Major László
A saját életet élni
Szilasi László: Saját élet
A szerző írásművészetében nem először találkozunk önéletrajzi ihletésű szöveggel, már a Luther kutyái című regényében is saját életének történéseit állította a középpontba, amikor súlyos betegségét és az abból való gyógyulását dolgozta fel. Új kötetében az időhorizontot tágra nyitja, és benne a 20. század elejétől, a felmenői emlékeitől napjainkig idézi fel családja múltját és személyes történetét.
A regény [Gondolatkísérlet] című bevezetőjében Szilasi László előrebocsátja, vállalkozása „arra tesz kísérletet, hogy… életírásszerűen felsorolja és töredezettségmentesítés nélkül taglalja azokat az emlékeket, amelyek alapvetően megformálták ezt a személyiséget.” Az előszóban céloz ugyan az emlékezés problematikájára, és a kötet elején szereplő Pessoa-idézet is mozgásba hozza a képzelet és a valóság viszonyának kérdéskörét („»Ezt magadról írtad?« Istenem, dehogy.”), ugyanakkor – amint a Margó Irodalmi Fesztiválon, Németh Gáborral beszélgetve megosztotta a közönséggel – a múltbeli események előhívásakor azok pontos rögzítésére és a fikciós elemek kiküszöbölésére törekedett, elismerve emellett e célkitűzés megvalósíthatóságának korlátait. Arra is kitért, hogy a könyv megírásakor „szigorú önismereti munkát” nem végzett, amit a 2023 őszén Szepesi Dórával folytatott beszélgetésében azzal egészített ki, hogy a múltbeli történetek rögzítésekor nem talált rá élete összefüggéseire. Ezt a kötet szegedi bemutatóján, Klajkó Dániellel párbeszédet folytatva, azzal árnyalta, hogy a megértésben talán kicsit segítette a múlt felidézése. Az író szerint azonban nem a tapasztalatok milyensége, hanem azok nyelvi átadásának a módja a lényeges, amire a könyv elején szereplő Cioran-idézet is utal: „Nem a tapasztalataid érdekelnek, hanem az a mód, ahogyan prezentálod őket. Egy élet nem mű.”
A [Gondolatkísérlet]-ből származó fenti idézet fogódzót kínál a kötet műfajának meghatározásához is: az emlékek „életírásszerű” taglalása miatt az önéletírás műfajába sorolhatjuk a kötetet, noha nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett autobiográfiáról, a szöveg töredezettsége, a kihagyások, illetve az írás más műfajokkal való érintkezése miatt. A Margó Fesztiválon arról is vallott a szerző, hogy bár manapság „nagyon tombol az önéletírás”, nem ihlették meg az ilyen jellegű könyvek, így Knausgård autofikciós szövegei sem voltak hatással rá. Sokkal inkább Mészöly Miklós munkáit, főleg a Családáradás című regényt érezte közel írói világához. Kötetének a Mészöly-művel való rokonságát az is szemlélteti, hogy Szilasi a regényből vett idézettel indítja a Saját élet második nagyobb egységét, illetve a könyv végén szereplő intertextuális utalásban felhívja a figyelmet arra, hogy a Családáradás egyik szereplőjének korai életrajza a Saját élet egyik alakjáéval azonos, míg egy másik szereplő nála éppen fordított utat jár be, mint Mészöly művében. A kötet műfaja a családregényekéhez is közelít, illetve a [Gondolatkísérlet]-ből vett idézet, amelyben a szerző az emlékek személyiségformáló szerepét is kiemeli, a fejlődésregények meghatározó ismérvét is eszünkbe juttatja.
A könyv két nagyobb szerkezeti egységre osztható: a regény mintegy kétharmadát kitevő első rész, a [Saját élet] – az idézetekkel bevezetett [Gondolatkísérlet]-en túl – három nagyobb alegységre tagolódik ([A], [B], [C]), amelyek nagyjából egy oldal terjedelmű szövegekből épülnek fel. (Ezeket a címeket és alcímeket rendre szögletes zárójelbe teszi a szerző.) Az egyes szám első személyben lejegyzett töredékek felidézik ugyan az emlékezés folyamatát, de jellemzően időrendben követik egymást, miként a narrátor fogalmaz: „a szoros időbeli sorrend kétségtelenül nem az emlékek rendezőelve, de ettől még az időbeliség fontos elem.” A lineáris kronológia abban is kifejeződik, hogy Szilasi nem saját tapasztalataival kezdi a visszatekintést, hanem az [A] jelzésű fejezetben a felmenői emlékeit eleveníti fel, amelyek szintén formálták az identitását, „belé íródtak” személyiségébe.
A [B] fejezettől már saját emlékeit rendezi egymás mellé. Az „egymás mellé” kifejezést abban az értelemben is használjuk, hogy nincs alá-fölé rendeltség a szövegek között, hanem mellérendelő viszonyban állnak egymással, függetlenül attól, hogy adott írás a szerző életének mennyire jelentős eseményét mutatja be, amiként erről az idézett dialógusban, Németh Gáborral beszélgetve is elmélkedett Szilasi László.
