Esszék, tanulmányok

 

 madach-imre.jpg

 

Madách Imre, Az ember tragédiája

– és drámaíróink

 

Ha nem jubileumi évet írnánk, akkor is érdemes volna elgondolkodni azon, mit adott nekünk a lassan egyébként nem is kétszáz, de kétszázegy éve született Madách Imre. Mivel azonban jubileumi évet írunk, a Bárka megszólított néhány írót, 200 szóban foglalja össze, mit jelent számára Madách alakja vagy a sztregovai magányos bölény műve. A megkérdezett szerzők mindegyike írt már olyan művet, amely nélkülözi az elbeszélőt, és amelyben a szereplők kurzivált neve után megszólalás következik. A megszólítottak nem mindegyike élt a lehetőséggel, nem baj, köszönjük, ha egyáltalán elgondolkodott rajta. S leginkább köszönettel tartozunk azoknak, akik válaszoltak. Kedves szerzőink szavait általában egyetértően, néhol hümmögve olvastuk, de mindegyiket nagy örömmel közöljük, olvasóink örömében is reménykedve. A válaszok némelyike nem pontosan 200 szó. De ez is csak Madách és műve rendkívüliségét bizonyítja.

 

Háy János

 

Petőfire kétszáz nap jut, Madáchra kétszáz szó. Madách a Tragédia plusz egy színe vagy a Tragédia mögött megbújó metaszín. Ő az, aki a magyar irodalomban mindig a rövidebbet húzta, s ha lesznek még húzások, neki akkor is csak a rövidebb jut. Akkor volt fiatal, amikor mindenki látszott, mert forradalom volt, de ő, a beteges és gyenge, forradalomból fel volt épp mentve. Nemzetőr lett, de éppolyan volt ez neki, mint nekem az, hogy űrhajós vagyok. Én nem jártam az űrben, ő nem harcolt. Egy kis börtön azért így is kijutott. Versekkel és drámákkal hozakodik elő, de észrevétlen marad, és ez mindenkinek jó. Rettenetes anya és rettenetes feleség mérgezi az életét, és beleoltja a Tragédiába is a mérget. Végre elkészül a nagy mű, mert ő a főműves, a többi darab nem tekinthető még alműnek sem. És kié az érdem, hát persze, hogy Aranyé. Nem sokat írt át benne, csak épp annyit, amennyit kellett, rögvest az első sorokat, s hiába a statisztika, ebből már nem lehet kimosakodni. És most itt a kétszáz év kétszáz szó, tényleg csak vesztes lehet Petőfi mellett. S ez így lesz a 250-nél is, és a háromszázadiknál is. Egy főműves, aki egy rohadt nagy dobással marad örökre: a vesztes.

 

 

Kiss Judit Ágnes

 

Madách Tragédiája megkerülhetetlen kőtömb a magyar irodalom közepén. Folyton beleütközöm. Középiskolás koromban – még mielőtt kötelező lett volna – többször is elolvastam, annyira lenyűgözött. Mire az órai elemzésre került sor, már azt hittem, mindent tudok róla. Az Úr nárcisztikus és közömbös despota, Lucifer sármos, jó humorú entellektüel, Ádám csetlő-botló, szalmaláng-lobbanású lúzer, Éva öntudat- és emlékek nélküli vonzerő.

Meg sem tudom számolni, hányszor olvastam el azóta, hiszen szinte minden évben tanítanom kellett valamelyik osztálynak. Mindig találtam benne valami újat. És sokszor tanultam a diákoktól is. „Ádám ezt úgy álmodta, hogy fellázadt Isten ellen, és Lucifer mutatta neki az álmot” – magyarázta egyikük. – „A darab végén megbékél Istennel. Most már szebbet fog álmodni.”

Íróként akkor talált meg egy felkérés, verset írni egy folyóirat Madách-számába, amikor a gyerekemet vártam. A magam számára is meglepően írtam meg Éva, a várandós anya monológját, akit a férfi nem visz magával az emberi történelemről szóló álomba. Pedig egyetlen érték van minden eszme fölött: az élet, a szeretet továbbadása.

 

 

Tasnádi István

 

„Hol a magas, mi vonz? A mély? Mi rettent?
Hol életünknek édes tarkasága?
Többé nem tenger küzdő fényes árja,
Sima mocsár csak, békával tele.”

