Jenei László
Műszak
Olyat bemosott, hogy kitört a fogam. Mivel én a földön maradtam, ő meg elment, miután feltápászkodtam, volt időm megtalálni, másfél méterre a járdától, egy csenevész fűcsomó tetején fehérlett. Ó, szegény fogam! Hazugság, hogy a vér íze feltüzel. Amikor felegyenesedtem, még akkor is azt lestem, ez a hülye nem jön-e vissza. Ahogy szétnéztem, láttam, néhányan állnak körülöttem, vajon mihez kezdek most. Részvevően személtek, az egyikük eleganciája bizarr kölcsönhatásban volt csupa kosz ruhámmal, vérfoltos képemmel. Ezen sikerült aztán felhúznom magam, dacosan zsebre vágtam a fogamat, de az belegabalyodott egy összegyűrt papírzsebkendőbe, babráltam a zsebemben, hogy kiszabadítsam. Ha nagyon sajnálsz valakit, a dolgokat általában a lényegük szerint nézed, így ezek vélhetően azt hitték, a farkamat piszkálom. Húzták a szájukat, volt amelyik elvigyorodott, a kurva anyjukat, ártatlan lélekkel jól lehet meditálni az emberi méltóságról. Viszont nyitott kérdésnek tűnik, hogy ha beléjük kötök, nem száll-e el még egy fogam. Elszégyelltem magam, hiszen ezek csak bámészkodnak, elütik valamivel az időt. Egyébként is, egyáltalán nem valószínű, hogy jobb állapotban lennének nálam. A nézőim lassan maguktól szétszéledtek, semmi különöset nem nyújtottam. A tőlem telhető legegyenesebb testtartással elvonultam. Este, amikor lefekvéshez vetkőztem, és a nadrágomat a két száránál fogva készültem összehajtani, a fogam kiesett a padlóra. Mérgesen és elkeseredetten hajítottam ki a nyitott ablakon a sötét éjszakába. Másnap kávé közben merült fel bennem, mi történhetett vele. Talán valami kutya nyalta fel? Nagyon lehangolt voltam.
Elég gyászos volt a helyzet, matattam az ujjammal a karneváli kinézetű sebek körül. Az alsó ajkam egy mély árokkal lett megszakítva, és kibírhatatlanul fájt a fogam helye. Kétféle gyógyszert is bevettem. El kéne menni orvoshoz, de amit ott kifizetek, az is ennek a baromnak elégtétel. Tudtam, hogy négy biztos szállításom van a napra, és még beeshet valami. Kibírom. Sajnos feldagadt az arcom, és ahol a szám széle behasadt, az is eléggé rikított a vörösnek egy vadabb árnyalatával, méghozzá úgy, hogy a duzzanat oldalán erősödő lilába váltott. Nagyon sajnáltam magam, ettől a tekintetem, nem is tudom, talán nincs jobb szó rá, olvatag lett.
Száguldoztak a fejemben a gondolatok, próbáltam visszaemlékezni, van-e olyan előírás, ami kizárhatna a melóból. Nem rémlik sehol a kifogástalan külső szabatos leírása vagy egyfajta hibalista. Tisztaságról, ápoltságról, az egyenruha megfelelő viseléséről van szó, meg néhány hülyeség, elő kéne keresni a brosúrát. Mindig utáltam a takarítás és fertőtlenítés plusz munkája, meg a védőruhában, kesztyűben való nehézkes mozgás miatt, de most milyen jól jönne a covidos kuncsaft, maszkban semmi nem látszana belőlem. Viszont csak egyetlen ilyen szállítás van délelőttre.
Korán érek be, hadd szokják a látványt. Ha elzavarnak, legyen idejük dönteni, és ne akkor történjen, ha már mindenki jelen van. Kint még sötét van, háromnegyed hét. Odabent mindig lelassítok. Amikor emberek nélkül tárul elém az aula, ünnepélyes hangulat tölt el. Mi lenne, ha mindez az enyém lenne? A fehér márványmintás szürke trachitpadlóban a fali lámpacsokrok fénye tükröződik. Mindenfelé és mindenben a leglágyabb, legszelídebb megoldások, az egész ahogy van, felér egy jókora dózis fájdalomcsillapítóval.
