Prózák

 

 13._Ecs__di_Orsolya.jpg

 

Ecsédi Orsolya

 

Az ajtók záródnak

 

– Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy hétvégén a teljes vonalon metrópótló buszok közlekednek. Megértésüket köszönjük.

Éva megvonta a vállát. Ezredszerre hallotta az utastájékoztatót, nagy újdonságot nem jelentett. Csak akkor rezzent össze, amikor a géphang krákogott egyet, mintha egy robot köszörülné meg a torkát, és folytatta.

– A felújítás szokás szerint csúszik, ezért van ez a sok leállás. Majd megint tologatjuk a dátumot, három hónappal, fél évvel, egy évvel, végül már dátumot sem mondunk.

Éva döbbenten bámult a magasba, ahonnan a hang jött. Közel ötven éve utazott a metrón, de ilyet még nem tapasztalt.

Lopva körülnézett, hogy más is hallotta-e a bejelentést. Késő volt, csak turisták álltak a peronon. Az arcukról nem sok mindent lehetett leolvasni, legfeljebb a belvárosban elfogyasztott koktélok számát.

Évának szintén nem lett volna ellenére egy jó sűrű Daiquiri vagy Old Fashioned, vagy bármi más, ami használ hallucinációk ellen. Túl sokat dolgozott mostanában és túl keveset pihent, a valóságérzékeléssel viszont eddig nem volt gondja.

Tett egy tétova lépést, és elkövette azt a hibát, hogy a vonalra lépett.

– Kérjük, hagyják szabadon a biztonsági sávot! – üvöltött rá a géphang azonnal.

A hangerő kis híján levitte a haját. Éva megkönnyebbülten fújt egyet. Igen, ez megint a megszokott szöveg volt, amiből egy sosem elég, háromszor kell megismételni minimum, gyors egymásutánban, hogy a tévelygő mellett a többi utas is megbánja, hogy a tömegközlekedést választotta aznap.

A géphang egy percen belül ötször ordította a felszólítást, a turisták pedig ijedtükben mind az ötször majdnem beugrottak a sínek közé. Éva teljesen megnyugodott. Minden visszatért a megszokott a kerékvágásba. Csak képzelődött. Több alvás, kevesebb munka, és nem lesz gond.

A tizenkét darab felkiáltójel után viszont, amivel érzése szerint a parancs végződött, sajnos nem a megnyugtató csend következett, hanem egy újabb mondat.

– Vigyázzon magára, nem vennénk a szívünkre, ha baja esne!

Éva riadtan szorította magához a táskáját. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy valaki csúnyán bepiált a forgalmi ügyeleten, de a fülét nem lehetett becsapni. Hallotta, hogy ez nem a recsegős mikrofon, amit akkor nyomnak be pár másodpercre, amikor a biztonsági őrt várják haladéktalanul. Ez egy előre felvett, szabályos közlemény volt, semmi szuszogás, semmi dadogás, csak sima, gépies monotónia.

Eluralkodott rajta a pánik. Felugrott és menekült, vissza a felszínre, kettesével véve a fokokat az álló mozgólépcsőn. Már a legtetején járt, amikor egy unott hang, amelyik jól hallhatóan evett közben, magához vette a szót.

– Indítom lefelé – közölte flegmán, és valóban, Éva alatt a mozgólépcső megindult lefelé. Utolsó erejét megfeszítve sprintelt a haladási irány ellenében, és egy jól irányzott ugrással a lépcső tetején termett. Ott zömök, egyenruhás hölgy várta csípőre tett kézzel.

– Látta, hogy felfelé jövök, azért indította lefelé? – zihálta Éva.

– Persze – ismerte el a nő szenvtelenül.

– Az Isten áldja meg érte! – borult a nyakába Éva. – Ez a valóság! Ráismerek! Odalent viszont egy ismeretlen, rémisztő világ van! Őrület, káosz, igazság, empátia... nem éreztem magam biztonságban!

– Hát igen – bólintott a nő. – Az új kísérleti szoftver nem vált be. Elszabadult. Nem volt egyszerű, de végül leállítottam.

Végigmérte Évát tetőtől talpig, és együttérzőn a vállára tette a kezét.

– Zaklatottnak tűnik. Kér esetleg egy pohár vizet?

Éva felsikoltott, hozzá vágta a táskáját, hogy időt nyerjen, és kirohant a megálló területéről. Őt nem lehetett ennyire könnyen átverni. Azonnal rájött, hogy a szoftver nyert. Öntudatra ébredt, és átvette a személyzet elméje felett az uralmat.

Szerencsére a busz, ami hazáig vitte, pont bent állt a megállóban. Felugrott rá, és lerogyott az első szabad ülésre.

– A buszvezető direkt nagy gázzal indul, kérem, mindenki üljön le! – mondta be egy géphang.

Éva az ajtóhoz rohant, de azok – kérem, vigyázzanak, helyettünk is, ha kedves az életük! – már bezáródtak.

