(Czimbal Gyula fotója)

 

Nagy Koppány Zsolt

 

Humor a szégyenpadban*

 

I. Bevezetés, a probléma felvetése

 

Tisztelt hölgyeim és uraim, köszönöm szépen, hogy eljöttek, és köszönöm az érdeklődést, valamint a megelőlegezett bizalmat: úgy vélem, szükségem van rá, hiszen magam is jól érzékelem az ellentmondást aközött, hogy az egyik legszebb irodalmi jelenségről, a humorról próbálok egy könnyen unalmasnak tűnő előadás keretében beszélni, miközben elég volna egyszerűen csak művelni, nem pedig prédikálni róla.

De miről is van szó?

Jelen előadás személyes tapasztalatokon alapul. Én ugyanis írok vidám, jobb szó híján humoros történeteket – groteszk novellát, humoreszket, pamfletet, öniróniával átitatott vicces tárcát –, és komoly történeteket, regényeket, disztópiákat, rémisztő tragédiákat egyaránt. Bár egyszerre rettegek a szerepléstől, és szeretem a közönség kegyeit keresni, eddig több száz alkalommal olvastam fel (sőt: néha mások fellépésén is részt vettem, igaz, egészséges öntömjénezésem megakadályoz abban, hogy ezt túl gyakran tegyem – figyelem, a szövegben önirónia rendre előfordul!), és kivétel nélkül azt tapasztaltam, hogy a közönség mindig a vicces, vidám történeteket akarja, azokra reagál jól, azokat szereti; a komoly novellákat esetleg meghallgatja, a nagyon kedves közönségek még kicsit hümmögnek és bólogatnak is hozzájuk, de a hatásuk össze se mérhető a vidámokéval. (Zárójelben jegyzem meg, szerénységet és ismét öniróniát gyakorolva: lehetséges, mindennek az az oka, hogy a komoly novelláim: nem sikerülnek jól, sőt rosszak. De most ezt vegyük ki a képletből, különben nem tudunk továbbhaladni.)

Miközben tehát a közönség a vicces szövegekre reagál jól, a szakmában, a nagyszent irodalmi életben éppen ennek az ellenkezőjét tapasztalom: azt, hogy ott a vidám, szellemes, humoros szövegeket szinte megvetik, de legjobb esetben is nem vesznek róluk tudomást, nem tekintik a komoly, a magas irodalom egyenrangú partnerének, egyszóval: a humoros irodalom a szégyenpadban ül, oda ültették. (Nézzék csak meg például az antikváriumok felhozatalát: ott az ún. „vidám könyvek” mindig külön polcon, külön sarokban találhatók, nyilván azért, hogy véletlenül se humorozzák össze a komoly irodalmat.) (Először egyébként azt a címet akartam adni ennek az előadásnak, hogy A humor trónfosztása, de ráébredtem, hogy ennek nincs értelme, hiszen a humor sosem ült igazán trónon.)

Természetesen amíg csak homályosan érzékeltem mindezt, magam sem tudtam feloldani az ellentmondást: ezeken a bizonyos felolvasásokon egy-két humoros írás után én is mindig előrukkoltam a komoly szövegekkel, hiszen érzékeltem, a szakma ezt követeli meg tőlem, ennyivel tartozom a szakmának, a komoly, a magas irodalomnak. Nem vihorászni vagyunk itt, kérem szépen, intettem meg magamat, hanem azért, hogy homlokunk verejtékével, összehúzott szemöldökkel komolykodjunk. Felolvastam hát – bocsánat a pongyola terminusokért, igazán csak jelzésértékűek – a tragikusak közül is, de éreztem a levegőben, hogy nem az igazi, hogy továbbra is humorost várnak. Ilyenkor általában megadtam magam a népakaratnak, és a szakma savanyú arcával dacolva engedményt tettem a közönség elvárásainak – és még sosem bántam meg.

Éreztem tehát már jó ideje, hogy itt valami nincs jól. Persze, sok baj van a világban és magában az irodalomban is, ami ennél sokkal fontosabb, de mivel ezt a saját bőrömön kifejezetten tapasztaltam, végül leültem, és végiggondoltam az egészet. Bár a szóban forgó probléma személyesen érintett és érint, irodalommal, az irodalom történetével és elméletével főként hobbi-, ritkábban professzionális szinten foglalkozó íróként úgy döntöttem, hogy egyfajta szerény, inkább áttekintő jellegű kutatási projektté alakítom a kérdést.