 

Madách írja ezt a kibontakozó tömegtársadalomról, a XIX. század vége felé a XVIII. századról. Én ezt először valamikor a XX. század végén olvastam, és arra gondoltam, hogy az a régi mocsár semmi sem volt a maihoz képest. Vagy hát az akkorihoz. És mi van ma? A tenger fényes árján pillepalackokból összeállt szemétszigetek sodródnak, abban a bizonyos mocsárban pedig még jobban hemzsegnek a békák. Minden kor a sajátját tartja szellemileg alacsonyabbra, talán mert az előző korszakokból csak az esszenciális közlések maradnak fenn, festmények, szobrok, versek és világmagyarázatok, a többit pedig, ami hétköznapi, bóvli és silány, bedarálja az idő a felejtés komposztjába.

Manapság ki venné a bátorságot, hogy írjon egy emberiségdrámát? Akárhányszor újraolvasom Az ember tragédiáját, lenyűgöz ez a nagyratörő írói ambíció. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy összefoglaljon mindent, és választ találjon mindenre. Madáchnál még, minden pesszimizmusa ellenére, nem kérdőjeleződik meg, hogy az emberben ott a szépre, jóra, fennköltre való nyitottság és a nagyságra való képesség. Hogy a teremtés koronája. Hogy elkerülhetetlen, ám méltóságteljes bukása megrendíti a szemlélőt.

Ábránd és eszmény – Madáchnál kulcsszavak, mára szinte teljesen kiürültek, még értjük a jelentésüket, a jelenre vonatkoztatva azonban tartalom nélküli fogalmak. Kimentek a divatból. Már pragmatikusabbak vagyunk, csak semmi fellengzősség. A Tragédiában az ember a letagadott jobb, nemesebb, mélyebben érző és gondolkozó részével találkozhat. Úgy sújt le, hogy közben megemel. Lenyűgöző szellemi teljesítmény, valóban egy előző kor pompás esszenciája, amelynek a végén együtt sóhajthatunk fel Luciferrel: „...minden úgy el van lapúlva...”

 

 

Székely Csaba

 

Sok évvel ezelőtt megkeresett Eszenyi Enikő, hogy írjak egy darabot a Vígszínház számára. Akkor még ő volt ott az igazgató. Ez a megkeresés nemcsak azért volt megtisztelő, mert a Vígszínháztól érkezett, hanem azért is, mert Enikő nagyszínpadi ősbemutatót szeretett volna, és hát kortárs drámaíró számára a nagyszínpad olyan, mint Ahab kapitánynak Moby Dick. Vágyunk rá, de valamiért mindig elérhetetlen marad. Pár héttel később elő is álltam egy nagyszabású tervvel: Az ember tragédiájából kiindulva megírnám Madách művének a kisöccsét. Nem világtörténelmi léptékű lenne, hanem „csak” magyar. Ez is lenne a címe: Magyarember tragédiája. Arról szólna, hogy mivel nem tudja, érdemes-e hont foglalni a Kárpát-medencében, Álmos vezér a sámán tanácsát kéri, aki álmot bocsát rá, ő pedig végigálmodja a magyar történelem néhány fontosabb korszakát. A végén persze Álmos nincs meggyőzve, de már késő. Eszenyi Enikőnek nagyon tetszett az ötlet, ennek ellenére a történet itt megszakadt. Talán meggondolta magát, vagy odabent a színháznál valaki leszavazta az ötletet, vagy az is közrejátszhatott, hogy a következő évben Esterházy Péter megírta a Mercedes Benz című darabját, amely szinte ugyanerről szól. A lényeg, hogy a terv soha nem valósult meg.

Mindezt csak azért meséltem el, mert jól mutatja, annak ellenére, hogy nincs komolyabb kapcsolatom Madáchcsal, valahol mégiscsak van. Írás közben nyilván soha nem jut eszembe Madách Imre. Mint ahogy egy sebészorvosnak sem jut eszébe, amikor odalép a műtőasztalhoz, hogy milyen nagyszerű orvosok dolgoztak egykor ebben a kórházban, hanem a feladatára koncentrál, és a problémát látja, amelyet neki kell megoldani. De az a tény, hogy egy komoly helyzetben, mint amilyen egy vígszínházi felkérés, Madáchhoz nyúltam, ráadásul szinte egy időben Esterházyval, aki a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére szintén Madáchhoz nyúlt, azt mutatja, hogy Madách nem egy szokványos múzeumi tárgy, hanem egy másfajta hagyomány. Élő. A hagyomány bármely művészeti területen szerintem akkor élő, ha aktívan továbbgondolható. Vagyis ha variálható, be- vagy továbbépíthető, esetleg karikírozható, mégpedig úgy, hogy mindenki érti. Madách ilyen, és ezt jó volt felismerni.