A recepció és a számlázó is üres, a lányok hátul vannak, vagy be sem értek még. Három évvel ezelőtt láttam az épületet szerkezetkészen, akár egy óriás siló. Már akkor itt akartam dolgozni, a merev pillérekre és beton vázgerendákra öntve egy óriási lehetőség gyönyörűséges körvonala rajzolódott ki. A valóság persze mindig más, mint ami a várakozásokban testet ölt. Volt valami zavar a gépezetben, ahogy egyszer sörözés közben említettem a haveromnak. Egyrészt világos, íme, mit tesz a belsőépítészet, a díszítőművészet, lakberendezés… Ugyanakkor hihetetlen feszültséget érzek, de mint az elmúlt években kiderült, csak én vagyok így ezzel. Engem zavar az örök nyugalmat árasztó külső és az örök nyugtalansággal viaskodó, várakozó páciensek közti ellentmondás, kontraszt. De hát ha őket nem zavarja… Ha az enyém lenne az épület, persze a betegeket kizárnám, a palotám lenne, a palazzóm, előtörne belőlem a művészetvágy, jönne minden automatikusan, enteriőr átrendezése, ízléses vörösbarna vászonfüggönyök, minden nagyarányú lenne, aranyozott, a hátsó traktus meg labirintusszerű, ahol tükrök nehezítik az eligazodást, és leghátul, ahol most a mentőbeálló van, és az épület félkörívben kiöblösödik, készülne a szobrom – azt is úgy szeretném látni, ahogy alakul, talán csak úgy, mindig csak úgy, hogy épp a bronzba öntés előtt tartsanak.
A főnök rögtön meglátta, mi a helyzet. Mondtam neki, amit előre kitaláltam, hogy inkább végig rajtam lesz a maszk. Ebbe beleegyezett, de megjegyezte, hogy a nem fertőzők bizalmatlanok a maszkos kísérőkkel, azt hiszik, mi vagyunk rájuk veszélyesek. Leplezünk egy náthát, vírust. Nem akarnak majd beszállni. Ahogy ezeket a szónoklatokat rögtönzi a főnök, abban van valami üdítő. Nagyon választékosan beszél, hatalmas szókincse van. Ki tudja, honnan került ide, milyen végzettséggel. Mindenféléket látni, bölcsészeket is, főleg azokat, bármit elvégeznek. Ez nagyon szeret magyarázni, mesélni, emlékezni. Az alkarjai beszéd közben úgy járnak, mint a szélmalom vitorlái. A haverom szerint ez buzis, normális ember így nem gesztikulál, már ennyi is elég, elárulja. De kit érdekel most, elengedett, dolgozhatok.