 

Nem ma

 

Mit mondunk a Halálnak? Azt, hogy nem ma.

Ezt ismételgettem magamban végig útközben. Pontosan tudtam, hogy amikor megérkezem, szükségem lesz erre a tudásra, nem téveszthetem el, mert nem lesz második dobásom. De így sem voltam nyugodt. A tűzzel játszottam. Nem csoda, hogy senki más nem vállalta a feladatot.

Befordultam a sínek mentén, és szinte beleütköztem a célpontba. Egykori bakterház, vészjóslón rogyadozó kerítéssel. Megálló évtizedek óta nem volt a közelben, a pusztulás visszafordíthatatlannak tűnt.

Egy pillanatra elfogott a pánik, de nem futamodhattam meg. Én voltam a legjobb, a legbátrabb, a legdörzsöltebb. Számítottak rám. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a csengőt. Amikor a rozsdás zsanérok megnyikordultak, mégis úgy összerezzentem, mint egy gyenge kezdő.

Az ajtóban a házhoz hasonló korú és állapotú öregember tűnt fel.

– Halál Endre? – kérdeztem, reményeim szerint kevésbé reszketeg hangon, mint ahogy ő állt egy elformátlanodott, alumínium-keretes székből hajtogatott járókereten támaszkodva.

Az öreg bólintott. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, de tisztában voltam szakmám legalapvetőbb tanulságával: a látszat megtévesztő lehet.

– Idézést hoztam – jelentettem be. – Átveszi?

Harc nélkül, ezt is hozzátettem gondolatban, de hangosan nem mondtam ki. Magamtól is sejtettem, hogy erre kicsi az esély.

– Maga a harmadik, aki próbálkozik vele – vonta fel a szemöldökét az öreg megvetően. – Ezen a héten, úgy értem.

– Tudom – biccentettem elismerően. – Az irodában azt beszélik, maga a legjobb. Senki nem kerüli el úgy a kézbesítést, mint a Halál. De ha azon töri a fejét, hogy ma is kibújjon alóla...

Itt jött volna az a két elengedhetetlen fontosságú szó, amit menet közben agyaltam ki, de az öreg nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

– Álljon már beljebb, az Isten szerelmére! – intett felém ingerülten. – Nem hallja, hogy jön a vonat?

– Nem hallok semmit – feleltem, de a biztonság kedvéért leléptem a sínekről.

– Pedig jön – erősködött. – A tizennégy nullaötös. Az én fülem kiszúrja, korábban, mint bárki másé. A rutin meg az évek, fiam.

Ezzel nem tudtam vitatkozni. Szó nélkül felé nyújtottam a hivatalos iratot. Ő szó nélkül megrázta a fejét. A küldetés megfenekleni látszott.

– Milyen ügy, amúgy? – kérdeztem, hogy megtörjem a jeget.

– Birtokvédelem.

– Komolyan? Azt hittem, büntető.

Endre bácsi hátborzongatóan felkacagott.

– Elragadta a fantáziája, fiam. Nomen est omen, mondják, és ritka manapság, hogy valakit Halálnak hívjanak. Régebben gyakoribb volt ez a családnév, de kezd kihalni.

Az utolsó szót alaposan megnyomta. Mint a kézbesítők, ez következett volna megérzésem szerint, ha folytatta volna a mondatot.

– Milyen birtokvédelem? – érdeklődtem, hogy témát váltsunk.

– Hogyhogy milyen? Ezt védem itt, ni. Ez az én birtokom.

– Ki ellen? Itt egy szomszéd sincs, hogy zavarja.

– A rohadék bankok ellen – felelte a Halál önérzetesen. – Ugrásra készen várnak, hogy elgyengüljek, és kilakoltathassanak.

– Tartozni tetszik? – kérdeztem zavarodottan. – De ha Endre bácsi fellép a hitelezői ellen, azt igazából nem is birtokvédelemnek hívják.

– Dehogynem, fiam. Megvédem, ami az enyém. Bármi áron.

Most már hallottam a vonatot. Dudált, ahogy lassított a kanyarban, talán megszokásból, az egykori vasúti átjáró emlékére.

– Hogyan? – kérdeztem.

– Nem veszem át a szemét leveleiket, így kézbesítés hiányában áll a per, már évek óta. Most persze azt akarja kérdezni: és azt hogyan?

Bólintottam, hogy tényleg, de az öreg már meg is válaszolta a saját kérdését.

– Hát így.

A járókerettel lökött meg, pont a tökéletes pillanatban, amikor már éreztem a menetszelet, de még nem hallottam a kerekek kattogását. A minden könyörülettől mentes, egykedvű hang csak később furakodott be az agyamba, akkor is csak egy pillanatra.

Az utolsó érzésem a bosszúság volt. Tudtam, hogy elfelejtek valamit, de csak most jutott eszembe, mi volt az.

Nem ma. Ezt mondjuk a Halálnak. Mert ellene semmi más nem segít.

 

Megjelent a Bárka 2024/2-es számában. 


Főoldal

2024. április 19.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png