 

 

Kovács Dominik – Kovács Viktor

 

Az ember tragédiájával kapcsolatban az első gondolatunk mindig pátosszal teli. A mű voltaképpen egy szellemi kilátótér, ahonnan nemcsak az egyetemes történelem eseményei figyelhetők meg egyedi szögből, hanem a drámatörténet különböző fejezetei is. Miért ne ismerhetnénk az űrjelenetben az egzisztencializmus problémáira? A kepleri szín kész pszichoanalitikus okfejtés, a modern lélektani színjáték korát megelőző példája. Párizs avantgárd téboly. A téboly mögött, akár Weissnél, logikus személyiségrajzok húzódnak. A londoni szín már-már melodramatikus, a falanszter pedig disztópia… Máris dolgozik bennünk a besorolási kényszer, ami természetszerűleg közhelyeket hív életre, a lényeg viszont éppen a besorolhatatlanság maga. Madách műve épít és bont, állít és tagad, megmagyaráz és összezavar, de leginkább szembesíti az embert a csekély mozgásterével, s alighanem ezt a legnehezebb feldolgoznia a mindenkori befogadónak. Ennek felismerésekor a pátosz helyét átveszi a legbelsőnkből fakadó természetesség, egyszerűség.

Az ember tragédiáját a kora kritikusai Faust-utánzatnak tartották, azontúl vallásgyalázó, felforgató írásnak. Később mondták rá azt is, hogy pesszimista, nőellenes, dekadens és ódivatú. A vádak mégis hamarabb kopnak, mint a szöveg igazsága. Hogyan is kophatna, ami valójában nincs? Madáchnál az Úr ugyanúgy tévedhet, akár Lucifer vagy Ádám. A mindent átható kétely nagyobb hatalom, mint a kozmosz, folyton új történeteket sző a hős köré, aki a legvégsőkig küzd és bízva bízik, meglehet, hiába. Valami ilyesmit hívunk posztmodernnek.

 

Márton László

 

Egyművű szerző. Számos egyéb munkája ellenére ő Az ember tragédiája költője. Egyívású Petőfivel. Csakhogy Petőfi plebejus, ő pedig előkelő születésű. Petőfi profi irodalomcsináló, ő pedig a Tragédia sikere után is kívülálló maradt. Magánélete szerencsétlenül alakult, házassága szörnyű volt, a forradalom bukása után meghurcolták. Testi gyengeséggel, szívbajjal küszködött, fiatalon meghalt. A Tragédia a világirodalom nagy emberiségdrámái közé tartozik. Dramaturgiai feszültsége nagyrészt a jelenetek közti ugrásból, kisebb részben a jelenetek önmagukba fordulásából adódik. Kivétel a prágai szín, amelyből átjárás nyílik a párizsi jakobinus terrorba. Kérdés: miért nem lép ki Madách az ókori keleti, antik, európai kultúrkörből? Miért nincs tengerentúli szín? Hiszen még a falanszter is európai fejlemény, még az eszkimójelenet is az eljegesedett Európában játszódik. További kérdés: miért nincs magyar tárgyú jelenet a műben? Hiszen Ádám és Éva megérdemelte volna, hogy szembesüljön a magyar történelem valamelyik tragikus mozzanatával. Miért rossz felvilágosító Lucifer? Miért tökfej az Úr, illetve a hangja? Madách katolikus volt, noha rossz katolikus, akárcsak Vajda János. Másképpen kételkedett, mint református neveltetésű kortársa, Arany. Az utolsó sor („küzdj és bízva bízzál”) a magyar irodalom egyik legkeserűbb, legkétségbeejtőbb mondata. Személyes közöm is van Madáchhoz. Egyike voltam azon négy szerzőnek, akik a székesfehérvári Vörösmarty Színház számára megírták... De ezt majd máskor mesélem el.

 

Szil Ágnes

 

„Darabjai fellengző nyelvű könyvdrámák, álmosan botorkáló dialogizált történetek, jambusokba szedett fárasztó bölcselkedések” – az idézet nem Madáchról, hanem egy kortársáról, a Vörösmarty-epigon Horváth Cirillről szól, de nem halljuk ki belőle a XIX. századra vonatkozó ítéletet?

