Esszék, tanulmányok

 

 P__csi_Gy__rgyi.JPG

 

Pécsi Györgyi

  

Történelmi emlékezetünk

szürkés-fehér foltja

Csehszlovákia (Dél-Szlovákia) 1968-as magyar megszállása

Grendel Lajos és Nagy Gáspár műveiben

 

1968. augusztus 20-án, befejezve rokonainál, Nagykanizsán töltött nyaralását, Nagy Gáspár az esti vonattal leendő főiskolája városába, Szombathelyre utazik. A vonatot a város közelében megállítják, az utasokat átszállítják buszokra, és órákon át feszülten várakoznak. Nem értik a helyzetet. A busz előtt orosz és magyar géppisztolyos katonák strázsálnak, előttük pedig hosszú sorban szovjet tankok vonulnak.

1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés országainak csapatai – Románia részvétele nélkül – megszállják Csehszlovákiát. Este 11 órakor a magyar honvédség a legnagyobb titokban megkezdi a „Zala hadműveletet”. A zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó hadosztály bevonul Dél-Szlovákiába. A történelmi magyar nyelvterület határát nem lépik át. Losoncot 21-e hajnalára a rétsági tüzérezred foglalja el. Az intervenció és a helyőrségek kiépítése néhány város kivételével konfliktusmentesen zajlott.

1968. augusztus 21-e reggelén szülővárosában, Léván Grendel Lajos a tankdübörgést hallva barátjával elindul, hogy megnézzék az orosz megszállókat. Legnagyobb meglepetésükre szovjet-oroszok helyett magyar katonákkal találkoznak. Bizonytalanul, gyanakodva méregetik egymást, értelmezhetetlen a helyzet.

Különös összjátéka a sorsnak, hogy a határ két oldalán 24 órán belül két, szinte azonos évjáratú fiatalember ugyanazzal a nagytörténettel találkozik.

Nagy Gáspár 19 éves. Katolikus középparaszti család sarja, pannonhalmi diák, tehát priuszos, a szombathelyi főiskolára – protekcióval is – csak másodszorra veszik föl, népművelő–könyvtár szakra. Ahová azok a tehetséges és kiváló tanulmányi előmenetelű diákok még bekerülhetnek, akik előtt a bölcsészkar ideológiai okokból bezárja kapuit. Költőnek készül.

Grendel Lajos húszéves, matematika–fizika szakon elkezdte az egyetemet, de abbahagyta, szeptembertől újrakezdi, de már magyar–angolon. Nyáron Léván teng-leng, meg az év eleji reformmozgalom szellemében ifjúsági szervezet megalakításában szervezkedik. Írónak készül.

Mindkettőjük világszemléletét, gondolkodását alapvetően meghatározza a hatvannyolcas év. Grendelét hatvannyolc első fele, a prágai tavasz reformszellemisége, melyet az augusztus 21-i katonai megszállás brutálisan lefejez, hogy utána két évtizedre a husáki sötétkorszak következzen. Nagy Gáspárét a „testvéri tankok” bevonulása, a magyar részvétel szégyene rendíti meg.

Augusztus 20. és 21. sorsfordító napjait később mindketten irodalmi művekben is földolgozták.

 

A történet 1.

Nagy Gáspár 1991–93-ra datálja a (legény-részlet) című hosszabb elbeszélésének a megírását, mely az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című kötetben 1995-ben jelent meg, további három, a prágai tavasz előtt tisztelgő írása mellett.

