Bene Zoltán
A detektív
részlet a Szép Heléna halála című, készülő kisregényből
Dr. Sombor-Schweinitzer József főkapitány-helyettes, a Politikai Rendészeti Osztály vezetője gondterhelten olvasta a reggel kézhez kapott jelentést. Nyilvánvalóan háború lesz, és az is egyértelmű, hogy nem maradhat ki belőle az ország, bármilyen romantikus elképzelései is legyenek erről a Kormányzónak. Azt is csak a vak nem látja, hogy a németek mellett kell majd harcolni. Persze ha ezúttal sikerül, ami negyedszázada nem, akkor megéri. De ha ugyanúgy elhúzódik, mint akkor… Ha a villámháború megint évekig tart majd, akkor… Ebbe a főkapitány-helyettes bele sem akart gondolni. Mindenesetre a szélsőjobb további erősödése várható, amint beindul a német hadigépezet. Ez aligha lehet kétséges. És nekik egyre többször kell majd szemet hunyniuk...
Félretolta az iratot, nem szerette volna belelovalni magát az aggodalmaskodásba. Rágyújtott egy Nikotexre, behívatta Teremi detektívet, aki nem is váratott sokáig magára. Az utóbbi időben mindig megdöbbent, amikor találkoztak. Jól emlékezett még a férfira, aki hajdan, ifjú vidéki nyomozó-csillagként úgy festett, mint Johnny Weissmüller. Aki azonban az irodájába lépett, inkább Huszár Pufira hajazott. Sombor-Schweinitzer alig bírta megállni, hogy rosszallóan csóválja a fejét. Teremi szuszogott, s a főkapitány-helyettes érezni vélte rajta a szesz szagát is. Persze mindenki tudta, hogy a detektív rendszeresen és nagy mennyiséget iszik. Ám efölött is szemet hunytak. Az eredmények azok eredmények, s ez az, ami számít.
– Teremi – szólt az osztályvezető, és kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért nem kínálja hellyel a kollégáját, annyira azonban nem kerítette hatalmába a rossz érzés, hogy legyőzze viszolygását, és az íróasztala előtt álló vendégszékbe invitálja. – Maga eredetileg szegedi, ha nem tévedek.
– Úgy van, nagyságos uram.
– No, akkor hazaküldöm!
– Milyen okból, nagyságos uram?
– Van itt egy jelentés – nyújtotta a detektív felé a gondosan mappába rendezett beszámolót és a kapcsolódó iratokat. – Tanulmányozza át! És egy pillanatra se feledje, hogy csak én tudok erről, senki más. Ergo nekem jelent, senki másnak.
Teremi megragadta a dossziét, nem nézett bele, csak a hóna alá csapta.
– A feladat? – érdeklődött.
– A dokumentumokból ki fogja deríteni – gyújtotta meg újra a kihunyt cigarettát a főkapitány-helyettes. – Egy ilyen régi szakembernek, mint maga, nem kell magyaráznom.
Teremi mégis a szeme elé emelte a paksamétát, kinyitotta, átfutotta az első sorokat.
– Az esti gyorssal indulok – közölte.
– Helyes – fújta ki a füstöt Sombor-Schweinitzer. – Egy utalványt is talál az iratgyűjtőben. A költségeire.
– Értem, nagyságos uram.
Az osztályvezető olyan mozdulatot tett a kezével, amellyel talán azt jelezte, hogy szóra sem érdemes. Bár az is lehetséges, hogy egy láthatatlan legyet hajtott el csupán.
– Telefonon jelenthetek majd? – kérdezte még a detektív.
– A szokott módon jelenthet, Teremi.
– Értem.
A detektív elköszönt, a főkapitány-helyettes mélyet sóhajtott.
– Csak ügyesen, kolléga, csak ügyesen – dünnyögte. – Nem lesz ez egy fáklyásmenet...
Nagyot szívott a Nikotexen. „Törődjön kissé magával is – szívjon Nikotexet!” – cikkant át az agyán a reklámszöveg. Hát, ő szívja, szívja, de meg kell vallani, hogy ez sem egy fáklyásmenet, ez az egészséges dohánytermék, vagy mi a fene…
– Nem lesz itt már fáklyásmenet semmi, bassza meg a kutya…! – dohogott.
Teremi detektív ezt már nem hallotta. Arra összpontosított minden erejével, hogy ne lihegjen túl hangosan a lépcsőn lefelé menet. Minden lépésnél érezte, ahogy a pocakja önálló életet él, hol jobbra leng ki, hol balra moccan, hol megemelkedik hangyányit, majd lesüllyed. Az első fordulóban megtapintotta a hózentróger gombjait, amelyekkel a pantallóhoz rögzítette a nadrágtartót, s megállapította, hogy jól tartanak. Fújt egyet, azzal nekirugaszkodott a következő etapnak. Mire a földszintre ért, kimelegedett. A gazdasági osztályra ment, az utalvány ellenében átvett egy meglehetős összeget, aláírta az elismervényt. Közben egy szót sem szólt, sem ő, sem a pénztáros. Rideg hely ez a kapitányság, Teremi tapasztalatból tudta, mennyire az.