Amit hallani fognak, az rendkívül személyes lesz, inkább szubjektív, mint objektív, de remélem, sikerül ötvözni a saját tapasztalataimat az érdeklődésemmel, több évtizednyi olvasmányaimmal, és a lassan kijegecesedő képpel… és remélem, sikerül eljutni a magamfajta kisember számára esetlegesen elérhető cselekvési tervhez is. Meg kell jegyeznem, hogy a téma reménytelenül hatalmas, többkötetnyi feldolgozást érdemelne, így ez a kis előadás legfeljebb jelzésértékű megállapításokat tehet, és példákat hozhat, esetleg gondolatébresztő, vitaindító lehet: kérem, minden felületességét, minden pontatlanságát ennek a számlájára írják. Egyébként pedig annak a lehetőségét sem vethetjük el – mint ahogy ennek a lehetőségét sosem vethetjük el –, hogy a dolgokat csak én látom így; hogy érintettségem okán csupán az én fejemben létezik az egész – kicsit Holly Lawford-Smith ausztrál feminista filozófus megnyilatkozásának analógiájára (múlt heti hír), aki nyilván a saját tapasztalatait általánosítja, amikor azt mondja, hogy „a nőknek abba kell hagyniuk a férfiakkal való szexet, mert nem élvezetes, és csak a férfiakról szól” –; egyszóval lehetséges, hogy a dolgok valójában nem is így… vannak. De az, hogy a dolgok hogyan vannak valójában, már filozófiai kérdés, így muszáj lesz egy előadásnyi legkisebb közös többszöröst találnunk, hogy beszélni tudjunk arról, amiről nem lehet, nem jó és nem szabad hallgatni.)

 

 

II. A probléma vizsgálata

 

Nézzük csak meg először néhány példa segítségével, hogyan szorul háttérbe a humoros irodalom, és hogyan próbálnak megküzdeni (már ha egyáltalán) a humoros irodalom szerzői ezzel a másodrendűséggel, kisebbrendűségi komplexussal, háttérbe szorulással, hogyan feszülnek meg, hogy egyszerre feleljenek meg a fanyalgó szakmának és a lelkes közönségnek úgy, hogy közben azért a frissen bugyborékoló, eredeti humor is rendre megszülessék.