Az egyes szám első személyben előadott történet szerint egy dunántúli kisvárosban az előfelvételis diák a nyaralást arra akarja használni, hogy erotikus képzelgései után végre valóságos lányokkal is megismerkedjen. Sikerül, szerelme szintén priuszos, 56-os apja börtönbe került, és ott halt meg, a lány nem tanulhat tovább. A rádióból időnként komor hírek hallhatók a Varsói Szerződés katonai vezetőitől, de egyelőre fontosabb a helyi foci, meg a tévében közvetett táncdalfesztivál döntője (bunda itt és ott). A fiatalember szabadsága a már említett utazással folytatódik (kb. az elbeszélés kétharmada), s innentől a líraian finom, ironikus tónust fölváltja egy mikrorealista, publicisztikusabb retorika: a buszos várakozás zsánerei lesújtó képet mutatnak a közemberről (zabál), a médianyilvánosságról (előttük tankmenet, a rádió pedig káprázatos tűzijátékról számol be, és a táncdalfesztivál nyertes dalait sugározza), de a főiskola portása és némely diáktársának dühe a tisztán látókat is jelzi. A főiskola előkészítő – átnevelő – táborában pedig egy propagandista kádernő személyében találkozik a párt direktíváival, és az eltévelyedést megelőzendő, egyelőre csak fenyegetéssel megelőzött megtorlással. A fiatalember ez alatt a néhány nap alatt hirtelen felnő, felnevelődik. Rádöbben, hogy totális hazugságban él – és a hozott (konzekvens katolikus és paraszti) etikai érétékrend mellett kötelezi el magát.

Az elbeszélést Nagy Gáspár 1991–93-ra datálja, de már az 1989-es Múlik a jövőnk válogatott verseskötet fülszövege határozott, elkötelezett vallomás: „1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen.”

A költő önértelmezése szerint az 1968-as események irányították figyelmét Magyarország közelmúltjára. A nyugati határ közelében élt, gyermekként hallgatta a falujukon át menekülő, náluk megszálló ötvenhatos srácok történeteit. 1958-ban tanúja, amikor nagyanyja megsiratja a kivégzett Nagy Imre miniszterelnököt. Nagy Gáspárt a prágai tavasz leverése és Kádárék szégyenletes bevonulása döbbenti a felismerésre, hogy ’68-ban ugyanaz történt Csehszlovákiában, mint nálunk ’56-ban: a társadalom szabadság- és reformeszményét a szovjet birodalom és szatellitállamainak helytartói könyörtelenül leverik, a múltat eltagadják, elhazudják. Közéleti költészetének fő vonulata kezdettől az „emlékezni, látni, és megnevezni félelem nélkül” idea jegyében formálódik. Ő lesz az ötvenhatos forradalom eszményének, hőseinek leghívebb és legkitartóbb őrzője – a rendszerváltozás után is, halálig.

A fiatal Nagy Gáspár a maga valóságában akarja ismerni a nemzeti múltat és a jelent. A hetvenes években a környező országok magyarlakta régióival ismerkedik, elsőként Erdélyt keresi fel. Megrendíti a kisebbségi magyarság kilátástalan helyzete, az asszimilációs kényszer. Számos versét ajánlja határon túli írónak: azonban Kányádi Sándor, Sütő András, Jékely Zoltán, Dobos László, Tamási Áron, Domonkos István, Farkas Árpád verses dedikációja nem a kisebbségi sorspanasz felerősítése, hanem a szolidaritásvállalás bejelentése, és a nyelv- és magyarságőrzők előtti meghajlás, tisztelgés.

Nagy Gáspár hatvannyolcban nemcsak a magyar ötvenhat párhuzamára ismert, hanem a közép-európai – szovjet uralom alatt élő – népek sorspárhuzamára is. „Egész nemzedékéből leginkább tán Nagy Gáspárra hatott ’56 mítosza és ’68 sokkterápiája; »utazásaiban« mindenesetre ez a két esemény jelöli ki tájékozódási pont gyanánt azt a geográfiai és históriai horizontot, ahol a zsarnoksággal eltökélten szembeszegülők sorában szellemi-erkölcsi rokonait keresi és találja meg.”[1] Megismerkedik a közép-európai népek íróival, műveivel, és, ahogy Domokos Mátyás megjegyzi, az Ady, Kodály, Bartók, Németh László, Bibó István nevével jellemezhető eszmei körbe definiálja magát. „Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását, kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító. Tudnunk kell, mely ügyekben vállalhatnak ennek a térségnek a népei szövetséget és szolidaritást. […] Amíg a világ világ, együtt kell élnünk jóban-rosszban, és ennek az a feltétele, hogy alaposan megismerjük egymást”[2] – mondja Filep Tamásnak. Zónaidő címmel 1995-ben önálló kötetben adja közre a közép-kelet-európai költőknek, íróknak dedikált verseit: Dorin Tudoran, Marin Sorescu, Czeslaw Miłosz, Bohdan Zadura, Zbigniew Herbert, Tomas Venclova neve fémjelzi a kapcsolatkeresést és a sorsközösség felismerését.