Hátramentem, és amikor rajtam volt az egyenruha, azonnal felvettem a maszkot. Nem törődtem azzal, ki mit mond. Igaz, senki sem foglalkozott velem. Intéztem előbb a covidost, aztán aznap még három egyirányút, és a végén egy ágytól-ágyig típusút kezelésre. Azt szeretem. Nem vagyok türelmetlen, imádok várakozni. Minden megkezdett óra után fizetnek, és csak ülök, zenét hallgatok, próbálok üzenni, elérni Minát, hogy vigyázzon, mert megőrült az exe. Jó dolog bejutni egy ismeretlen ember házába. Engem nem zavarnak a mindenhez odaragadó szagok, az idegenek bizalmasnál is áthatóbb érintései. Tetszik, hogy belelátok az életükbe. Minden emberi otthonra egy hálózatként tekintek. Formák, színek, pontok, egyenesek, ilyen-olyan felületek, adottságok, lehetőségek, illúziók, teendők, és még kismillió egyéb dolognak a kaotikus szövedéke, amit csak ő lát át, a tulaj. És ezen az emberen tisztán látszik, hogy magabiztos a kérdésben, nála semmi sem tudna mástól elkülönülve, önállóan létezni. Minden az övé. Persze az igazsághoz tartozik, hogy esély sincs a nyomorúság szagát érezni, sokkal inkább a pénzét, általában olyan otthonok ezek, ahol a házigazda mentálisan ki van kerekedve, és csak most, szinte az én kedvemért, na jó, nem, a betegség miatt van egy picikét lelassulva és elbizonytalanodva. Készségesen hagyják, hogy támogassam, emeljem őket. Tudom, korántsem igaz, hogy minden gazdag kedves, de hogy is mondjam ezt, a gazdagok hamarabb kedvesek, mert gyorsabban felmérik, pillanatnyilag mire képesek. Továbbá valószínűleg megnyugtatja őket a tudat, hogy értem, a szállításért, a seggemen való ücsörgésért, a szaguk elviseléséért, sokszor a tapintható irigységem hatékony elfojtásáért is ki vagyok fizetve, elég rendesen. Tiltják a jattot, mégis adnak, és én elfogadom. Egy sereg sztorit hallottam már, hogy lehet ezt-azt elemelni, és hogy mit érdemes, mi nem éri meg, én ezt kihagyom. Igaz, hogy legtöbbször ketten vagyunk a házban, de ki garantálja, hogy mit kezdek magammal, ha akcióba lépek, és mondjuk a nappali fényesbarnára politúrozott faburkolatában meglátom magam. Hátam mögött, mondjuk, megdermed és tömbösödik az idő, az, amit eldobtam magamtól azzal, hogy lopok, hogy tisztességtelenül élem át. És ez, szerintem, amilyen szerencsétlen vagyok, előre hatóan is működne: ezek az ágytól-ágyig vezető, bensőséges kis látogatások háborús övezetekbe tett merész akcióknak fognak tűnni, lőttek a meghittségnek, csak annyit érek el, hogy eggyel több ember lesz, aki szarik rám, nem fogom tudni vele megértetni magam, egyoldalú elvárások keletkeznek, és a legbanálisabb részletkérdéshez is hosszas magyarázatokra lesz szükség. Megáshatom a síromat; legfeljebb amíg nem kell belefeküdnöm, oldalt kideszkázom.
Ez az utolsóként sorra kerülő hölgy visszatérő páciens, legalább nyolcvan éves, irtó elegáns, hibátlan sminkben várt. Lift van a házában. Kicsi, de azt mondja, hogy a két botjával bele tud állni, leviszi, felviszi. Fent vannak a könyvei. Úgy beszélt róluk, mintha családtagok lettek volna. Fent élnek a gyerekek. Ő ilyet persze nem mondana, általában nagyon keveset beszél. Érdekes ez, hogy a közhiedelemmel ellentétben kevesen beszélnek a bajaikról, inkább a kilátásaikról, vagy arról, ami a jobb napokhoz vezethet. Sok áttételen keresztül, de oda kívánnak kilyukadni. Leszögezik, hogy itt fáj, ott fáj, ez rendben van, mindez úgyis kiderül az emelésnél, felállásnál, hajlásnál, de hogy a fájdalom honnan ered, az homályban maradhat. Így döntenek. Mint ez a hölgy is. És megteheti, hogy ilyen arisztokratikusan hallgat: azt tudom, milyen vizsgálatra viszem őket, de abból semmi nem derül ki. Régebben többet megtudtam a betegeimről, közlékenyebbek voltak. Valami történt az elmúlt években, ami a szégyennel kötött össze néhány dolgot, vagyis hát könnyebben megijednek az emberek attól, hogy valamiről beszélve a szégyenükhöz kanyarodnának. Egyszer csak ott találnák magukat, és paff. Mit szólna a fickó, akinek a karja épp a combom alatt van. Vagy valahogy így…
Ez a néni most a szokottnál is ridegebb volt, és egy pillanatra hátra is hőköltem, meglátva az arcán az ijedséget. Rám mutatott. Egy szót nem szólt, fogalmam sem volt, mit akar, mit látott rajtam. Aztán kiderült, ráharaphattam a sebre, kifakadt, átvérzett a maszkom. Kérdés, hogy jelenti-e a néni, tesz-e panaszt. Meg is kérdeztem tőle. Szól-e odabent, mert hogy megijesztettem. Hosszan bámultam rá, de nem válaszolt. Különös, de nem zavart. Volt mit nézni rajta, most valahogy egészen friss élmény volt számomra, testének percenként változó keresztmetszete, mintha számos kis földrengés alakította volna, óvatossá tett, el ne ejtsem. És ez a fokozott óvatosság részemről, hogy még ilyenkor is képes vagyok fokozott figyelmességre és koncentrációra, ez valahogy jelentőségre tett szert. Aztán az is lenyűgözött, hogy észrevettem rajta kicsiny részleteket, ahonnan, és erre nincs jobb szó, elkeveredett maga a néni, vagyis hát a teste, mintha ott fényáteresztő lenne. Közben máshol meg úgy festett, mintha részben beszakadt hártya fedné.