Madách a magyar irodalom egyik zsenije, ám minden bizonnyal egyike azon szerzőknek, akikhez kulcsa csak a legműveltebbeknek van. Ahogyan Arany és Jókai szövegei lábjegyzetekre szorulnak, ugyanúgy Madách nyelve is mankóért kiált a mai tizenévesek számára. Akik megértik, azoknak felejthetetlen élmény, akiknél az üzenet nem jut át, azoknak nincs módjuk felmérni, mit veszítettek. Kulturális deficit. Szakadékjelző.

Madách olyan ötlettel állt elő, amely utánozhatatlan és megismételhetetlen, részben neki köszönhető, hogy létezik egyáltalán a fogalom: magyar dráma. Két kérdés vetődik fel újra és újra Madách kapcsán: mi történt volna, ha világnyelven ír, valamint, hogy elfoglalta-e a Tragédia az őt megillető helyet a drámairodalomban. Az első kérdésre értelemszerűen egzakt választ nem adhatunk, csak romantikus és optimista feleletet, ám a már meghódított nyelvek felsorolása után érdemes lenne tudni, születtek-e modern fordítások. Ha jól tudom, ebben az évezredben nem. Hogy elfoglalta-e az őt megillető helyet? Talán épp az a helye, ahol most van. A Tragédia – ahogy a mai kritika szokott fogalmazni – szakmai siker. Kevesek ajándéka, mondom én, aki ennek az óriásnak a vállán kerültem be a felsőoktatásba. Évről évre tanítom, évről évre arcul üt a kudarc, ami nem Madáché, csak az én tragédiám.

De hogy is mondta a szerző abban az utolsó mondatban?

(Az első mondatban szereplő idézet Pintér Jenő Magyar irodalomtörténet című munkájából való.)

 

Egressy Zoltán

 

Madách Imre alakját én Fráter Erzsi, az elátkozott múzsa alakján keresztül látom. Több mint húsz éve, amikor Petrányi Ilona megkeresett, hogy fennmaradt dokumentumok, levelek alapján írjak háromszereplős felolvasószínházi darabot Madách, a felesége (Fráter Erzsi) és az anyja (Majthényi Anna) zűrzavaros, tragédiába torkolló kapcsolatáról, azt gondoltam, a mű alapvetően Madáchról, Az ember tragédiája születési körülményeiről fog szólni. A darab Vesztett éden címmel elkészült, a felolvasás megtörtént, de nem hagyott nyugodni a téma, elsősorban Erzsi figurája. Ezért tovább dolgoztam rajta. Igyekeztem arányos, azonos súlyú szerepeket írni, a nehézséget az okozta, hogy Madách életének két legfontosabb női szereplőjét sokkal érdekesebb, izgalmasabb egyéniségnek láttam, mint az írót. Ennek megfelelően számomra ők, elsősorban Erzsi a főszereplő, és miközben a darab alapvetően fikciós részekkel gazdagodott, egyfajta szerzői „állásfoglalás” tetten érhető benne. Az irodalomtörténészek által bűnbaknak kikiáltott, szerintük a zsenit tönkretevő nő igazi költő volt, érzékeny, gyönyörűséges levelei a legszebb szerelmes vallomások közé tartoznak, míg Madách félszeg, őrlődő megnyilvánulásai gyengeséget, férfiúi döntésképtelenséget jeleznek. Két erős nő, közöttük egy vergődő lélek, aki az irodalomba menekül. Ami számára emberi tragédia, az az utókor számára áldás. Egyébként pedig minden úgy történt, ahogy az sejthető volt: Erzsi egy híd alatt, gyakorlatilag hajléktalanként végezte, Majthényi boldogtalanul halt meg, Madách pedig felmagasztosult.

 

Zalán Tibor

 

Madách Imréhez meglehetősen barátságos a viszonyom. Azt nem szeretem benne, amit mindenki szeret, és azt becsülöm mégis benne leginkább, amit nem szeretek. Ha Madách, akkor Az ember tragédiája, és fordítva is ugyanez figyelhető meg. Világdráma és zseniális – és szó sincs koppintásról Goethe felől. Goethe tormás tejföl, ahogy egy hajdani kolléga indulatosan megfogalmazta, Madách szenvedő vidéki géniusz. Élete sok mindent megmagyaráz, de nyilván nem magyaráz mindent. Költői lantjának dalait nem ismerem eléggé, politikusi tevékenységét még kevésbé tudom megítélni. A színházhoz feltehetően nem nagyon értett, színházi élet híján nem is nagyon érthetett; de ez nem annyira komoly baj – írni hihetetlen érzékenységgel tudott. A baj nem vele van! Hanem azzal, hogy a Tragédia teljességgel alkalmatlan színházi megvalósításra. És itt nem akarom előhozni a drámai költemény műfaji követelményeit vagy jellemzőit. Filozófiai költeménynek – és a filozófiának, bármilyen kifejtésben, vagy a költészetnek, bármilyen dramatizációs formában – nem természetes helye a színház. Hosszú kifejtést igényelne, hogy miért van ez így. Már eddig is hosszúra nyúlt életemben nem láttam igazán jó tragédiát színpadon. Kettőre emlékszem élénken. Paál István szolnoki előadásában a mindenki által ismert és idézett mondat a vasfüggönyön jelenik meg. Jó trouvaille, s nem sokkal több. Vidnyászky nemzetis, meiningeni dramaturgiára épülő előadása okozott még bennem izgalmat. És…