 

A történet 2.

Bár korábban is történik utalás a hatvannyolcas évre, Grendel Lajos is csak ’89 után írhatja, illetve két-három évtizeddel később írja meg a történetet. 2011-ben két regénye is megjelenik Pozsonyban, a Nálunk New Hontban és a Négy hét az élet című. Mindkettő jó fél évszázadot fog be, a második világháborútól a „zavaros idők”-ön (rendszerváltozáson) át a jelenig. Az előbbi a szlovákiai magyar kisváros, az utóbbi a szlovákiai magyar középosztály lassú pusztulásának a regénye. A regényekben más-más hangsúllyal, de fontos részt képez a prágai tavasz és a magyar intervenció.

A 2010-es évek elején írt regényekről állapítja meg Elek Tibor, hogy „hiányzik az „abszurdisztánul” szólás, a fantasztikum, többségükben háttérbe szorul a groteszk és az irónia”, megerősödik „a rendszerváltoztatások előtti s utáni évtizedek kisebbségi, szlovákiai magyar valóságához való kötődés, […] a korai regények illúziótlan szembenézése a személyiség- és értékválságok világával és a minden korábbinál kiábrándultabb, tragikus hangoltságú létösszegző, létértelmező szándék.”[3]

Figyelemre érdemes Grendel 2016-ban írt önéletrajzi töredékének az erre az időszakra utaló, bár bővebben ki nem fejtett megjegyzése. „Tulajdonképpen ez a fél esztendő – tehát az 1968-as első fél év – megváltoztatta az életemet […] A konzervatív paliból baloldali lettem. [Hatvannyolcban hitt abban, hogy] A bal- és jobboldali progresszió egyesült a demokratikus szocializmus eszménye alatt, tudniillik olyan társadalmi rendről álmodott, ami a történelem folyamán még nem valósult meg”[4] – írja 2016-ban –, „és körülbelül negyven évig tartott, amíg megszabadultam a demokratikus szocializmus illúziójától.” Hogy milyen – társadalmi, politikai, kulturális – okok játszhattak közre eme illúzióból való kiábránduláshoz, azt ne most firtassuk, a lényeg, hogy Grendel számára az új évezred elejére összegződik az illúzióvesztés, s erősödik föl regényeinek szlovákiai magyar valóságvonatkozása.