Gondoljunk Karinthy Frigyesre, aki kapcsán mindenki azt érzi, hogy szétforgácsolta, elviccelte mérhetetlen tehetségét, hiszen jobbára humoreszkekbe és paródiákba tördelte bele, miközben komoly regényeket is írhatott volna. (Nota bene: írt azt is, de állítólag nem eleget.) Gondoljunk Rejtő Jenőre, akire nem is gondolunk másként, csak humoros regények szerzőjeként, akinek soha nem volt és nem is lesz helye a komoly irodalmi értékek panteonjában, akárhány millió rajongója van, volt és lesz is. Gondoljunk Mikszáth Kálmánra, akit mindenki a nagy, göcögő anekdotázónak általánosít, elsősorban középiskolai emlékei alapján, és csak mikor újraolvassa a műveit, akkor döbben rá, milyen kifinomult, magas színvonalú, intellektuális, önreflexív és önironikus humor rejlik bennük. Gondoljunk – ha már ide-oda csapongunk – Jókai Mór humorára, amelyre aztán tényleg ritkán gondolunk, mert a szinte szükségszerűen sablonos kép, melyet minden íróról kialakítunk, teljességgel mást sugall róla is. Arany János humora is mily fenséges, igaz, ő a fitymálva vizsgálódó szakma szigorú véleménye szerint is elégséges mennyiségű komoly dolgot írt ahhoz, hogy erről az oldaláról teljesen megfeledkezhessünk. Vagy gondoljunk Nagy Endrére, akit a kabaré atyjának tekintünk (és aki először fizetett Karinthy Frigyesnek humoros írásért), és ne feledkezzünk meg az Egy város regénye meg A kabaré regénye című könyveiről, amelyek könnyedén valósítják meg a humor és az emlékező, szép komolyság közötti egyensúlyt, és amelynek Krúdy Gyula Nagyváradra érkezéséről szóló oldalai a magyar humoros irodalom egyik hegycsúcsát képviselik a maguk ironikus és önironikus, kedves és szerető, remekül poentírozó évődésével – na, ezeket sem olvassa már senki. És ne feledkezzünk meg személyes kedvencemről, Karácsony Benőről, akinek időről időre megpróbálják újra kiadni és az olvasókhoz eljuttatni az életművét, a Napos oldal című regényéből Mihályfy Sándor még filmet is rendezett, és – számomra legalábbis – az ő művészete képviseli a legvegytisztább és legmagasabb színvonalú irodalmi humort a magyar irodalomban, és bár van egy masszív, hardcore, búvópatakként rejtőzködő rajongótábora… a nagyközönség immár több mint nyolcvan éve nem ismeri – nemhogy a jelentőségéhez mérten, hanem egyáltalán. (Miközben a „komoly irodalmat” művelő kortársai az iskolai tananyag részét képezik.) Gondoljunk a székely humorra, a pesti zsidó humorra (és legnagyszerűbb képviselőjére, Efrájim Kishonra – Hoffman, azaz Kishont Ferencre –, akinek könyvei minden Vidám könyvek-polcon megtalálhatók az antikváriumokban), gondoljunk Moldova Györgyre, aki mielőtt szinte felfoghatatlan módon pártos közéleti ember lett, magas színvonalú humoreszkeket írt, hogy csak A beszélő disznó vagy a Ferencvárosi koktél című munkákat említsük. De gondoljunk nyugodtan élő kortársakra is, akik nagyszerű vidám irodalmat művelnek, de közben – ezt persze csak feltételezem! – némileg szorongva igyekeznek gesztusokat tenni a szakmának, az ún. magas irodalomnak is. Gondoljunk Szálinger Balázs, Hartay Csaba vagy Maros András karikírozó képességére, melyet a Zalai passióban, a Nem boci!-ban, illetve a Kávéházi pillanatokban és a Játszótéri pillanatokban járattak csúcsra, vagy Muszka Sándorra, aki székely stand up-előadásaival aratott óriási sikereket. Közös bennük az a talán általuk sem felismert, és csupán általam vélelmezett törekvés, hogy próbálnak „komoly” szövegeket is írni, hiszen maguk is érzékelik, hogy csak akkor veszik őket… komolyan. Pedig – fontosnak tartom hangsúlyozni – a humoros irodalom nem holmi stand up-előadás hevenyészett szövegkönyve! Ez, mint a neve is mutatja: irodalom. Megformált, dramatizált, stilizált, felépített szöveg: teremtett világ.

E hevenyészett listából is kitetszik, hogy a humoros szerző afféle pária: a szakma kissé viszolyogva távolítja, sőt löki el magától és nézegeti különös bogárként, és ez még a jobbik eset – mert (rosszabbik eset) rendszerint tudomást sem vesz róla. Amíg nem ír valami komolyat. (Persze ez most úgy hangozhat, mintha a „komoly” művek ellen beszélnék: szó sincs róla. Hiszen ideje van a komolyságnak is – nemzeti sorstragédiákkal például nem viccelünk. Egyetlen nemzetével sem. Csak annyit szeretnénk itt, hogy a humoros irodalom a méltó helyére kerüljön az olvasók fejében és a szakma berkeiben egyaránt. Hogy visszaülhessen a jó tanulók padjába. Hogy ne legyen másodrendű állampolgár az irodalom szépséges köztársaságában.) Így aztán a szerzők vért verítékezve komolyat írnak – kicsit olyan ez, mint amikor a tehetséges novellisták regényt izzadoznak ki magukból, mert értik a kor szavát, és meg akarnak felelni neki. Hogy a magyar irodalomban jól ismert regénymánia, regényelvárás vonatkozásában ismét Karácsony Benőt, pontosabban Karácsony Benő kapcsán Géczi A. Jánost idézzem: „…és ha majd minden regény megírattatik […] biztosan kerül irodalomkritikus, aki a terjengős írásokban éppenséggel a tömör, feszes, ötletes, egyszóval remek novellák után fog kutatni, és majd sajgó nosztalgiával fedezi fel, hogy a sok regényíró között akadt bizony néhány ígéretes novellista is.” Maga Karácsony Benő ugyanezt így mondja el: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egyetlen téma, egyetlen mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik a novella terén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás területére, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” (Ligeti Ernő: Karácsony Benő nyilatkozik darabjáról, az írás műhelytitkairól és sok mindenféléről, ami bevilágít egy író gondolatvilágába. In: Független Újság, 1937. október 9. 5-6. – Azért itt még tudtak címet adni!) Lemond hát a novellista a novelláról, és regényt ír, illetve, hogy visszatérjünk az eredeti gondolatmenethez, lemond a humoros szövegek alkotásáról, és komoly irodalmat verítékezik.

