódik szűkebb lakóhelyük is. Arany Családi köréből így lesz Vörösnél Bérházi kör, Lackfinál pedig Zsámbéki kör. De ezek a versek nem csak egy társadalmi miliő megidézését példázzák, hanem az (ön)életrajziság felé is mutatnak. Ahogy Lackfi a Bögre családról szóló köteteiben név szerint is megnevezi gyermekeit, úgy a parafrázisok is gyakran a családi élet krónikájává állnak össze. Arany Lacinak helyett ezért Lackfi Johannának mesél. No de nem ám a fürge ürgéről, hanem a lajhár lassúságú Kövér Lajosról. Mintegy versbe szedi és kiegészíti Kövér Lajos színre lép című meseregényének kezdő sorait, önparafrázissá kanyarítva a Petőfi-parafrázist. Vörös István pedig Fehér Loninak ír verset, aki a Hajnali tolvaj című „verses meselabirintusban" bukkant föl, mint a költő lánya által életre keltett alteregó, s a szerző legújabb gyerekdarabjában, a Padlizsán és Paprikában is központi szerephez jut.
Ebben a mesejátékban is tetten érhető a szerző alaptémája, az álom és valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó gyermeki lélek, amely szintén visszatérő motívum az Apám kakasa verseiben, mint
A betűk vakációja, vagy a Jeremy, a fekete srác. Utóbbi a következő sorokkal ér véget: „Csak nem tudta, honnan hova, / mely álomból mely álomba, / mely világba, valóságba / lendül át a lába. / Hogy hol alszik, és hol ébred. / Hol az álom, hol az élet." A Padlizsán és Paprika nyitánya szinte ugyanezekkel a szavakkal írja le ezt a léthelyzetet.
Lackfi Jánosnál a kultúránk lenyomataként ábrázolt szerkentyűk és kütyük is időről időre felbukkannak. A Bögre család újabb kalandjaiban megénekelt isteni jármű, a Skoda (Skoda-csoda) kétszer visszatér, s a Pöfögő Suzuki című vers önmagában is egy kész autósereglet: „Tülköl a lila Lada, zörög ez a zöld Skoda, csikorog a Merci, de köztük is / ott pöfög a Suzuki, pirosan oson a kocsi" stb. Sokszor előfordul az életet mikroszkopikus jelenségeibe sűrítő kép is, a Megismerni egy szőnyegpadlót a Horton című animációs filmből ismert Kifalva lakóit idézi.
A speciális szóhasználat gyakorisága szintén árulkodó: Lackfi kétszer is dobócsillaggal dobálózik, ami Gubóban című „felnőttverséből" lehet ismerős: „Surrogva röppennek az évek / Dobócsillagnak homlokomba." Vörös költészetében az angyal-ördög ellentétpár itt is erős nyomott hagyott: az angyalok ezúttal 11:7-re győztek az ördögökkel szemben.
A versfeldolgozások a tiszteletteljes játszadozás dacára néha paródiába hajlanak, s így emlékeztetnek Karinthy klasszikus Így irtok ti című kötetének egyes passzusaira. A Törpefejűek skizofrén ismételgetését például Vörös rávetíti Nemes Nagy Ágnes Láttam, láttam című versére, sőt, túllicitálja Karinthy-t, hiszen a vers végén mindent háromszor mond: „ám a titok ott van előttük, / ott van előttük, ott van előttük, / láttuk s hárman összenevettünk, / összenevettünk, összenevettünk."
Az irónián túl a titok kézzelfoghatóan is beszivárog a kötetbe, amikor az egyik feldolgozás-pár előtt vers helyett egy kitépett vonalas lapon ez a szöveg áll: „Szerinted ez melyik Radnóti-vers helye?" - Maga a tipográfiai ötlet önmagában játékra, keresésre hív Radnóti századik születésnapján, bár a vers kimaradásának feltehetően prózai oka lehetett.
Molnár Jacqueline az utóbbi Lackfi-könyvek illusztrálása mellett részt vett egy hasonló hagyományélesztő könyv létrejöttében: a Pagony Klasszikusok sorozat a Grimm-mesék „leporolását", újramesélését tűzte ki célul Mosonyi Alíz tolmácsolásában, és a Piroska és a farkas világát Molnár álmodta újra, ahol a macska-egér harc, amely már Kövér Lajos színre lépésekor is ott porzott a pormacskák és poregerek körül, s a második kötetben kiteljesedni látszott, úgy tűnt, hogy a „farkasétvágyú" macskával a végkifejlethez érkezik. Az Apám kakasa csacska macska-rajzai azonban még ezt is túlszárnyalták. Ennyiféle és fajta cicát még életemben nem láttam.
Az egészen gyerekrajzos stílusban felskiccelt linómetszet-hatású fekete-fehér figurák színpompás papírkivágásos kollázsokkal alkotnak merész kombinációkat a kötet lapjain, de egész oldalas illusztrációk csak a cikluscímekhez dukálnak, s azok is visszafogottabb háttérben világítanak, mint a Kövér Lajos-könyvek, vagy a Piroska-feldolgozás képei.
A könyv szerkesztőinek javára írandó a feldolgozott szerzők szerinti csoportosítás a tartalomjegyzék végén, amely segíti a tájékozódást a versrengetegben.
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
2009. november 23.