Ebben a szakaszban elsőként a tárgyi relikviák közül egy gyermekkori fényképnél időzik el, de számos emléket gyűjt egybe ez a szövegegység, itt mutatja be a gimnáziumi éveket is, amelyekre élete legboldogabb korszakaként tekint vissza. A kötet hátsó borítóján szereplő idézet ugyancsak a gimnazista évekből származik, abból az életszakaszból, amikor még minden lehetségesnek tűnt. Az ott felelevenített pillanat megtartó erejéről így vall a szerző: „Ha pedig nem lesz belőlem semmi, akkor ott, a felnőttkor elképzelhetetlenül unalmas sötétségében, amikor már a régebbi múltba képtelen leszek visszamenni, ez a pillanat fogja tartani bennem a lelket.”
Életének az az irányvonala is ekkor kezdett felsejleni előtte, amelynek eredményeképpen irodalomtörténész és író lett belőle: körvonalazódni kezdett az a vonulat, amely „a szegedi bölcsészkarra, majd a regényírás maradéktalan és örömteli egyedüllétébe” vezette el. A [B] szakasz utolsó feljegyzése visszacsatol ehhez a gondolatkörhöz, amikor előhívja emlékezetéből azt a szabadságérzést, amelyet akkor tapasztalt meg, amikor 2007-ben a Szentek hárfája című regénye kezdőmondatának első változatát leírta: „Bármit megtehetek, senkinek nem ártok vele, ezt éreztem akkor. Szabadság és béke, a maradéktalan és időtlen izgalomban. Flow-érzés, azonnali és teljes addikció. Amikor írok, amikor autentikus mondatokat alkotok, akkor vagyok teljesen azonos önmagammal.” Akár így is folytathatnánk a fejezetet lezáró gondolatsort: aki pedig azonos önmagával, az a saját életét éli.
Az [A] egységgel nagyjából megegyező oldalszámú, tehát a [B] szakasznál jóval rövidebb terjedelmű a [C] rész, amelyben Szilasi többek között magánéletének olyan közelmúltbeli történéseire irányítja a figyelmet, mint a feleségétől való elhidegülése és az agydaganata – utóbbit, mint említettük már, részletesen feldolgozta a Luther kutyái című regényében. De olyan örömteli események is teret kapnak ebben a részben, mint a gyógyulása, az újabb házassága, továbbá a kisfiuk születése.
Mindazonáltal ebben a szakaszban talán kicsit hangsúlyosabban van jelen az az elképzelés, hogy „[a] világ nagyon rossz hely. Hidegek és gépszerűek benne az emberek.” A szerző később azzal is nyomatékot ad ennek, hogy Vörösmarty Az emberek című versének két záró sorát parafrazeálja. („Ez a világ. Az ember pedig sárkányfog-vetemény. Nincsen remény, nincsen remény.”) Mindemellett az ezzel ellentétes vonulat sem halványul el a kötetben, s a narrátor némileg ellensúlyozza az előbb idézett sorokat, amikor így folytatja a gondolatát: „[n]agyon keresem benne a jót”. Ezt a megközelítést később egy Kavafisz-idézet is megtámogatja, amikor előhívja a híres görög költő Ithaka című versének kezdősorait, hogy „[h]a majd elindulsz Ithaka felé, / válaszd hozzá a leghosszabb utat, / mely csupa kaland és felfedezés.” (Somlyó György fordítása.)
A kötet kétharmadát kitevő első szerkezeti egységgel szemben kontrasztot képez az egyes szám harmadik személyben írott második szakasz (Egy nap), amely szakítva az eddigi mozaikszerű emlékfelidézéssel, a folyamatos elbeszélés irányába mozdul el, és egy napra összpontosítva, 1980. szeptember 24-ének történetét dolgozza fel, úgy, hogy a könyv első kétharmadában már megismert hét személy (az apa, az anya, a három Szilasi-fiú, a nagymama és a keresztmama) perspektíváját hét alfejezetben, külön-külön tárja elénk. Ez a rész is széttartó tehát, de nem az első részben megismert elrendezés, hanem a sokféle nézőpont ismertetése miatt. Ebben az utolsó egységben részben felidéződnek az [A], [B] és [C] szakaszban elmondott történetek. A vázolt konstrukció többrétegűvé teszi a regényt, új látószögből világítja meg a múltat, új jelentésárnyalatokkal gazdagítja, és mindezek által jobban betekinthetünk az egyes családtagok cselekvésének hátterébe.
A címadó szókapcsolatot szülei emlékének felidézésekor is használja Szilasi, amikor arról ír, hogy az apa és az anya, akik életükben nem azt csinálták, amit szerettek volna, „nem a saját életüket élték. Ezt, a mostanit csak a nyakukba varrta valaki, valami gonosz történelmi gnóm.” Ezt a mondatot beilleszthetjük abba az összefüggésbe, amelyet a regényírással kapcsolatban az önazonosság megtalálásáról írt a szerző, aki tehát saját életét próbája élni, nem pedig azt, amit a történelem szeszélye kiszabott rá. Elsősorban írói mivoltában teszi ezt, az olvasók nagy örömére.
Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
