Kritikák

 

 zakeus_fugefaja.jpg

 

Fried István

 

„Várja a hinni valót”

 Lövétei Lázár László Zákeus fügefája című verseskötete ürügyén

 

„Elmondható a szerzőről [...], akárcsak annyi más dacoló művészről, hogy palástoltan érzelmes, egy »kőkemény«, aki mindig engedi, hogy észrevehető legyen az érzékenysége. Végletes tapasztalatokkal tarsolyában, mélyreható emberként mutatkozik meg előttünk, aki nagyszabású alkotóvá vált.”

„Egyik alkalommal épp a Zákeusra vonatkozó verset olvasta fel a pap az evangéliumból, gondolhatod, hogy utána nem tudtam figyelni a misére; hiszen nekem ez kell – gondoltam magamban –, én is fel fogok mászni Zákeus mellé a fügefára, hátha én is megláthatom Jézust. Nos hát, valahogy így kezdődött a Zákeus-projekt, innét már könnyű volt, már csak a hangot-formát kellett megtalálni.”

Az első idézet szerzője Ion Bogdan Lefter, akit a román irodalmi életben vezető kritikusként tartanak számon, és aki látható örömmel vállalta, hogy Lövétei Lázár László 2022-ben megjelent román nyelvű verseskötetéhez, a Kocsis Francisko tolmácsolásában megjelent Feketemunkához (Munca la negru) a kötetet s szerzőjét méltató utószót írjon, felszólítván a román olvasókat: „Jegyezzük meg Lövétei Lázár László nevét!”

A másik idézetet abból az interjúból emeltem ki, amelyet a csíkszeredai Vermesser Levente készített költőnkkel a Zákeus fügefája megjelenése alkalmából, és amely hasonlóan Lefter értékeléséhez a kolozsvári Helikon 2023. 13. számában látott napvilágot. A lap a továbbiakban két ismertetést közöl a verseskötetről, figyelemre méltó terjedelemben, ezek kicsengése nem kevésbé pozitív, a jelentős teljesítménynek kijáró hangnemben szólnak arról a költői teljesítményről, amely a verseskötet megjelenését a magyar irodalom ünnepi alkalmává avatja.

Magam is úgy hiszem, hogy a Zákeus fügefája valóban „hangot” (pontosabban szólva: hangokat) és formát (ismét pontosabban: formákat) talált olyan dilemmákra, olyan könyv- és tapasztalati élményekre, olyan nyelv- és kultúraköziségre, egyben olyan, a költőiség egyszerre fájdalmas és a hinni akarással erősített nekifeszülő megszólaltatására, amelyek nem csak újabb irodalmi tájra, újabb „magaslatok”-ra, a nyelvi lehetőségek újabb – sikeres – próbája felé irányítanak. Lövétei Lázár olyan költő, akinek mindegyik verseskötete valami mással ajándékoz meg; s ha – ritkábban – visszautal is egyegy korábbi (nem megoldásra, hanem) tematikára, ebben a visszautalásban a különbözés, az eltérő módon fogalmazás válik szembetűnővé. Persze fokozatosan kialakultak ennek a lírának az állandói, mint amilyen a hagyományos „szép vers” elkerülése, a regiszterek vegyítése akár egy versen belül, a ciklusokba rendszerezettség szigorú következetessége, állandó egyensúlyozás az alul- és felülretorizáltság kínálkozó alkalmai között. És még valami, ami egyre határozottabban érvényesül: a nem szűnő párbeszéd több évezred költészetével, kitüntetetten az antikokkal és a magyar lírával. Igaz, az említett interjúban Lövétei Lázár elárulja az Auden-versek olvasása után támadt szándékát, belefoglalni akarván mottóként a versbe, hogy aztán lemondjon erről a tetszetős megoldásról. Hozzáteszem: nem poeta doctusként viszonyul az elődszövegekhez, hanem annak megfogalmazatlanul maradt, de jól érzékelhető kinyilvánításával, hogy ez a kötet is, akár az előzők, a költészetet az „emberiség anyanyelve”-ként fogja föl, így a jelen verseskötet ezt az anyanyelvet beszéli magyarul, a román fordításban kiadott verseskötet románul. Ugyanezt átfordíthatjuk a „tematikai” jellegű megfontolásokra. A személyes érzetekből és helyzetekből, a létezés meghatározott és szubjektivizált teréből fölfakadó költemények sem csak „privatizálnak”. Azáltal, hogy hírt hoznak egy közérzetről, egy mégoly „kis világ”-ban  betöltött pozícióról, az azonosulás és kikülönülés színhelyéről, valójában megfelelésről számolnak be. A megfelelés „másik”-ja részint (talán csekélyebb mértékben) a történelembe kivetülő „nagy” világ, részint (lényegesen fontosabb, írhatnám, lényegi szerepet betöltve) az évezredeken átívelő költészet-nyelv, a hihetetlenre ráismerés akarása, hihetőként (és hinni érdemesként) óhajtott vágya, a Bibliából az európai költészet ősforrásából, Homéroszból merített tudás, sejtetés, de tanulság is, szituációk, tétovázások, bizonyosságra törekvések megfogalmazását célként feltüntetve. S ami önnön költői múltjára reagálását illeti, jó példa a születésnapi versekre vetett rövid pillantásból adódhat. A Két szék között szorongó versei között József Attila versformáját, hangi-szótani játékát imitálva a Születésnapomra „elégiá”-ja a tónusvegyítéssel érzékelteti egy határhelyzetnek gondolt, bizonytalan jövőt sejtető állapot versbe foghatóságát, a létezés végső kérdéseit szinte válaszúton láttató poéta (akár heroikusnak is mondható, de e heroizmust hol lentebb stílussal elfedő, hol rímjátékkal elutasító) megszenvedett gondolatiságát, melynek végkicsengésében még az Isten (megnevezése) is széttagolódik:

 

olyan

majom

halott nincs, hogy kényelmesen

egyszerűen csak elpihen

a föld

fölött

csodára várva mereven,

pláne, hogy azt már megüzen-

te Isten is.

 

(Efféle formai bravúrt akkoriban csak Tandori Dezsőtől lehetett várni – és talán Várady Szabolcstól!)

Kötetünk vége felé, pontosabban utolsó előtti versként, mivel a kötetzáró a kötetcímnek felel, s mintegy műfajiságával elütni látszik verstársaitól: Óda a fügefa levélhez, Születésnapomra címmel idézi meg saját versét. Távolabbról emlékeztet József Attilára, a költőtársakra, kik (igen) jeles vagy kevésbé jeles életfordulóikon effélével ajándékozták meg magukat. Szembetűnő módon a verselés eltérései hívják föl a figyelmet a címbeli asszociációkat követőleg az eltérésre: két daktilusból és egy csonka szótagból álló sorokból tevődik össze az elégikus szólamú vers, mely nem tartja szükségesnek a közvetlen utalást a József Attila-versre. A háromsoros strófák rímelése: hol a-b-a, hol a-b-b, persze ebből nem következik lazább szerkesztés. A visszatekintés (mert főleg a távolabbi és a közelebbi múlt megidézéséről olvashatunk) az idillnek tetszőt éppen úgy felmutatja, mint azt, miért nem lehet az „öröm”, a „túl-élés”, az ötvenedikhez eljutás teljes értékű jóérzés. Ellenben az életút tapasztalata nem hagyja említetlenül a kötetegészen végighúzódó kérdést, a hitét: „Volt azután fiatal, / Hitte a hinni valót, / Híre se, hamva se most” – a törést az asszonánc jelzi (valót – most), míg a záró strófa: „Sok darab élete volt... / Él, hiszen élnie kell: / Várja a hinni valót.” Itt az írásjel a sokatmondó. Értelmezhetjük úgy, hogy a kettőspont a mert, a tehát, a mivel helyett áll; „mivel” egy kötőszót már a sor tartalmaz, fölösleges volna egy második is. Emellett bizonyos hierarchia is megosztja az e sorokkal közölteket. A meghatározottság mégsem lehet az utolsó szó, helyet kell biztosítani a reménynek. Annak, hogy reménykedhessen a reményben, hihessen a hitben. S ez visszafelé segít érteni a verseskötetet, amely ennek a kettősségnek jegyében született, talált hangokat (a remény sosem egyhangú) és formát (mint ahogy sokféleképpen lehet hinni).