Nagyon szép haja van, nem az a típusú idős hölgy, aki már csak fekszik, és amikor érte megyek, ott a feje tetején, akár egy tonzúra, a lenyomódott haj. Olyan, mint egy ufóészlelés, nyom a kukoricásban, ilyesmikkel szoktam szórakoztatni magam. De ez az állandóan változó, közben mindvégig pompás arányokkal rendelkező testű néni, a maga visszafogott eleganciájával, úgy festett, mint egy madonna. Azokra a szobrokra gondolok, amelyekre véletlenül bukkanunk egy templom mélyén, és képesek megváltoztatni az életünket, legalábbis a gondolkodásunkat. A nagyváros legvédettebben fekvő negyedébe ilyenek is illenek, nem erről van szó. De benne több volt még ennél is. Gusztusos volt, na, igen, ez jutott eszembe róla, szórta magából a lehetetlen színeket, a földöntúli energiát – én révbe juttatom nálunk a klinikán, és az otthonában, de ő mintha megáldana engem, ezzel viszonozná a szerény hozzájárulásomat. A jóságával áldana meg, és azzal, hogy olyan gusztusos. A ruhájából változatos és terebélyes illatfelhők szöktek felém, néhányat nem ismertem fel, csak találgattam. Korábban is éreztem ezt, de most mintha rám csimpaszkodna, és virágkosárral nyújtaná felém…
Egyszer, talán két hónapja, rákérdeztem, miféle csodaszereket használ, de elütötte a kérdést azzal, hogy ha nem ismerem fel, jobb nem megkérdezni, mi az. Nem illik. Azt tudni kéne. De amikor a CT előtt ültem vele a mindenkit elnyelő, türkizzöld kanapén, végül csak kibökte. Nem parfüm. Bizonyára a főzés után marad. Szegfűszeg, bazsalikom, tárkony. Sáfrány, bár az inkább színt ad, de rajta illatként marad meg, ha kézbe vette. Ismerem-e a sáfrányos szeklicét, kérdezte. Nem ismertem. Soha nem beszélgettünk ennyit, igyekeztem fűteni, folytassa még, de óvatosabb lett, kicsit visszafogta magát. Egész más tónusban jegyezte meg, lehet még virág is, amit érzek, nála sok a liliom. Ilyenkor télen a szabadban telelteti, de mindig bőven kap vágottat. Mutatta a kabátujjának a hajtókáján a miniatűr sárga foltot, azt mondta, virágpor. Éjjel kiviszi a szobájából, mert megölné a liliom. Olyan ereje van, jobban fél tőle, mint a behemót szekrényétől, ami legalább három méter magas, és a szélén körben tele van kerek lyukakkal. A lyukaktól elbizonytalanodik, kissé meg is szédül, ha soká nézi. Jártam-e már Velencében, kérdezte, Megráztam a fejem, szégyelltem kimondani, hogy még oda sem jutottam el. Velencébe. Azt mondta, van ott egy nagy-nagy épület, a San Rocco, annak az ablakai ilyenek. Jól emlékszik rá. Messzebb állt, onnan nézte, ezért egyben látta az egészet, a sok ablakot, mintha körbe lövöldözték volna ágyúval. Ettől az