Kilépett az épületből, fogott egy taxit, hazavitette magát a Népszínház utcába. Bepakolt az ütött-kopott vulkánfíber kofferjába, és a Nyugati pályaudvar mellé, a Berlini térre vitette magát egy másik taxival. Mindenekelőtt az Ilkovicshoz tért be, amelyet ugyan az előző évben a zsidó tulajdonos átadott egy szövetkezetnek, de Teremi jól tudta, hogy továbbra is Ilkovics Izidor irányítja a helyet. Egy adag szalontüdőt falt, s papírzacskóban magával vitt egy porció rósejbnit a vonatra. Zuglóig meg is ette, Kőbánya után áttelepedett a vendéglátó vagonba, megivott egy Szent István malátasört meg egy szilvóriumot, aztán, mivel megkívánta, s mert jót tesz a gyomornak, egy üveg Nektár gyógytápsört is legurított. Ceglédnél rendelt még egy szilvát és egy Szent Istvánt, Kecskemétnél pedig elszenderedett, immáron újra az ülőhelyén, az utazóvagonban.
Mély sötétség borult a világra, mire Szegedre ért. Sikerült taxit fognia az Indóház téren, hogy egyenesen a Csonka utcába vitesse magát.
– Nem ismerős a városban? – barátkozott a taxisofőr, miután a detektív beszuszakolta magát a hátsó ülésre.
– Itt éltem vagy harminc évig – közölte Teremi, s a visszapillantó tükörben kiolvasta a sofőr tekintetéből, mit gondol róla. Való igaz, állapította meg magában, akár gyalog is mehetnék, nem olyan nagy a távolság, úgy szűk két kilométer lehet, még talán jót is tenne. Csakhogy Teremi detektív, ha tehette, kerülte a testi megerőltetést, ideértve a gyaloglást, mi több, a könnyű sétát is.
– Családlátogatóban? – faggatta tovább a sofőr.
– Többek között – mondta Teremi, s hogy lezárja a dialógust, hozzátette. – Az államrendőrség állományába tartozom.
A kijelentés nem szegte szavát a taxi vezetőjének, csupán a témát változtatta meg.
– Akkor árulja már el, igaz-e, hogy nemsokára fordítva kell hajtanunk az autót?
– Van róla szó – fontoskodott a detektív. – A németek előnyben részesítik, Ausztriában hamarosan át is térnek rá, a csehek is latolgatják. Nálunk még nem született döntés, amennyire tudom, de alighanem mi is át fogunk állni a jobboldali közlekedésre, mert ha nem tesszük, csökkenni fog az idelátogatók száma, vagy legalábbis ettől félnek azok, akiknek dolga félni az ilyesmitől.
– Marha sok pénzbe lesz! – sóhajtott a taxisofőr.
– Tízmillió pengőnél nem kerül majd kevesebbe, úgy vélem – hagyta rá Teremi, s már bánta, hogy elárulta, miféle. Micsoda amatőrizmus, gondolta.
– Na, hallja! – füttyentett a taxis. – Annyi pénz, Jézus, Mária!
– Annyi, amennyi – tett pontot a diskurzus végére Teremi, s megkönnyebbülten ismerte föl a kerítést. Kifizette a fuvart, kiemelte a vulkánfíber koffert a csomagtartóból, megvárta, hogy a taxi odébb álljon, aztán előbányászta a kulcsát, és kinyitotta a kertkaput.
A ház bejáratáig csinosan lerakott téglajárda vezetett, itt-ott ugyan fölütötte a fejét a fű a réseknél, ettől eltekintve viszont újnak hatott. A detektív nem tudta fölidézni, korábban is megvolt-e, vagy az utóbbi években készítették. Sokat nem töprengett ezen, már csak azért sem, mert hamar odaért a bejárati ajtóhoz. Megtehette volna, de nem nyitotta ki kulccsal. Bekopogott. Még kétszer meg kellett ismételnie, mire kinyílt az ajtó. Egy divatos frizurájú nő állt előtte, arcára komikus kifejezést rajzolt a meglepetés.
– Maga itt?
Teremi benyomult a házba.
– Ha lehet, nem költenék szállodára, mikor itt is elalhatom – mondta.
– Elalhat, persze – mondta a nő. – Végül is a maga háza.
– Hagyjuk ezt, lelkem – nyögte Teremi, kibújva a kabátjából.
– Szép májusunk van – mosolygott a nő.
– Szép – hagyta rá a detektív. – Itthon van?
– Itt vagyok – lépett ki a szobából egy magas, sovány férfi. – Ma éjszaka nem megyek szolgálatba.
– Helyes – nyújtotta a kezét Teremi. A másik közelebb lépett, megragadta a fölkínált jobbot, megrázta.
A nő a konyhába sietett, gyorsan összeütött egy kis harapnivalót a detektívnek. Jól emlékezett rá, mennyit bír enni. Amikor még olyan daliás volt, akár Johnny Weissmüller, akkor is annyit zabált, mint három másik nagyétkű haspók. Miután elkészült a vacsorával, a hátsó szobába ment, fölhúzni az ágyneműt. A két férfi eközben némán dohányzott a nappaliban.