 

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

 

„E nagybajúszú, nagyszájú gyerek” (Madách: A civilizátor)

 

Madáchot a közmegegyezés általában drámáiért, közülük is főképpen Az ember tragédiájáért becsüli, már-már megfeledkezvén a tényről, milyen szép, magyaros ívben konyuló bajuszt viselt. Félő, hogy a mégoly gondos irodalomtörténeti kutatások sem tisztázzák megnyugtatóan a kérdést, mekkora szerepe volt e bajusznak abban, hogy a Tragédiát az ekkortájt éppen ilyes ajakdísz nevelésén fáradó Arany János fedezte fel. Arany emberi nagyságát bizonyítja, hogy bár viaskodott saját démonaival – mint azt a tragikus mélységű A bajusz című verse sejteti, amely 1854-ben, tehát nem sokkal Madách szabadon bocsátása után fakadt fel belőle –, mégsem engedett az alattomos bajuszirigységnek, amelyről egyébként már Biberach is vallott a Bánk bánban (v.ö. 73–75. és 1020–1022. sor), hanem ennen szőreit hanyagolva engedte költőtársa bajuszát büszkén csüggeni. Elképzelhető-e, hogy éppen ezt a nagylelkű gesztust viszonozta Madách azzal, hogy főművében, de még az az után írt drámáiban is szinte teljesen kerüli a bajusz, sőt a szakáll említését – holott pedig a Mózes kitűnő közeget kínálna e téma méltó kibontásának? A hálának e férfiasan szép megnyilatkozása egészen a sírjáig kísérte Madáchot. Mégis, hogy ez önfeláldozás milyen apátiába kergethette Aranyt, azt a kései évek szakállba búvó, eljelentéktelenített bajuszviseletéből gyaníthatjuk, valamint abból, hogy óvakodott megérni a Tragédia ősbemutatóját.

 

Pozsgai Zsolt

 

A tüdőbeteg embernek penészes börtön. Végigköhögte a szabadságharcot, nem tudott harcolni, önvád. Közben az anya és a feleség gyűlölködésének szorításában írni sem lehet. Ez a börtön, 1849-ben most a megnyugvás, szanatórium. Íróeszközért könyörög, kap. Papírféléért könyörög, azt is. Egész félresiklott életét ráhányja a papírra. Megtalálja Évának azt a kislányt, akibe szerelmes volt fiatalon a tüdőszanatóriumban. Aki mellé befeküdt az ágyba, átölelte, azt mondta neki: együtt halunk meg. Az imádott kislány meghalt, ő nem. Most feltámasztja őt is, másokat is. Míg saját életében ás egyre mélyebbre, váratlanul átszakad egy fal, mögötte a teljesség, a világegyetem. Az emberiség egész története egyetlen ember fájdalmában. Leírta a leírhatatlant, amit a leomlott fal mögött látott. Címnek pedig: Lucifer. Akkor ő volt a hőse a műnek. Aztán kiengedik, és vissza az életmalomba. A börtön után tisztelik, békén hagyják. Anyja elhallgat, felesége tovább hűtlenkedik. De végre igazi alsósztregovai csönd van. Előveszi a Lucifert, és átírja. A világirodalom egyik legnagyobb remekét, olyasmit, amit nem ember ír, hanem valaki, valami ismeretlen erő, talán maga a Teremtő, és médiumként használja azt, akit kiválasztott. Jó lenne ismerni az első változatot, a Lucifert. Ha egyszer majd én is lemerülök végleg az időkútba, megkeresem, elolvasom. És talán találkozom is vele. Elpipázgatunk.

 

(Összeállította: Kiss László)

 

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában. 


Főoldal

2024. január 11.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png