A még inkább „abszurdisztánul” jegyzett Nálunk New Hontban regény groteszk alaptörténete szerint a kisváros elvesztette az eszményt, megtalálására egy idegen írófélét bíznak meg. „Az eszmét nem elvesztettük, hanem eltékozoltuk”, hangzik el mindjárt a regény elején, majd pedig, hogy az eszmény először 1968-ban veszett el, később pedig a felemás rendszerváltozással. A regény a 20. század második felét fogja át, a három nagyfejezetre tagolt mű második fejezete meséli el a hatvannyolcas magyar bevonulást. Bár érinti a kisebbségi kérdést is, a kisebbségi dilemma nem sorspanaszként vagy nemzetiségpolitikai vonatkozásban, hanem „örök emberi”, azaz etikai, morális vonatkozásban kerül fókuszba. A II. világháború utáni évek tragikus kisebbségi helyzete is inkább groteszk szituációban formálódik, bár a mélyben tragikus mozzanatokat sejtet. A szlovák nyelvtörvényt például, mely szerint magyarul tilos beszélni, képtelenség bevezetni, mert a magyarok alig-alig tudnak szlovákul, a groteszk komikus hatás a makarónyelv használatában nyilvánul meg („– Akó sa máš, Margitka? – Prajem, Mariska… A čo praješ, Margitka? ­ – Košela, gatya, bugyi, gombiné… – Pereš? – Nemám doma… izé… szappan.”)[5] Hogy ez a nyelvi degradáció kényszerítés, az az öreg Bárány lázadásából derül ki, egyedüliként ő nem hajlandó szlovákul köszönni („Nálunk, New Hontban nem teremnek hősök… Amit szégyellünk, arról nem beszélünk. A New Hont-i ember már csak ilyen… Ha jól összeverik, észhez tér.”) A hatvannyolcas megszállás is belesimul New Hont életébe, mondhatni, szervesül a város történetébe, hiszen New Hont mindig is periféria volt, ahol átvonultak a megszállók és felszabadítók. „Végtére is semmi különös nem volt abban, hogy New Hontba bemasíroztak a magyar katonák. Bemasíroztak ők már 1938-ban is, ahogy néhány évvel később a németek, majd az oroszok, s előtte, még 1919-ben előbb a csehek, aztán a magyar vöröskatonák, majd újra a csehek, úgyhogy az embernek az a büszke érzése támadt, hogy New Hont a világ közepe, s birtoklásáért ádáz harcot vív fél Európa.”[6] Grendel nem a magyar néphadsereg bevonulását részletezi, az mindössze egyetlen – bár korántsem mellékes – epizód a hadak átvonulásában, egy másik érzékeny, egyetemes morális kérdést jár körbe. A megszállók parancsnoka az a Szabó Pisti lesz, akinek az apja hol áttelepült Magyarországra, hol repatriált, ahogy túlélési ösztöne és remélt haszna diktálta, végül az ÁVO zaklatásába beleroppant, és fölakasztotta magát. Fia nem akarja vesztesként leélni az életét, győztesként vonul be a szlovákiai magyar kisvárosba. Számára az identitás nem jelent semmit, de cinikus romlottsággal elégtételt akar venni a szülőföldjükön maradókon, azokon, akik etikai tartásukat nem adták föl, s kicsinyes bosszú- és hatalomvággyal berendeli, és megpróbálja rávenni a besúgásra a város intranzigens Kálmán bácsiját.

A Négy hét az élet című visszatekintő elbeszélés is ’44-től ível a jelenig, a regényben azonban a hatvannyolcas reformmozgalom, a megszállás, a husáki sötétkorszak és a rendszerváltozást követő csalódás már nem groteszk tónust hív elő, hanem egy nagyon mélyről fölszakadó keserűséget és fájdalmat. Sanyi, a főhős egyszer látta sírni az édesapját, ’56 november negyedikén, amikor az oroszok leverték a magyar forradalmat. A hatvannyolcas év első felének reformszelleme és mozgolódása az apát is fellelkesíti, még a magyar katonai megszállás is valami furcsa, tétova reményt ébreszt benne, „velük lehet beszélni”, ám annál fájdalmasabb a leveretés: „…hatvannyolc furcsa, rövid életű paradicsoma, a legcsalókább délibáb valamennyi korábbi és későbbi délibáb közül. Ez a délibáb nemcsak az apját és őt, hanem szinte az egész országot megtévesztette… Az önámítás akkor a ragályos betegségek gyorsaságával terjedt Prágából az ország minden égtája felé… De hát mások is nyüzsögtek. Mások is elhitették magukkal, hogy meg lehet szervezni a tökéletes társadalmat itt, a földön, csak akarni kell, elég hozzá annyi, hogy minden jóakaratú ember összefogjon és ugyanazt akarja.”[7] Az apa elméje megroppan, ahogy mások is beleőrülnek, belehalnak a reményvesztésbe, megint mások pedig, a főhős ítélete szerint a nagy többség, beleszokik és korrumpálódik. „A józan mértéktartásnak, az álomtalanított életnek soha annyi vakbuzgó híve nem támadt, mint hatvannyolc után ebben a porig alázott, velejéig képmutató társadalomban.”

Mindkét regényben hangsúlyos egy nagyon furcsa jelenet. A Nálunk New Hontban című regényben Kálmán bácsit berendeli a megszálló renegát városparancsnok, Szabó Pisti. Kálmán bácsi a vélt régi barát bizalmával fölteszi a kérdést: „Mondd csak, fiam, mi a fenének jöttetek ide?” A Négy hét az életben felzaklatott apja Sanyit is magával viszi a pártbizottságra, illetve az ott székelő katonai parancsnokságra. Az épület kong az ürességtől, semmi komoly katonai készültség, csendőrpertus jovialitással fogadják őket, elfecserésznek velük. Az apa kínjában azt mondja, hogy csak azt akarta elmondai, hogy „maguk mellett állunk. Hogy szolidárisak vagyunk magukkal.” S aztán kibukik belőle: „A fene se hívta magukat, de ha már itt vannak, ne siessenek annyira.”