A Zákeus fügefája akképpen közvetíti a költőiséget, hogy nyelvek, kultúrák, magatartások, reagálási gesztusok között pozícionálja a hangokat és formákat. Egyfelől a gyermekkor és a jelen színhelyéről tudósít, onnan indul és oda tér vissza (a visszatérés már a bibliai textus birtokában, költészetté honosításának tapasztalataival gazdagodik), másfelől a jelenből olvassa európai kultúránk alaptörténeteit: a testamentumokét és Homéroszét. A jelen és az alaptörténetek más-más versformában, más hangoltsággal mutatják föl az eltérő korok, nyelvek, kultúrák, földrajzi helyszínek embereinek viselkedését, hinni készséget, szólamaik verseléssel érzékeltetett különneműségét, belekomponálván azokat az irodalmi tapasztalatokat, melyek évszázadok egymáshoz üzenő beszédéből kinyerhetők. Egy közbeiktatott rövid „minikomédia” arra a jelenetre utal, melynek során az emberből kiűzetett ördögök parancsra a disznónyájba költöztek át. A kötet egyik főszereplőjének, a rabszolgaként szolgáló írnoknak a barátja (egyébként „a te »Arisztophanészed«”-nek írja alá válaszlevelét) mintegy szatírjátékként adja elő a kórusra és állatszereplőre szerzett komédiáját. Az ismert bibliai textust a gadarai jóbarát „az ő kacskaringós nyelvén” (azaz nem görögül, és nem latinul) idézi. A mai olvasónak feltétlenül egy Dosztojevszkij-hely ötlik föl, az Ördögök (Bjeszü) mottóként használja a szöveget, majd a főszövegben az egyik (fő)szereplő torz ráismeréseként értelmezi. Ekként üzennek egymásnak a szövegek, de e szövegek nyelvei is. Itt említem a verseskötetből elénk táruló többnyelvűséget, ezzel összefüggésben a többkultúráltságot. Jerikónak és vidékének nyelvétől ugyanis eltér a hódító impérium, Róma nyelve, mely a hivatalosság rangjára emelkedett, mellette az irodalom nyelvén funkcionál a görög, melynek képviselője az írnok rabszolga és említett barátja. A történések jórésze az írnok nyelvével közvetítődik, egyelőre harmadikként bukkan föl Keresztelő Szent Jánosé és Krisztusé. Ezek a nyelvek nem cserélhetők föl, de bizonyos mértékben komplementerek, nem átjárhatók. Zákeus Homéroszt olvas föl a fővámos Tektónnak, beszámol a külvilág eseményeiről, hogy Zákeus eljuthasson a megmászandó fügefához. Ugyanakkor ezek a nyelvek a maguk helyén erőteljesen funkcionálnak, mentalitáshoz és reagálásokhoz vannak kötve, egyik nemigen lehet a másik nélkül, ugyanakkor mindegyik csak a maga helyén töltheti be a neki tulajdonított funkciót. Ilyen módon a hithez is eltérő a viszonyuk, pontosabban: másképpen közelednek hozzá.

S ha a bibliai, a homéroszi, a jelenkori történetek keresztezik egymást, hatnak egymásra, az idézetekkel egy vers összetett nyelviségét (re) prezentálják, fokozott mértékben mondható el ez a verselésről, amely poétikai tankönyvbe sorolhatóan vonultatja fel a különféle versformákat. A versek nem restellnek szólásmondást a helyzethez alkalmazni („Sok víz lefolyt a Jordánon azóta”), egy egydolláros angol szövegét reprodukálni, a szlengből szavakat kölcsönözni („Nyomja a sódert”), majd divatszavakat beilleszteni („Ön csak pénzt ad. / S így támogatja / A projektet!”), Halotti beszéd című versét ekképpen kezdeni: „Látjátok, feleim” – Kosztolányi költeményét is megidézi –, nem átall ily sort becsempészni: „Új kapu lettem, mint Catullus-versben az ősöm” (a vers élén egy Catullus-verssor). Az utolsó verset Nikosz Kazantszakisz botrányt okozó regényéből, amelyből nagyhatású film készült, vett néhány sor ékíti. E válogatott gyűjtés a nyelviség „tarkaság”-áról árulkodik, a sok helyről összeszedett mozaikkockákról, amelyekből valódi költészet formálódott. Természetesen a nem kevésbé sokféle hangzatot megszólaltató verselés segítségével. A hétköznapi beszéd tónusát imitáló szabadvers jól megfér a magyar Homérosz hexametereivel, s a különféle ütemhangsúlyos versek a szimultán verselésűekkel, időnként pedig (főleg Tektón, az írnok) hexameterre fakadnak, persze a Homérosz-rajongó görög rabszolgától, Tektóntól sem tagadtatik meg, hogy ütemhangsúlyos versben tudassa mondandóját. Ugyanakkor a Tektón felolvasása közben álomba merülő Zákeus (átvéve a rabszolga kultiválta versformát) hexameterben fogalmazza meg kérését (miközben a vers Máté evangéliumából kölcsönzi mottóját): „Mekkora kedvem volt, amikor véled mulatoztam – / Nem hiszed el, de hiányzol, Uram! kurvára hiányzol!” A fohászba átcsapó kérés a hexametert megfosztja a „fenség”-étől, s a maga triviálisba fúló módján vallja titkolt hitét. Az anakronizmusok élettel töltik be a megszólalásokat, nemegyszer naiv bájt kölcsönöznek, s a couleur locale-ban egyszer csak (elidegenítésként?) feltűnik valami, ami nem odaillő: „Uram, van-e kedved / Kibogozni, hogy mit / Tud a helyi folklór?”