emléktől, úgy tűnt, elvesztette a kedvét, elhallgatott, a feje is lebillent, a térdén egyengette a szoknyája ráncait. Aztán rövid szünetet követően halkan megkérdezte még, ismerem-e Tintorettót, de látszott rajta, hogy elszégyellte magát. Nem illett ez oda. Mégis csak egy CT-vizsgálatra várt, nyolcvanvalahány éves asszony, valami rágja szét belülről, biztos nincs neki sok hátra, és akkor hivalkodik azzal, mi mindent tud, ágyúval körbelőtt ablakokat látott Velencében. Ha a betegség nem végez vele, gondoltam akkor, már hazafelé vezetve, időnként hátra pillantva, hogy jól ül-e, akkor majd megölik a liliomjai. Ő tehet róla, minek él ilyen veszélyes helyen.
Most viszont egyetlen szót sem szólt. Meglátta a véres maszkomat, rám mutatott. És érdekes módon az ujjának leplezetlen csúnyasága, vagyis ahogy a középpercen a bütyök elbánt vele, és torzzá merevítette – most valahogy teljes valójában megfosztotta eleganciájától. Próbáltam védekezni, védeni magam, be ne áruljon, de egy szót sem pazarolt rám. Lecseréltem a maszkot, elnézést kértem, megdöbbentett, hogy egy kicsit meg is hajoltam előtte. A pénzt a végén, amikor elléptem az ablakfülkét takaró függönyhöz tolt fotelje mellől, felém nyújtotta. Mielőtt elvettem, talán tényleg először, mélyen a szemébe néztem. Azt hittem, és talán ő is, hogy azért teszem, ne kelljen még egyszer, és ilyen közelről a kezét látnom. De én tudtam, mindig is tudtam vele kapcsolatban, hogy tényleg lehet a személyiségében valami szakrális tartalom, lehet valamifajta betérésre késztető vonzereje. Ezt kutattam a tekintetében, szinte könyörögtem érte, engedje látnom. Ha van vallásos szegénység, lehet vallásos gazdagság is. Kerestem a tekintetét, néztem a gálánsan hibátlan haját, biztosan ilyen egy angyal feje. Nem nézett rám. Köszöntem, nem szólt vissza.
Siettem le a térkövezett kocsibejárón, mely régebbi időkre utalt, amikor még versenyben lévő lány, nő, asszony szaladt az autójához, hogy belevesse magát az életbe. Lehetetlen volt összevetni ezt a kettőt, a virulót és az elárvult élő klasszikust, ahogy Mina mondta egy írónőről, vagy költőnőről, mindegy – valakiről, aki egyedül él egy nagyvárosban, egy nagy házban, a saját múzeumának egyetlen kiállítási tárgyaként, látogatók nélkül. Sietnem kellett leadni az autót, nem sajnálkozni, pláne hogy ennek az öregasszonynak semmi szüksége sincs sajnálatra, nem nagyon érzem a kiszolgáltatottságát, cseppet sem valószínű, hogy folyton megaláznák. Ha van valóságos sérelme, az majdhogynem közölhetetlen, az öregséggel függ össze, és elképzelhető, hogy csakis egészségügyi természetű. Meg fog halni.
