Erdész Ádám
Amikor a becsületes ember
egy pillanat alatt hőssé válhatott
Az elmúlt időkben sokféle hős arcélét elénk vetítették. 20. századi történelmünkben egymást érték a tragikus fordulatok, és olyan helyzetek alakultak ki, amelyekben a magától éretetődő emberi szolidaritás már hősi tettnek számított, s nem ritkán nagy árat kellett fizetni érte. Aztán, ahogy távolodtunk a rendszerváltástól és elérkeztünk a konszolidáció korszakába, másféle hősök figuráit is elénk állították. Nyáry Krisztián Igazi hősök című kötetében Ganz Ábrahám és Kner Izidor is a hősök közé soroltatott. Nem kétséges, a szerző azt akarta nyomatékosan hangsúlyozni, hogy vállalatalapítás, a gazdaság új szellemmel való feltöltése legalább akkora tett, mint kritikus pillanatban fegyvert fogni. A Múlt-Kor hasábjain Az én hősöm rovatban történészek idézték a számukra fontos személyiségeket vagy társadalmi csoportokat. Fodor Pál például emlékezetes írásban a közelmúltban még létező hagyományos paraszti közösségeket helyezte „az én hősöm” státusába, felvillantva e tradicionális közösség erkölcsi és munkarendjét.
Most a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Magyar hősök címen egy új történeti galériát tett elénk. A reprezentatív külsejű, gazdagon illusztrált könyvben 60 rövid portrét olvashatunk olyan emberekről, akik a náci-nyilas és a kommunista diktatúra idején erkölcsi értékeik és embertársaik védelmében szembefordultak a diktatúrákkal. A könyv alcíme: Elfeledett életutak a 20. századból. A névsorban szerepel Esterházy János, Márton Áron, Sztehló Gábor neve is, de a kötetbe felvett személyek nagy többsége a szélesebb közönség előtt ismeretlen. Van közöttük polgármester – Alapy Gáspár –, aki a vészkorszakban demonstratívan kiállt az üldözöttek jogai mellett, kárpátaljai falusi bíró – Bakajsza József –, aki riasztotta községe férfilakosságát, amikor tudomására jutott, hogy a szovjetek deportálni akarják őket. Olvashatunk üldözötteket mentő papokról, ötvenhatosokról, s olyan neves orvosprofesszorról – Haynal Imre –, aki 1944-ben megtagadta a zsidó hallgatók doktori folyamának leállítását, 1956-ban pedig kiállt a forradalom és a forradalomban résztvevő hallgatói mellett. A szerkesztők a válogatás szempontjairól az előszóban a következőket mondják: „Kötetünkbe olyan személyeket válogattunk be, akik válaszúthoz érve nem a könnyebbnek ígérkező irányban haladtak tovább. Ahogy egyikük, Lénárd Ödön piarista szerzetes fogalmazott: »A hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és elszalad!« … Az életutak tehát sokfélék. A kötetben szereplő személyeket mégis összeköti a tragikus időkben mutatott bátor viselkedés, a határhelyzetekben tanúsított kockázatvállalás.”
Ebbe a tág válogatási keretbe valóban nagyon sokan belefértek, Ordass Lajos evangélikus püspök, Rumzsa Tódor, az ortodoxiába való beolvasztásnak ellenálló, megmérgezett kárpátaljai görögkatolikus püspök, az embermentésben részt vevő Salkaházi Sára. Ugyanúgy Brusznyai Árpádné Honti Ilona, aki férje forradalom utáni kivégzése után tartásból mutatott példát. Az embermentők és ellenállók között ott találjuk Richter Gedeon nevét, őt azért sorolták be a kötetbe a szerkesztők, mert ugyan a zsidótörvények miatt maga is az üldözöttek közé tartozott, de a neki felkínált menekülési lehetőséget elhárítva, őt segítő munkatársai támogatásával még akkor is irányította gyógyszergyárát, amikor már nemhogy tulajdonosként, de alkalmazottként sem léphetett be oda.
A hatvan név között találunk olyanokat, akiknek személyiségében bizonyára volt valami eleve elrendelés. Gérecz Attila a Rákosi diktatúra alatt is megtalálta a lehető legnagyobb kockázattal járó ellenállás útját, s aligha véletlenül döntött november 4-e után a további fegyveres ellenállás mellett, amelynek csak halála vetett véget. A kötetben ugyancsak szereplő Krassó György is mindig meglátta azt az erőt, amellyel érdemes harcba szállni. A kötetben megidézettek többsége nem ebbe a kategóriába tartozik, egyszerűen tették, amit a lelkiismeretük diktált. Így tett Alapy Gáspár komáromi polgármester is. Az 1940-es években nyilvános megszólalásai során nem mulasztotta el demonstratívan hangsúlyozni, hogy polgármesterként lelkiismereti kötelessége minden polgárt, felekezeti különbség nélkül, egyformán szolgálni. A maga egyre szűkülő cselekvési terében mindig igyekezett a legtöbbet megtenni: gettóként nem épületeket, hanem városrészt jelölt ki. Elrendelte a zsidónak minősített polgárok üzleteinek védelmét, megakadályozta, hogy egy helyi nyilas vezér, egy fényképész, megkaparintsa egy már lefogott bankigazgató lakását. A tragikus folyamatokat nem tudta megakadályozni, itt-ott időlegesen enyhítette a végrehajtás egyes mozzanatait. De olyan viszonyok alakultak ki, amelyek közepette ezekért a tetteiért életével fizetett. A fényképész kezdeményezésére a nyilas hatalomátvétel után letartóztatták és Dachauban halt meg.
