A 2007-ben a Pagony Kiadó által alapított, kétévente megrendezésre kerülő Aranyvackor-díj és pályázat célja olyan tehetséges írók és illusztrátorok felkutatása, akiknek a munkáiból igényes gyerekkönyv készíthető. A 2015-ös pályázaton a Bárka-Papírhajó két különdíjat is kiosztott: Benedek Gábor István – Tóth Emese Éva: Jegesmesék és Kocsis Noémi – Nagy Orsi: A láthatatlan Pintyő művének.
Íme, a Jegesmesék!
Benedek Gábor István – Tóth Emese Éva
Jegesmesék
A váratlan
tisztás
meséje
(részlet)
Messze innen, a távoli észak vadregényes fenyveseinek közepén, történt egyszer, hogy az erdő összes állata különös izgalomba esett. Az izgalom oka egy furcsa medveféle volt, aki viselkedésében és bundája színében is erősen különbözött az arrafelé előfordulóktól.
Az erdő valamennyi lakója számára ismeretes volt az eset, mely során Rudolf, a nagylelkű, önzetlen és segítőkész róka, bundáját nem féltve sietett a medve segítségére, és összeterelte az erdőlakók apraja-nagyját csak azért, hogy a váratlan vendég otthonosabban érezze magát. Hála helyett azonban rettegés és félelem lett a jutalmuk: a különösen megbízható nyulak tanúsága szerint, a medve ugyanis egy vérszomjas fenevad, akinek bosszús kiáltásaitól zengnek a havasok, és aki bármelyik pillanatban támadhat.
A hírt az izgatott nyulak vitték bokorról bokorra, szerte az erdőben. Szegénykék olyan rémültek voltak, hogy gyakran komoly nehézségeik támadtak a hírek átadásával: a bölcs bagoly például sokadszorra is csak nehezen érette meg a mondandójukat, majd lelkiismeretesen repítette tovább a hírt a félelmetes hóemberről, aki az ájult ludak életére tör.
A fejlemények mindenkit foglalkoztattak: az éjjelente vadászó borzok rémülten rezzentek össze minden ágreccsenés hallatán, a mókusok a biztonság kedvéért további tartalékok zsákmányolásába kezdtek, és a nyulak is türelmetlenül várták a pánikba esés első adandó alkalmát. Természetesen a bölcs rókák ezúttal is a helyzet magaslatán voltak, és gyűlést hívtak össze a tisztásra, melyen az állatok rendszerint a farsangi mulatságukat rendezik.
Valamennyi jelenlevő nagyon feldúlt volt. Egymás szavába vágva számoltak be egymásnak a medvével való félelmetes találkozásaikról, melyek során épp csak egy hajszálon múlott az életük. Vitold, a böhöm vadmalac például vérre menő küzdelemről számolt be, amelyből hősien kikeveredett. Borzhilda, a kacér borzlány azt állította, hogy a rém megleste, amint épp a pataknál tisztálkodott, mely hír hallatán, még az egyébként mindig önfeledt mosómedvék is pánikba estek. Természetesen Mandulának, a mókusnak is volt egy élménye, melyet hatalmas átéléssel, vadul kalimpálva adott elő. Sajnos azonban Mandula szavait ezúttal se értette senki, viszont illendőségből mindenki meghökkent ábrázatot vágott.
A szót a köztiszteletben álló róka, Rudolf vette magához, és a domb tetejére állva hangosan így kiáltott:
– Barátaim! Szerintem valamennyien egyet értünk abban, hogy az a teremtmény veszélyezteti mindannyiunk biztonságát, és meg kell szabadulnunk tőle.
A szavakat nagy zsivaj követte, mindenki fennhangon hangoztatta a különféle megjegyzéseit, s szokás szerint a hangzavart Vitold, a vaddisznó eget-zengető röffenése csitította el:
– Ha felkértek, én megküzdök vele!
Szomorú módon azonban, az összes állat tisztában volt Vitold harci képességeivel, nemrég például egy piciny denevér elől menekült órákon keresztül. A többi vadmalac viszont nem tartotta rossznak az ötletet, állításuk szerint, ha többen összefognak, „sok disznó medvét győz” alapon szembeszállhatnak a fenevaddal.
Az ötletet végül a hátsó sorban megbúvó, barnamedvék szavazták le, akik állították, hogy akár száz felhevült vaddisznó sem érhet fel egy kifejlett medve erejével. S ha valakiknek, akkor nekik hinni lehet.
A beszélgetés hallatán Rudolf szeme felcsillant.
– Igazatok van barátaim! Egy medvével csak egy medve érhet fel! Tanácsolom, hogy ti legyetek azok, akik meglátogatjátok.
– És mégis mint mondjunk neki? – vettette fel a kérdést Marinusz, a barnamedvék táborából.
– Hát, hogy ne háborgasson bennünket! – kiáltotta Nikodémia, a nyúl-asszonyság, majd remegve magához ölelt egy tucat nyúlkölyköt, melyek nagy része nem is a sajátja volt.
– Engem igazán nem zavar – jelentette ki Hetény, a hiúz –, amennyiben a barnamedvékkel együtt tudunk élni, miért kellene tartanunk ettől az egy fehértől?
– Egyáltalán… tudja valaki a nevét? – érdeklődött Rusztem.
– A fehér medvéknek nincs saját neve – dörmögött egy félelmetes hang a sötétből.
A mókusok ijedten rezzentek össze az idegen hang hallatán, a nyulak is rettenve bújtak egy kupacba. A hang forrása Manszvét, a legöregebb barnamedve volt. Ő már nagyon hosszú ideje az erdőben élt, és ritkán bújt elő a barlangjából. Manszvét volt a medvék medvéje, hitelt érdemlő szavait az összes medve mély tiszteletben tartotta.
– Hallottam már a fehér medvékről – folytatta elmerengve –, zord, fagyos tájakon élnek, hol nem él meg egy növény sem, és mindent sűrű, tejfehér köd lep. A jeges pusztaságban magányosan járnak-kelnek, félelmetes üvöltésüktől minden más állat retteg. Soha senkivel nem állnak szóba, így nincs szükségük névre sem.
– Gondolja, hogy veszélyt jelentenek ránk, kérem? – érdeklődött remegve Nikodémia.
– A medve nem fehér. El kell üldöznünk innen.
Manszvét félelmetes szavai hallatán az állatok valamennyien elborzadtak. Egyedül Rudolf vette örömmel az ötletet.
– Pontosan. Hajtóvadászatot kell rendeznünk! Az erdő csak a miénk! Elsőként…
– Jaj, ne bolondozz már, vöröske! – szakította félbe Borzottó, miközben összegabalyodott kölykei szétválasztásán fáradozott –, mi állatok annyifélék vagyunk, és mégis megférünk mind egymás mellett. Amíg a fehér medve nem jelent komoly veszélyt…
– Igenis komoly veszélyt jelent! – kiáltott fel Rudolf –, nem vagyunk biztonságban. Egyikünk sem! – s azzal a rémült nyulakra vicsorított.
– Ne aggódjatok emiatt – szólt Manszvét hideg nyugalommal, majd a mögötte sorakozó többi medve felé fordult –, hét bátor és erős medvére van szükségem!
A medvék izgatottan zsibongtak, Manszvét kérését teljesíteni valamennyiüknek nagy megtiszteltetés lett volna. Manszvét a többi állat felé fordult:
– Ti pedig nyugodtan alhattok. Az erdő biztonságát többé semmi sem veszélyezteti.
