Károly Csaba
A járda
Mint mindig, úgy aznap is fél hatkor kelt. Az óra új volt még, amikor beállította, más teendője nem is volt vele, csak kétnaponta felhúzta, meg néha kiigazította rajta a pontos időt. Az öreg vekker hajlamos volt egy-két hét alatt pár percet késni. Nem mintha fontos lett volna a pontosság, Imre hetven múlt, reggelente már nem sietett sehová.
Megborotválkozott. Amióta kiserkent arcán az első, vágásra érdemes szőrzet, nem emlékezett olyan napra, ami ne ezzel indult volna ébredés után. Felöltözött, és bekészítette a kávét, egyszerre szokta lefőzni a reggeli és a déli adagot. Régebben Irma, a felesége csinálta ezeket a konyhai dolgokat, de mióta nem ébredt fel az altatásból, ez is Imrére maradt.
Kopogtak a bejárati ajtón, de már nyílt is, a szomszédasszony érkezett. Tavaly kapott kulcsot a házhoz, csak a biztonság kedvéért, hogyha történne valami.
– Jó reggelt, Imre, minden rendben?
– Jó reggelt, Magdika, persze, minden.
– Csak tegnap egész nap nem láttam, gondoltam, akkor most benézek.
– Nem volt kedvem kimozdulni, még az újságért se.
– Milyen jó kávéillat van, várjon, mindjárt kitöltöm magának – kezdett pörögni Magdika. – Nahát, még mindig ezt a vén vacakot használja?
Imre nem értette a kérdést.
– Miért dobnám ki, ha működik? Meg aztán huszonöt éves jubileumi ajándék volt.
– Igen, tudom, a bányától. Azért amikor negyven év után nyugdíjba ment, a pezsgő helyett igazán adhattak volna magának egy újat. Kapszulásat.
– Megvolt az majdnem negyvenhárom év is, Magdika. Üljön már le, igya meg a másik kávét, ebéd után majd főzök egy frisset.
Megkávéztak, Magdika gyorsan elmosta a csészéket, aztán elment, ő meg összerakta a cicák reggelijét, és kivitte az udvarra. Nem sajátok voltak, csak két idetévedt kosztos, de hálából megfogták a portán a pockokat. A sufniba is benézett, hogy megvan-e minden.
– Imre, most őszintén, minek ez a kalapács magának? – kérdezte a főnöke, amikor elébe állt a kéréssel.
– Emlékbe. Ide már úgyse kell a sok légkalapács meg a többi gép mellé.
– Nem volt eleget magával? Most még otthon is nézegetni akarja?
– Látja ezeket a dudorokat itt? – Imre a két tenyerét mutatta. – Nincs köztük olyan, ami ne ettől a nyéltől lenne.
Otthon csak betette a sufniba.
– Ez már megint mi? Nincs itthon elég lom meg kacat? – csóválta a fejét a felesége.
– Hagyjál már, van így is elég bajom! Legalább eszedbe jutok róla, ha már nem leszek.
Megemelte a kalapácsot, és párat suhintott vele. Ezt csinálta az utolsó években is, minden reggel, munkába indulás előtt, amikor már csak a bezárt bányát őrizték két másik vagyonőrré átképzett kollégával. Még mindig sikerült.
A konyhában főzött egy teát, és megkent margarinnal egy szelet kenyeret. A szokásos reggeli, mindegy, van tőle valami a gyomorban, és kész. Szegény Irmának is volt, de neki teljesen más.
– Nézze, Gárdos úr – kezdte a főorvos, a papírokat lapozgatva –, sajnos nincsenek jó hírem. Mint tudja, az első műtét és a kemoterápia nem segített. A felesége szervezete nagyon legyengült, most megkísérlünk egy második műtétet is, de fel kell készülnie a legrosszabbra.
Bement hozzá a kórterembe, de nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. A lányuk, Ildike, ott ült az ágy mellett, kisírt szemmel nézett az apjára.
– Miért nem törődtél vele, apa? Neked lett volna a kötelességed, ha már ő nem tette. Figyelned kellett volna rá, hogy egyen, hogy igyon, hogy ne dohányozzon.
– Én próbáltam – felelt Imre –, de a munka…
– Az a rohadt bánya! Ha tudnád, mennyire utáltam egész életemben! Elrabolt tőlünk, bekebelezett és lenyelt egészben, aztán kiköpött, és nekünk csak te jutottál apa és férj helyett!
