Ambrus Lajos
Könyvek, Gyulán
Se óda, se elégia - se ditiramb, se jeremiád. Mindez együtt. Maga a lét; az európai és világkultúra. Mert miről is gondolhatnánk a legintenzívebben, hogy a teljes életről szólna, mint ezek hordozójáról, a könyvről. A magasztosról, a fennköltről, a dicsőítőről és a siránkozóról. És a köztük megbúvó ezer variációról. Bár, s ezt Guenontól, Hamvas nyomán is tudhatjuk, hogy a létezés eredeti szövege és szövete a szentkönyvekben egyszer és mindenkorra: megvan. Meg van írva. Hamvas persze hozzáteszi, hogy a nevezett könyvekben fellelhető szövegek akkor válnak visszavonhatatlanná vagy véglegessé, ha azokból szüntelenül táplálkozunk, és ha mellettük az életünkkel is tanúságot teszünk.
Most csak az eredeti állítás helyhatározójára koncentráljunk (szentkönyvekben), a többire nem annyira - ti. amennyiben minden megvan (volna) e 'könyvekben', rögtön fölveti a súlyos kérdést, hogy akkor: miért? Miért írunk verset, drámát, hosszú prózát, bölcseletei irodalmat. Minek a selymes víz, a tarka márvány? És miért a dombok és miért a lombok - Babits nyomán. Ha minden megvan. Valóban megvan? Eszmény és idea és szellem és élet? Minden megvan - de semmi sincs meg.
„Húsz, esetleg negyven évre lennem szükségem, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervemet elkészítsem. Még néhány nyelvet is meg kellene tanulnom, többet tökéletesítenem. Legalább nagy vonalakban foglalkoznom kellene a kínaival, a japánnal, a toltékkal, a perzsával, az egyiptomival, az arabbal, több néger és indián és ausztráliai táj nyelvével. Minden nyelv (könyv, teszem én hozzá) tud valamit, amit csak ő tud, rajta kívül senki. Alaposan és véglegesen meg kellene tanulnom a szanszkritot, a hébert és a görögöt. A baseli, a párizsi, a londoni, a római, a calcuttai, a pekingi, a kiotói könyvtárakban, anélkül, hogy a részletekbe mennék, bizonyos nyomokat keresnék."
Az emlegetett Hamvas Béla írja ezt (Interview) - de mindannyiónkban megvan vagy meg kellene lennie e páratlan „nyomkereső ösztönnek", a könyvek iránti szenvedélynek. Magam legszívesebben arra a csillapíthatatlan életéhségre emlékszem, amely még nem is a szegedi vagy budapesti vagy római könyvtárakban töltött el, ahol persze munkatervek készítésén törhettem a fejem, hanem egy csöndes, félreeső, vidéki, de mégis nemes veretű bibliotékában. Ahol a szellemi éhség megszületett. Biográfiai esetlegesség, de bizonyára nem véletlen: úgy emlékszem a gyulai Mogyoróssy-könyvtárra és benne a számomra kivételes emlékű robotosára, Némedi Bandi bácsira, mint aki biztos mozdulatokkal taszított és kalauzolt jobbra-balra a könyvek zavaros tengerében, mint szerény és kíváncsi Mester az egészen zöldfülű és lelkes tanítványát. Mint aki boldogan navigál a magasabb rendű tudás felé. Mert ő tudta, hogy a könyv: csillapíthatatlan életéhség. Hogy a könyv: saját lényem megismerése. Tudta ő is, egy kisvárosi európai, hogy a legmagasabb rendű tevékenység a mű alkotása. Kételkedés nélkül tudta, hogy írni kell a könyveket (könyveket írni!), építeni rendszert (rendszert építeni!). És hogy költeményt írni és olvasni nem idő és nem divat és nem korszellem kérdése, hanem a legszentebb dolgok egyike.
Persze a könyvhöz való viszonyunk története is kalandos - ahányan volnánk, mind más; annyi regény. A közmegegyezést erősíti a könyvhét gondolata: az idei, a nyolcvanadik is. S amelynek alapeszméjével: az anyanyelv őrzésével, ápolásával és védelmével, különösen a kortárs irodalmat támogató szándékával, sőt, a Supka Géza-féle „össznemzeti ügy" gondolatával („magyar könyvet magyar kézbe") egyetértünk. Ma is - az internet és blog totális holnapi világában meg pláne.
De ó pia desideria, jámbor szándék, az olvasottság mértéke nem a könyvek száma, mert akkor „igen sok varróleány olvasottabb lehet a tudósnál", mondja Németh László, „hanem a magasság, amelyben az olvasó szédülés nélkül követi íróját". És itt hadd tegyek egy rövid sétát, egy különös, ma is abszurdnak tetsző viszonyt felemlegetve az extrém bibliofiliáról. Tudniillik, hogy a legnagyobb magyar görög költő, a zseniális és magányos Berzsenyi Dániel miként viszonyult a könyvhöz. Ismert, hogy még 1810-ben Pesten is a szolgája egy nyaláb frissen vásárolt könyvet hurcol utána, s másnap Szemere Pál társaságában Schiller esztétikáját veszi meg. Hogy Bécsből és más külföldi kiadóktól szerzi be szinte a teljes antikvitás irodalmát; szóval ez a barbár zseni Berzsenyi miután egy-egy könyvet elolvasott, saját kezével szétszaggatta azokat. Az elképesztő jelenetet felfedezője és keresztkomája, a költő-pap Kiss János írja meg emlékezéseiben, döbbent sorok kíséretében persze. De ne szörnyülködjünk nagyot rajta - ez is egy regény. A barbár tettnek egyszerű és hazugságok nélküli magyarázata egy már-már a neoavantgárd vagy posztmodern gesztus, amely így szól: amit a könyvekből használni tud, beépíti személyiségébe. „Felszíja, magáévá lényegíti, az olvasmányt pedig eltünteti." (Még mielőtt megrökönyödnénk a pannóniai könyv-megsemmisítési akción, szerényen jegyezzük meg, most csak a Berzsenyi-körüli időkre koncentrálva, hogy a nagy német Hölderlin halála után hosszú ideig a konyhában ott maradt papírokkal gyújtottak be.) Ha tehát Horatiust, Matthisont vagy Platont halljuk Berzsenyiben (melyeket persze eredetiben olvasott), ne az összetépett könyvekre, hanem a létezés eredeti megértésének a szövetére gondoljunk. A költői szöveg magasságára - amelyet ugye szédülés nélkül is követni lehet.
Se óda, se elégia - ditiramb se, de jeremiáda se. Mindez együtt, és még ami köztük van. Ezerféle variációs rendszer. S hogy ennek e könyvnek, ennek az elképzelt és ideális és ünnepelt könyvnek milyennek kéne lennie, bizony nem tudom. Hogy miféle infinitívuszt kellene átadnia, hogy hiteles, mutatvány és szemfényvesztés nélküli legyen, nem adható érvényes válasz. Egyet állíthatok - amiről egy hindu bölcsesség is egyszerűen beszél. Hogy hiteles életünk legyen, azt mondja: „Nem hazudni, még akkor sem, ha úgy látszik, az egész nép élete fordul is meg". És higgyük el, ez Bombayban, Budapesten és Gyulán is akkora magasság, amelynek érdemes nekifutni.
(Elhangzott 2009. június 4-én Gyulán, a Harruckern-téren, a 80. Ünnepi Könyvhét megnyitójaként.)