Talán ennyi szemelvény elegendő annak igazolására, mint bontja föl az egységes, következetes nyelvhasználat „dogmáját” a verskötet, mint teremti meg szuverenitását, téveszthetetlenül egyedi versvilágát a maga módján felfogott „hibriditás”-sal.

Nagyon régi és nagyon új korok találkoznak, feltétlen és tévedező hitek szembesülnek, egymástól eltérő versformák kerülnek egymás mellé, valamint irodalmi és vallási kultúrák lépnek a verseskötet magatartásformáinak nyelvbe átültetésekor komplementer viszonyba. A Zákeus fügefája úgy gazdagítja a magyar (nyelvű) irodalmat, hogy annak transznacionális jellegét a régi-új meg az új-régi példákon demonstrálja. A Zákeus fügefája „korszakában” is megosztott volt az (európainak tekinthető) világ, egy akár szűkebb területen több nyelven gondolkodtak, több istenhitben-vallásban éltek, más-más foglalatossági körökben tevékenykedtek az emberek. Nem a mai Európa problematikus sokszínűségének előképe, hanem együtt alkották ama periódust, amely a kényelmesebb régi és a nem csekély ellentmondások, fájdalmak, érzések, nem-értések között mindenáron megszületni akaró új konfliktuslehetőségeivel ugyanúgy küszködött, mint ahogy a nyelvek, kultúrák, hitek egymást megérteni megkísérlő cselekvéseivel jelzett valami újszerűt. Lövétei Lázár László a kötetbe belekomponálta a maga hétköznapjait. Ezeknek „költészete” abból a viszonyból fakad, amely szűkebb és tágabb környezetéhez, a nyelvekhez (több angol mottó tarkítja), a jelenné gondolható múlthoz és a múlt megélését biztosító jelenhez fűzi. Ami szinte kényszerítő erővel járul hozzá, hogy egymásra torlódó napjaiból, kis- és nagyvilágot befogadó tudatából-tapasztalataiból, nem utolsósorban olvasmányélményeiből fakad. A költő említett interjújában nem ad „könyvészeti felsorolást”, mégis meggondolkodtató, előkészületül mennyi mindent, sokfélét olvasott, míg kikristályosodott egyetlen lehetséges formája a kötetegésznek. Míg Zákeus mellé és elé megtalálta Tektónt. Zákeus is, Tektón is „olvasmányélmény”, kettejük versbeli összeműködése segített – a költő szavaival élve – „valamiféle (verses) regényt »rittyenteni« az istenes téma köré.” Ez a „rittyentés” eredményezte az utóbbi esztendők egyik legmegrázóbb, a keresés során nyelvi telitalálatokat (gondolati telitalálatokat) eredményező verseskötetét. Számunkra már nem kell följegyezni Lövétei Lázár László nevét. Első kötete óta bele van írva mindenféle könyvbe. Olvasni kell, mert nagyon érdemes.

 

Kalligram-Bookart, Budapest-Csíkszereda, 2023.

 

Megjelent a Bárka 2024/2-es számában. 


Főoldal

2024. április 22.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png