A lánya sohasem bocsátott meg, a temetésen nem szóltak egymáshoz és a végén köszönés nélkül visszament Pestre. Érzelmi kötelék valójában sohasem volt köztük. A maga módján érzett ugyan valamiféle szeretetet Ildike iránt, ahogy mondani szokta, „persze, hogy szeretem, hiszen a lányom”, de tény, hogy bensőséges apa-lány kapcsolat sosem volt köztük.
Összerakta az elmosott műanyag ételhordót, ilyenekben hordták az ebédet, odakészítette a bejárati ajtó mellé, majd kiment a kapuhoz az újságokért. Csak a megyei napilapot járatta, abban benne volt minden, még a tévéműsor is. Felnézett az égre, hamarosan esni fog.
Az ebédig volt még két és fél óra, letelepedett a konyhában, az ablak mellé, hogy olvasson egy keveset. Megakadt a szeme a dátumon, május 10, ez a nap volt akkor is, amikor az építkezést kezdték. Előtte, januárban esküdtek Irmával, novemberben pedig a lányuk is megszületett. Ildike négy múlt, amikor a ház körüli járdára is sort tudtak keríteni. Gyönyörű lett, a négyzet alakú lapokat pontosan kimért zsaluzat közé öntötték ki betonból, és művészi gonddal simították el a tetejüket. Másnap vették észre, hogy a hátsó ajtónál egy mezítelen talpacska lenyomata mélyed a már majdnem teljesen megkötött anyagba. Pontosan tudták, hogy Ildike lépett bele a még puha járdába, de se fenyegetéssel, se ígéretekkel nem tudták vallomásra bírni. Később sem.
Csörgött a telefon.
– Halló! – szólt bele az öreg, fekete, tárcsázós készülék kagylójába, várva, hogy a hívó bemutatkozzon.
– Jó napot! Gárdos Imrét keresem, Fenyves András vagyok.
– Én vagyok.
– Azért keresem… Nem is tudom, hogy mondjam… Szóval én a lánya, Ildikó férje vagyok. Vagyis voltam. Tegnap délután meghalt.
A telefonkagyló a helyére került valahogy, és Imre is visszajutott a konyhába. Az asztalfiókból kivette a levelet, ami a múlt héten jött. A lánya küldte, felbontás nélkül tette el. Nem akarta tudni, hogy mi van vele. Felszakította a borítékot, egy asztali naptárról letépett lapot talált benne, a hátuljára a lánya írt pár szót. „Apa, haldoklom, ha látni akarsz még, hívd fel Andrást, a férjemet, ő segít idejönnöd. Itt a száma. Ildikó”
Kiszaladt a lába alól a talaj, szédülni kezdett, amit hamar a düh váltott fel. Összegyűrte a levelet, majd kiment, és behozta a nagykalapácsot. Szétnézett, próbált találni valamit, akármit, ami Ildikóé volt, vagy ha nem, hát Ildikóra emlékeztette. Bármi megfelelt volna, csak törjön, egy fotó egy üveglap mögött, egy apró porcelán figura Ildikótól, egy régi bögre vagy tányér, amit a lánya használt, de nem talált semmit. Bement az egykori gyerekszobába, de már a bútorai sem voltak ott, nem látott sehol egyetlen törékeny emléket sem.
Ekkor jutott eszébe a járda.
A düh lendülete sodorta ki a házból, és elindult a hátsó ajtó felé. A kalapácsot csak húzta maga után, a súlyos vas vékony csíkot vont a járdára, amit az eső szinte azonnal eltüntetett. De ahogy ő is egyre vizesebb lett, mintha múlni kezdett volna benne a méreg. „Nem a mosószer tisztít, hanem a víz” jutott eszébe Irma szavajárása, ami minden nagymosáskor elhangzott. Négykézlábra ereszkedett, ott térdelt az esőben a járda mellett, az apró, lábacska alakú parányi tó fölött, keze még görcsösen markolta a nagykalapács nyelét, és végre, annyi hosszú-hosszú év után, a szemében megjelent két könnycsepp. Tétován megálltak egy pillanatra, maguk is rácsodálkozva a szokatlan helyzetre, majd versenyt futva az orr két oldalán, elindultak lefelé, hogy aztán elválva az arctól, néhány tized másodperc eltéréssel gyűrűket vessenek a kis tavacska felszínén.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