– Egyen – mondta a nő, amikor végzett a szoba előkészítésével.
Teremi becipelte a bőröndjét a hátsó szobába, aztán a konyhába ment, megette a nyolc tojásból készített szalonnás rántottát két karéj kovászos kenyérrel, leöblítette sillerrel. A másik kettő ezalatt szótlanul ült a nappaliban.
– Lefekszem, holnap korán kelek – törölgette a száját Teremi.
– Menjek el? – kérdezte a magas, sovány férfi.
– Ugyan minek mennél? – vonta föl a szemöldökét a detektív.
– Csak, gondoltam, zavarlak…
– Engem nem – vont vállat Teremi, majd a nőhöz fordulva megkérdezte: – A szomszédok?
– Úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit.
– És jól teszik – nyugtázta a detektív. – Jóccakát!
A nő már-már gyöngéden nézte, ahogy eltűnik a hátsó szoba ajtaja mögött.
– Ez úgy hiányzott, mint ablakos tótnak a hanyatt esés, Margit – szűrte a fogai közt a magas, sovány férfi.
– Ugyan, Géza! Ha őt nem zavarja, hogy itt vagy, te miért panaszkodsz?
– Nem panaszkodom – duzzogott Géza. – Csak visszás, hogy egy ágyban alszom veled, miközben a férjeddel egy fedél alatt…
– Az is visszás, hogy itt élünk, az ő házában, nem?
– Azt már megszoktam, Margit.
– Kénytelenek voltunk megszokni, igen.
A nő fölállt, bekapcsolta a rádiót. Halkra tekerte, hogy ne zavarja Teremit, bár jól tudta, milyen vastagok a falak, aligha szűrődik át bármi is a szomszéd helyiségbe.
Akkor is a rádiót hallgatta, amikor Teremi közölte vele, hogy Pestre helyezik.
– Tudom, hogy nem bánod, és nem akarsz velem tartani – tette hozzá, miután vázolta a helyzetet.
– De, Egon…!
– Nem kell szabadkoznod! – állította le a férje. – Amikor elvettelek, még a vénasszonyok is utánam pislogtak a Kárász utcán, még ha napokig pironkodtak is miatta. Most gusztustalanul hájas vagyok, és többnyire ittas. Beszélgetni sem lehet velem, csak a munkámról, arról meg nem beszélhetek. Patt!
– De, Egon, kérem… – Margit szeme megtelt könnyel.
– Hagyd csak! – Teremi megszívta az orrát. – Én realista vagyok. Tudom, milyen értékeim vannak. Detektívként komolyak. Férfiként semmifélék.
– Egon, kérem…!
– Nem kell, hogy beszélj, Margit! Kínos lenne, ha hazudnod is kellene még. Nem kell. Miattam kivált nem.
A nő arcán kövér könnycseppek gurultak lefelé.
– Elválni viszont nem fogunk – folytatta a detektív –, azt nem engedhetem meg magamnak. A Politikai Rendészeti Osztályhoz helyeznek ugyanis, ott példás családi életet várnak el.
– Akkor hogyan…?
– Sehogyan – tette a kezét a felesége vállára Teremi. – Én Pesten, te itt.
– Ez a maga háza, a szüleitől…
– ...örököltem, igen. De nem bánom, ha itt laksz. Cserébe annyit kérek, hogy ha egyszer gyerekeid lesznek, a nevemre vehessem őket, hivatalosan én lehessek az apjuk.
Margitból ekkor kitört a hisztérikus zokogás. Órákig tartott, bár az emlékezete hetekké duzzasztotta azokat az órákat.
Teremi három nap múlva szállt föl a pesti gyorsra, Margit könnyes szemmel kísérte ki, hosszan integetett utána. A vonatablakból kihajoló Teremi elesettnek és szánalmasnak látta, ahogy áll a peronon, s mind kisebb és kisebb lesz.
A felesége aznap reggel beszélt neki először Gézáról.
Teremi Egon higgadtan fogadta a vallomást.
– Rendőr vagyok, Margit – jegyezte meg. – Szerinted nem tudtam róla?
Azt már levélben írta meg a feleségének néhány hét múlva, hogy nincs kifogása az ellen, ha Szabó Géza, a Nagy Háború veteránja, akinek tizenkilenc évesen, a béke előtt két nappal lőtték el a bal lábát, hogy azóta is merev a térde, odaköltözik a házába. A férfi a klinikán dolgozott portásként, ott ismerkedett meg Margittal, a szemészeti klinika főnővérével.
– Ez az ember túlságosan megértő és jóságos – vélte Szabó Géza, amikor egy bőröndnyi ruhájával és a biciklijével beállított a Csorba utcába. – Sőt! Gyanúsan az…
– Én sem értem – ingatta a fejét Margit.
Az évek folyamán azonban Teremi semmi jelét nem adta annak, hogy hátsó szándékai lennének. 1934 őszén költözött a fővárosba. Az azóta eltelt három és fél év alatt mindössze kétszer járt Szegeden, a Csonka utcai házban pedig egyszer sem. Csak most.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