Grendel a megszálló magyar katonákkal, illetve a parancsnoksággal való roppant furcsa, már-már bizarr találkozást életében utoljára megjelent művében, a 2016-os Rossz idők járnak című elbeszéléskötetében ismét elmeséli. Ezeket a novellákat már betegsége után írta. Látszólag nagyon hasonló az alaptörténet, de észlelhető némi elmozdulás. A Mintha szabadságon lennénk című elbeszélés a bevonulás első sokkját idézi fel. Értelmezhetetlen a jelenet, egy kicsit mindenki meg van zavarodva. Az elbeszélés csattanója, hogy a magyarországi magyar katona nem érti, honnan tudnak a lévaiak magyarul, amúgy meg tilos beszélniük a helybeliekkel.

Grendel önéletrajzában megemlíti, hogy ’68 nyarán a Magyar Ifjúsági Szövetség megalakításával volt elfoglalva, júliusban pedig a Komárom melletti Keszegfaluban egy ifjúsági táborban vett részt, ahová Gion Nándort és Gerold Lászlót is meghívták Jugoszláviából. A táborról – két évtized múltán – Gion Nándor a Magyar Szó 1989 decemberi számában megjelent naplójegyzetében emlékezik meg. Említést tesz a Jugoszláviát hamarosan szétvető belső feszültségről, de tartózkodik a megítélésétől, délszláv belügy, s úgyszintén éppen csak megemlíti, hogy ’68-ban Újvidéken tüntetés volt az intervenció miatt, ám a bevonulásról szót sem ejt. Azt viszont, hogy mi körül izzott a beszélgetés a nyári táborban, Giontól tudjuk meg. A nemzetiségi kérdésről és a magyar–magyar kérdésről. Jugoszláviát az idea megtestesítőjének vélték a szlovákiai magyar fiatalok, Gion, naplója szerint, diplomatikusan árnyalt. Majd hozzáteszi: „Néhány magyarországi fiatal is eljött a táborba, őket is kedvesen fogadták, de többen gúnyosan fridzsidereseknek nevezték őket, aminek az volt a magyarázata, hogy a magyarországi magyarok nemzeti tudata lesüllyedt a legalacsonyabb szintre, a kezdődő jólét meg az öngyalázó történelemtanítás, és persze egyebek is, szellemileg teljesen elkorcsosították őket, érdeklődési körük jobbára csupán a grillcsirkéig és az új hűtőszekrényig terjedt, enyhén szólva keveset törődtek a magyarságukkal, és még kevesebbet a határon túl élő magyarokkal. Nem is igen tudtak rólunk. Tulajdonképpen az ilyenfajta önbecsülés hiánya az elsődleges oka, ha ott is mindinkább elhal a nemzetiségi tudat.”[8]

Visszatérve a kései elbeszélésekhez: a Húsz esztendő egy napban a parancsnoksági látogatás után a két fiatal próbálja meghatározni a helyzetüket. „A magyarok sem tudják, hogy mit csináltak. – Magyarok? Miért, mi más magyarok vagyunk? – Mások. […] Ezek szovjetek, csak magyar uniformisba öltöztek. […] Most büszke vagyok a mi nációnkra. Egyenes derekuk van, most már a szlovákok is látják. […] Ha majd kivonulnak a magyarok, még jobban fognak utálni minket. Meglátod, mi lesz. Az úgynevezett magyarok, mármint az odaát levők, pedig le se szarnak bennünket.” Grendel 2016-ban írt, részleteiben megjelent önéletrajzi töredékéből kiderül, hogy a magyar parancsnokságra látogató fura figura (a furaság a helyzetből adódott) eredetije maga Grendel Lajos. Galán Gézával ő ment augusztus 21-én a helyi pártbizottságra, hogy tiltakozzanak. „Természetesen letartóztathattak volna, de minekünk ez eszünkbe se jutott. (Sőt falhoz is állíthattak volna bennünket.)” – de nem történt semmi.