Hasonló forgatókönyv szerint alakult a gálocsi – Kárpátalja – Bakajsza József sorsa is. 1945-ben bíróként értesítette a falu férfilakosságát, hogy a 15 éven felüliek tűnjenek el, mert el akarják vinni őket. Később sem teljesítette a málenkij robotra rendelő parancsokat. A történet vége letartóztatás, hosszú börtönbüntetés, kínzás, amelybe beleőrült. Az életutak hátteréhez sokat hozzáadnak a közölt fényképek. Bakajsza József története mellett szerepel egy néprajzi gyűjteménybe illő fotó: szüleinek zsupptetejű háza előtt áll a háromgenerációs család. Van, aki népviseletben, más sötétkabátban, felgombolt fehér ingben, Bakajszán már mellény, nyakkendő. Egy képben a tradíció, a változás, összességében egy múló időbe illeszkedő, biztonságot sugalló pillanat – amelyet aztán végleg eltüntetett az egyik diktatúra. A sorra vett hősök többségének sorsa hasonló forgatókönyv szerint alakult.
Feltűnő, hogy milyen sokan ütköztek mindkét diktatúrával. Egyetlen példa a széles palettáról. Krajcsír Lukács az ellenállásban részt vevő Gábori György életútjának történetét egy Péter Gábortól származó idézettel nyitja: „Idehallgasson, Gábori! Én ismerem magát: már láttam az aktáját. Maga azt hiszi, hogy azért, mert Dachauban volt, azért, mert ellenállásban vett részt, mert szociáldemokrata volt, mentelmi jogot kap? Magával úgy fogunk bánni, mint a többiekkel.” S valóban, Dachau után a történet főszereplője Recsket is megismerhette. Ennek a sorsnak a folytatása jobban alakult: emigráció ’56-ban, Kanada, ahol Gábori kötőüzemet alapított, majd egy torontói taxicéget vezetett. Sikerült kimenekülnie a hősi státusból.
Szakmai szempontból nem könnyű egy ilyen gyűjtemény összeállítása és megírása. Ebben a műfajban különösen meg kell küzdeni az olvasókért. A szerkesztők – Czókos Gergely, Kiss Réka, Máthé Áron, Szalai Zoltán – bizonyosan érezték ezt, és a szerzőktől azt kérhették, emberi arcéleket villantsanak fel, és lehetőleg történetet is meséljenek. A többnyire három-négyoldalas írások egy idézettel, vagy egy, a személyiség lényegét megragadó bekezdéssel indulnak, következnek az életrajzi adatok, majd kibontakozik a história, amiért az adott személy bekerült a kötetbe. Az életutak minden esetben végigfutnak. A szerkesztők dolgokban járatos emberek, s nem túl optimisták az olvasói buzgalmat illetően. Éppen ezért professzionális módon segítségül hívták a képeket. Minden portré egy egész oldalas képpel indul, a harmadik oldalon pedig egy öt–hat képből álló összeállítás következik. A fotók a történet főszereplőjét, környezetét, vagy, ha kevesebb közvetlen kép akadt, a tematikához illeszkedő jelenetet tartalmaznak. Az archív fotókból – képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna – jó minőséget csiholtak ki. A képek fekete-fehérek, de négyszínnyomású, jól szerkesztett, elegáns oldalak. S itt kap az olvasó egy könnyített utat, az öt-hat képaláírás úgy van megfogalmazva, hogy az, aki nem akar megbirkózni pár oldallal, a képaláírások és képek átnézése után is viszonylag kerek képet kapjon a történet főhőséről.
A tucatnyi szerző által írt szövegek egységes szerkezetűek, jól követhetőek, irodalomra, ritkábban levéltári forrásokra is támaszkodnak. Az egyes írások a műfaj szabályainak jól megfelelnek, s amikor a többnyire tragikus sorsú hősök élettörténetének végére érünk, főleg a kevéssé ismert személyek esetében, magától értetődően merül fel a gondolat: innen jöhetne a mélyebb kutatás. A megidézett szereplő környezete hogy élte meg mindezt, kik segítették, kik gáncsolták őket, vajon milyen mentalitástörténeti előzmények után választotta valaki a nehezebb utat? Szóval, jöhetnek a mélyebb mikrotörténeti vizsgálatok.
