Berta Ádám
Szeánsz
Gyuszi és Csabi testvérek. Mindketten
tizenévesek. Készítenek egy Ouija-táblát.
Felírják rá a betűket, az IGEN és a NEM szót,
és a konyhaasztalra teszik, amelynek
minimális a súrlódása. A felfordított vizespohár,
ha mutatóujjukkal megtámasztják, vígan
szánkázik a tábla egyik pontjáról a másikra.
Szellemet idéznek. Kérdéseket tesznek fel.
Hirtelen reccsen a szekrény.
– Zsuzsi mama? Bözsi mama? – mondják kórusban.
Fejük aggódva tekeredik a szekrény felé.
– Zsuzsi mama? Bözsi mama? – mondják
a következő reccsenés után.
Most már eléggé be vannak szarva.
A szekrény mögül sorban jönnek elő a lelkek.
Megszólalnak magyarul. Konyhásnénik, hentesbácsik.
Nem Gyuszihoz és Csabihoz beszélnek,
csak szemmel tartják őket.
Vajon tudják, hogy látszanak?
– Zsuzsi mama? Bözsi mama? – gondolja
Gyuszi és Csabi, szólni már nem mernek.
A szellemek rendbe szedik a teret.
A levegő kicsit lehűl, a szekrény
megtámaszkodik a szoba sarkában.
Az idő nem telik. Mik ezek a szavak,
amiket Gyuszi és Csabi hall?
Miért perzsel a kísértetnénik és -bácsik
tekintete, ha torkuk sincs? Most már énekelnek.
Szólamok, amiket felrajzol jelenlétük,
a kivenni a rossz, / a visszatenni a jó,
éneklik elnyújtva, tűnődve a bácsik
és nénik szellemei, majd cserélnek.
Lehet öt tekintet egyszerre szelíd és fenyegető?
Gyuszi és Csabi egyaránt behugyoztak.
Egymást karolják, a parkettán bújnak,
behunyt szemmel vergődnek.
Nincs a birtokukban know how,
amivel be lehetne zárni a rendszert.
Ha lenne energiájuk, abban reménykednének,
hogy kifullad magától a jelenet, hogy az élet
mindent megold. De nem tudják
függetleníteni magukat a pillanattól.
A visszatenni a jó, / a kivenni a rossz,
szivárog agyukba a mantra, és amit
sokszor hall az ember, függetlenül attól,
hogy tévedésnek tartja, apránként elhiszi.
Gyuszi és Csabi is így van ezzel. A helyiség, a tábla,
a szekrény helyettük mégiscsak reménykedik.
Attila út, két nagy, édes kávé
Hét elején aláírtuk a szerződést,
tegnap délelőtt megkaptam a kulcsokat.
Feljött a nap, ez volt itt az első éjszakám.
Az ablakban könyökölök, lassan indul a forgalom,
a pékségek kisteherautói az elsők.
Szemben a Honda kereskedés még zárva, tízkor nyit.
Emlékszem ezekre a motorokra.
Sok éve feljöttem egy lányhoz, ebben a házban lakott.
Vettem a Starbucksban két nagy, édes kávét.
Már beesteledett, a kerület túlsó végében laktam,
hoztam a két kávét, igyekeztem, nehogy kihűljenek.
Nem volt hozzá papírtálcám, két kezembe fogtam,
amikor felcsöngettem, le kellett tennem mindkettőt
a betonlépcsőre a bejáratnál. Néztek rám a Honda motorok
lekapcsolt lámpái a kirakatból. Aztán visszaberregett az a lány,
a cipőm orrát betoltam az ajtórésbe, felszedtem a két kávét,
szerencsére elég közel raktam, kicsit kellett nyújtózkodni.
Nem értette, miért jöttem fel hozzá.
Nem hívott be. Dolgoznia kell, mondta, valamit fordít.
Jól van, nem zavarok, bólogattam.
Ültünk a lakásajtó előtt, dumáltunk,
egy idő után kijött a lakótársa, hogy megnézzen magának.
Volt nála egy tálca keksz, megkínált bennünket.
A fejünket ráztuk, nem kérünk, mondtuk.
Izgalmas volt ennek a lakótársnak, hogy
a másikhoz este feljött egy faszi.
Nem maradtam sokáig. Lehet, hogy tényleg
épp időszűkében volt. Ez az egyetlen emlékem
erről a környékről, hogy eléggé iparkodni kellett
a kávéval. Nincs valami közel a Starbuckshoz.
És persze a lakótárs izgalma, a későn feltett kérdés,
előfordulhatott volna-e, hogy egy másik este
hozzá csöngetek fel, és ő behív, mert nem kell dolgoznia.
Mostantól itt fogok lakni, szemben a koszlott házzal,
aminek az aljában Honda kereskedés van.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