„Egyébként szörnyű volt a magyar hadsereg belépése Lévára – írja Grendel. – Majdnem megfulladtunk a benzingőztől. Tankok jöttek, de ezek a tankok már a második világháború alatt az ócskavasba mehettek volna. Szóval igazi operetthadsereg: a tisztek, a legénység mind olyan » švejkiek« voltak. A lévaiak nem győztek csodálkozni. […] A szlovák lakosság utálta a magyarokat, és most már duplán utálta. Kádárék betettek egy mázsa sziklát. Egy hónap múlva kivonultak, itt hagyták a magyarokat, mint Szent Pál az oláhokat. A felvidéki magyarság először 1945 után került páriahelyzetbe. Akkor nem tehetett róla a magyar kormány. Most, 1968 után, ha nem is olyan mértékben, de elárultak. Senki sem törődött a felvidéki magyarokkal, a legkevésbé Magyarország… A Rákosi és Kádár nevelte korosztálynak tök mindegy volt, hogy magyarul vagy, teszem azt, hottentottául beszélnek az emberek. A magyar kormány igenis tehetett róla. Ezt a cinizmust sohasem mossa le róla a történettudomány.”[9]

Ez a sérelem, mély megbántottság, a magyarországi magyarok árulása, közönye még a 2011-es regényekben sem jelenik meg, a fájdalmas panasz csak Grendel életének legutolsó éveiben szakadt föl.[10]

 

Nem történt semmi…

„Miért volt ez a cirkusz… azt hiszed, hogy jobb lett volna? Ha Dubcek győz, az jobb lett volna? – Igen. – Én pedig úgy gondolom, az a hatvannyolc nem létezett. Hogy csak az álomban létezett. Most felébredtem, az álom tovatűnt, és minden folytatódik, ahogy az álom előtt volt.” (Gulyás Béni Rossz idők járnak kötet, 2016)

A sors különös, de nem szokatlan kegyelme, hogy ezt a mindkét országban két évtizedig elsumákolt, eltitkolt, zavaros, nehezen értelmezhető történelmi pillanatot két, azonos generációhoz tartozó író, a határ két oldalán, megírta. Mindketten csak az egész történet felét éltek át, de ebből a két félből csodálatosan kirajzolódik az egész – az egész keserű tapasztalata és tanúsága.

 

Utóhang

Történelmi emlékezetünkben az rögzült, hogy 1968-ban a Varsói Szerződés megszállta Csehszlovákiát, Románia nem vonult be, sőt ekkor kezdődött külpolitikai különutassága. A későbbi kutatások szerint megosztott volt a magyar politikai és katonai felsővezetés az intervenciót illetően, közel volt az 1938-as bevonulás[11], az 1945-ös kitelepítések, az 1956-os szovjet invázió emléke, elbukott az új gazdasági mechanizmus. Kádár valószínűleg nem akart bevonulni, de nem volt választása. Több mint kényelmetlen, kínos volt a megszállás – megpróbálták elsumákolni, elbagatellizálni, lefojtani az emlékét is.[12] Végül is: nem történt semmi. Ellenállás nélkül vonultak be, nem csináltak semmit, és csöndben hazajöttek.

Érdemes röviden felidézni a korabeli, formálódó magyarországi ellenzék reflexióját.