Le kellett adnom a kocsit, siettem a belváros felé, de gondolatban nehezen szakadtam el ettől a sok újdonságtól, ahogy ma a világot látom. Mintha az a tegnapi ökölcsapás átrendezett volna bennem néhány dolgot. Állandósult állapotom a múlté, már másként hallom a város zaját is, a visszaverődések megsokszorozódtak, minden hozzám beszélt. Le volt eresztve az ablak, hiába a mínusz két fok, hadd pezsdüljek fel. Hallottam a motorzajt, a rengeteg igyekvő ember közvetlen és kaotikus akusztikai teljesítményét, a menetszél tömbben érkező monológját, sőt, még valahonnan a mélyből a csővezetékek finom rezgését is, aztán már nem tudtam elkülöníteni zajt a zajtól, a város egyetlen hatalmas hangforrássá vált.
A főnök meg sem köszönte, hogy ilyen sérülésekkel végigdolgoztam a műszakot, fölényes mosolya azt sejtette, hogy ő tett nekem szívességet. Gyorsan átöltöztem, siettem ki az utcára, hogy kapjak levegőt. Kint rögtön üzenetet írtam Minának, indulok, várjon meg. Ha jól számoltam, tíz percet fogok késni.
Mina sehol sem volt. A Gärtnerweg elején lévő pub majdnem teljesen üres, a jobb sarokban ült két férfi, söröztek. A pultnál érdeklődtem, így néz ki, itt volt-e. A hülye csak vonogatta a vállát, mintha a tömegben nehéz lenne egy valakit megjegyeznie. Kint kellene szétnéznem, gondoltam, hátha itt van még a környéken, de képtelen voltam elvenni a jobb tenyerem a pultról. A lábaim se nagyon engedelmeskedtek. Milyen hideg lehet kint, ez járt a fejemben, elég vékonyan öltöztem fel reggel. A pultos jól megnézett magának, igaz, csak lopva, de én kiszúrtam. Nagy bunyósnak képzelhet, erőszakos, izgága fickónak. Nem egy baleknak, akit jól helyben hagytak. És vajon Mina minek tart engem? Esemesezek neki, meg kell tudnom, most erősnek kell mutatkoznom… Milyen puha Mina karján a bőr, milyen kecsesek az ujjai! A csuklóján próbáltam mindig rajta tartani a szám, megérezzem a vér áramlását. Eszembe jutott az öreg hölgy csuklója fölött, a kabát kézelőjén a sárga folt. Kifinomult mozdulattal próbálta lerázni a javát. Azt mondta, úgyis csak mosóporral jön ki.
A legjobb lenne inkább fogorvoshoz mennem, de túl gyorsan pörgött velem minden. A két férfi már rég elment, én a mögöttük lévő asztalnál ültem, és egy savanyú, bizalmatlan tekintetű pincér már az ötödik felesemet hozta ki. A piával együtt a napközben bevett fájdalomcsillapítók rugóként működtek bennem, fellőttek az égbe, és ott lebegtem. Fentről láttam a pubot, nem volt teteje, tisztán kivehető volt az alak az asztalnál, előtte egy feles, de nincs jól, még könyökölni sem mer, annyira szédül, szegény, mi lehet vele. Látszottak a környező utcák is, de elfelejtettem, kit kéne keresnem. Aztán jött egy perc, amikor kidugult a fülem, volt egy erős pattanás is odabent a fejemben, és azt vettem észre, hogy ott áll előttem a tegnapi fickó, Mina exe, már fogja a karom, húzna kifelé az utcára, és Mina csak áll hátul, meg sem szólal, a szája még el is torzul, amikor mosolyogni akar, nagyon megrémít. Ez egy hiúz vicsorítása. Tudod, ki a kurva, sziszegi felém, irkálj ilyesmit annak, aki eltűri. Fogalmam sincs, miről beszél. Kint az utcán a fickó már gyakorlottnak tűnik, tegnap megvolt a főpróba, a mai előadás Minának szól. Hihetetlen, honnan jön az ökle.
Nagy nehezen emelem fel a fejem, egymás mellett mennek a járdán, már vagy húsz méterre járnak, eszükbe sem jut megfordulni, visszanézni. Hatalmas bunkó a fickó, pajesza van. Mina a könyökénél fogja a férfi karját. Ki tudja, hogy nézek ki, lesz-e holnap műszakom…
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