A Budapesti Iskola prominens tagjai, néhány Lukács-tanítvány, Heller Ágnes, Márkus György, Tordai Zádor éppen Korculán tartózkodnak, a zágrábi baloldali Praxis kör nyári egyetemén. Mindenki ott volt, írja Heller, „az akkori baloldal, azaz a vörös és a rózsaszín minden lehetséges és lehetetlen árnyalata. […] Az újbaloldal úgyszólván elfoglalta Korculát. Transzparensek mindenütt, vörös zászlók, újbaloldali és ugyanakkor a kormányt bíráló jelszavak, fiatalok felvonulása.”[13] (Gion kisebbségi magyarként volt érdekelt 68-ban, érthető utólagos tartózkodása a különutas titói Jugoszlávia akkori baloldali felmagasztalásától.) Hellerék a prágai tavaszt a nyugat-európai baloldali megmozdulásokhoz kapcsolva értelmezték, abban bíztak, hogy egy emberarcú szocializmus ideája jegyében szinkronba kerül Európa keleti és nyugati része. Nálunk 1968 januárjában hirdették meg az új gazdasági mechanizmust, s úgy hitték (valószínűleg Kádár is), hogy két országban már nem lehet lefojtani a demokratikus reformokat. Hellerék augusztus 21-én Korculán értesülnek a bevonulásról. Ernst Blochhal az élen tiltakozó manifesztum készül, amelyet Hellerék is aláírnak, de a magyarok külön is tiltakoznak (levelüket az AFP, a francia sajtóiroda képviselője juttatja el a nyilvánossághoz). És rettegnek, hogy hazaérve már a Keletinél letartóztatják őket. De nem történt semmi (kirúgásukra Lukács halála után kerül sor).

„Magyarországon még valami fontos történik 1968-ban – jegyzi meg Heller –, valami, ami nem kerül be a történelem annaleseibe. Nem a mexikói nyári olimpiára gondolok itt, amelyik, mint minden olimpia mindig, októberben a televízióhoz szögezte Magyarország lakosságát, hanem a második táncdalfesztiválra egy hónappal korábban. […] Furcsa ma elképzelni, hogy mindenki, de a szó szoros értelemben mindenki nézte-hallgatta a táncdalfesztivált. Akár tudatos volt ez, akár nem, az Illés együttes tagjai részéről, dalaik protest-songok voltak, így hatottak, így fogtuk fel őket. Bármiről is szóltak szó szerint, mi mindig allegorikusan értelmeztük őket, mert alkalmat adtak rá, hogy »arra a bizonyosra«, tehát az elnyomásra gondoljunk.” A ’68-as táncdalfesztivált az Illés Együttes Amikor én még kissrác voltam dala nyerte. Heller úgy emlékezik, hogy szeptemberben zajlott a döntő. Önéletrajzában Grendel augusztus 20-ára emlékszik, és fölháborodik. Nagy Gáspár pontosabb, a döntő augusztus elején zajlott, 20-án a győztes dalokat adta adásba a rádió – és Nagy Gáspár is fölháborodik.

A tiltakozás hírére a magyarországi nép-nemzeti oldal is megmozdul. Csoóri Sándor Tornai Józseffel először Veres Pétert keresi meg, de Veres Péter nem írja alá a tiltakozást. „Nem a félelem húz vissza, hanem az aggodalom. A régi kisantant népei akkor is gyűlölnének minket, ha kipucolnánk a csizmájukat vagy a bakancsukat. Ha egyszer is elismernék, hogy a hozzájuk került magyarokkal miket műveltek öt évtized alatt, nem kételkednék a közeledésükben, de így csak a csalódásunk szaporodna.” Csoóri 2008-as visszaemlékezése szerint utána Tihanyba mennek, Illyéshez, de ő sem írja alá. Csoóri így emlékszik Illyés indoklására: „Engem, amikor azért mentem Csehszlovákiába, hogy a kitűnő költővel, Nezvallal találkozzam, porig aláztak. Rám szóltak, ne beszéljek magyarul. És szeretném még azt is a tudomásotokra hozni, hogy 1956 véres letiprása után két vagon gumibotot küldtek ajándékba a magyar karhatalmistáknak. […] az én számlámat már megbocsáthatatlan kifakadások terhelik. 1966 novemberében a New York-i PEN-tanácskozások befejezése után az egyetem aulájában egy európai küldöttség két tagja hívott meg a nagykövetségükön tartandó fogadásra. Bármilyen kínos volt is, azt mondtam nekik: »Egy olyan ország ünnepségére, ahol a magyarokkal milliószámra úgy bánnak, mintha alacsonyabbrendű emberek volnának, magyar ember nem teheti be a lábát.«”[14] (A másik delegáció a román volt. Kányádi Sándor később szóvá tette Illyésnek, hogy igenis el kellett volna mennie a fogadásra, és az ő nemzetközi tekintélyével kellett volna felpanaszolni a kisebbségi magyarok helyzetét.) [Szőcs Géza szerint Ceauseşcu megrettent a mozgolódástól, Erdélyben pedig két hétig mindenki azért drukkolt, hogy Romániába is vonuljanak be.]

 

2008. augusztus 21-én Hiller István kultuszminiszter bocsánatot kér a bevonulásért: „A bevonulás, a prágai tavasz leverése gyalázat és szégyen” – mondta. De nincs katarzis: Szlovákiában ma is érvényben vannak a beneši dekrétumok.



[1] Vekerdi László: Nagy Gáspár: Zónaidő. Kortárs, 1996/3. 111.

[2] „A hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság”. Beszélgetés Nagy Gáspár költővel a közép-kelet-európai irodalmakról. [Kérdez Filep Tamás]. Egyetemi–Főiskolai Lapok [ef Lapok], 1986–88.

[3] Elek Tibor: Grendel Lajos. Bp., MMA Kiadó, 2018. 159.

[4] Grendel: Önéletrajzi töredékek [2016], kéziratból.

[5] Grendel: Nálunk, New Hontban. Madách-Posonium, 2011. 50.

[6] Grendel, uo. 72.

[7] Grendel: Négy hét az élet. Kalligram, Pozsony, 2011., 121-122.

[8] Neveket nem ír – akkor az még fölérhetett egy följelentéssel. Gion Nándor: Író a tanyán és a történő történelemben. Napló részletekben. Magyar Szó, 1989, december 16. = Uő: Véres patkányirtás idomított görényekkel. Noran Libro, Bp., 2012., 65.

[9] Grendel, Önéletrajzi… kéziratból

[10] Ugyanitt felpanaszolja, hogy az áttelepülésre kényszerült pályatársakat sem fogadta be a főváros: „Tóth László és Varga Imre – a nyolcvanas években Magyarországra költöztek. Csehszlovákiában félig meddig tilos volt írni róluk, Magyarország pedig igazából sohasem fogadta be őket. […] Budapest zárkózott város. […] Hiába alkottak olykor remekműveket Tóth Laciék, hiába segített Csaplár Vili Varga Imrén, Budapestet ez hidegen hagyta. (Tulajdonképpen ma is változatlan a helyzet, huszonhat évvel a rendszerváltozás után.)” Grendel, Uo., kéziratból

[11] Kovács Imre prágai nagykövet már augusztus 24-i helyzetjelentésében ezt jelentette: „Katonai akciónkkal nem sikerült elérni a kitűzött politikai célt. Nem konszolidálta a helyzetet, hanem tovább élezte és a helyzet rosszabb, mint megelőzőleg. […] Katonai lépésünk szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a csehszlovák sajátosságokat. Elsősorban azt, hogy Csehszlovákia lakossága különösen érzékeny katonai megszállással szemben.” Idézi: M. Szabó Miklós: A „prágai tavasz” és a katonai megszállás magyar diplomáciai iratok tükrében (1968. május–október) (2.) = Hadtörténeti Szemle, 2018/4., 145.

[12] Jól jellemzi, hogy Nagy Gáspár föntebb említett, a kilencvenes évek elején írt elbeszélésében is pletykákra hagyatkozik: szerelme azt írja, hogy Kanizsára helikopterekkel szállítják haza a halottakat – összesen négy magyar áldozata volt az intervenciónak, ők közlekedési balesetben haltak meg. (Személyes, gyerekkori emlékem: a hetvenes években a Bakonyban nagyobb szovjet–magyar hadgyakorlaton több haláleset történt, elemi volt a fölháborodás: „ölik a fiainkat!” Egyik unokatestvérem szerint, aki részt vett a hadgyakorlaton, mindenki részeg volt, az esős éjjelen a magyar harckocsik, teherautók taposták el a gyalogokat – de éppen a titkolózás, a tények elhallgatása miatt kaphattak lábra a rémhírek.)

[13] Heller Ágnes: 1968. http://www.c3.hu/scripta/beszelo/97/11/13.htm

[14] Tűz van, emberek. 1968 – Magyarországról. [összeállítás] Heti Válasz, 2008. augusztus 14.

 

Megjelent a Bárka 2024/1-es számában. 


Főoldal

2024. március 01.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png