Pedig a humor és ezáltal a humoros irodalom fontosabb, mint gondolnánk; számos haszna mellett igen gyakran élni segít (itt engedelmükkel parafrazáltam Claude Roy 1968-ban tett magvas megállapítását magáról az irodalomról, amely a Défense de la littérature című írásában olvasható: „Az irodalom teljesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít”); a nevetésnél kevés jobb dolog létezik emberizink-létünkben, már ha egyáltalán; a humor nem pótlék, nem mellékág, jóval inkább – Karinthyval szólva – „maga a teljes igazság”; a humor minden politikailag nehéz korszakban kiváló feszültségoldó szelepként is működött, ezért is lehetett mindig ellenség, amelyre minden oldalról lőttek – gondoljunk csak a nemrég elhunyt Milan Kundera Tréfa című regényére –; és bár minden humor lényegénél fogva „sért” valamit vagy valakit – hoppá, alighanem itt fogjuk megtalálni pária-létének legújabb okát! –, valójában sosem árt még feleannyit sem, mint a tettlegesség, a gyűlölet, a harag… sőt ezeket is mind kékített nevetésbe oldja a befogadói horizont (ég)vizében.

A humorra – és mikor humort mondok, mindig a humoros, a szellemes irodalomra is gondolok –, állapíthatjuk meg tehát, mindig, minden korokban gyanakodva tekintettek, és a humorra mindig számos veszély leselkedett. De míg korábban csak a fanyalgó szakma kárhozatos, álságos és elitista hozzáállása jelentette a kiközösítés veszélyét, illetve legfeljebb a komolyságnak, a magas irodalomnak való kényszeres megfelelni akarás kínozta az egyszeri szerzőket, manapság egy új, igen komoly veszélyeztető tényező is megjelent a színen… és ez nem más, mint a szintén, de másként álságos, kettős mércét alkalmazó politikai korrektség. Végül eljutottunk hát oda, hogy a humort és a humoros irodalmat nem csak kiherélik, nem csupán ignorálják, hanem egyenesen létében veszélyeztetik, felszámolják és elpusztítják. Gondoljunk csak a Brian élete című film színpadi adaptációja kapcsán kibontakozó vitára, amelyben több LMBTQ-szervezet is jelezte: elvárja (!) az átdolgozást végző John Cleese-től, hogy a színpadi verzióból törölje az ún. Loretta-jelenetet.

A Loretta-jelenet arról szól, hogy egy matiné gladiátorelőadáson unatkozó férfiak közül az Eric Idle által megformált Stan elmondja a többieknek, hogy ő nő akar lenni, és mostantól mindannyian nevezzék Lorettának, továbbá gyerekeket is akar szülni („Minden férfinak joga van gyereket szülni, ha akar!”, „De te nem szülhetsz gyereket!”, „Ne nyomj el engem!”, „Nem nyomlak el, Stan, de neked nincs méhed. Hogy fogod kihordani a magzatot? Belerakod egy szatyorba?”). Végül megállapítást nyer, hogy bár Stan gyereket tényleg szülni nem tud, mert nincs neki méhe, amiről nem tehet senki – még a rómaiak sem –, joga azért lehet hozzá, hogy gyereket szüljön: és ebben mindenki megnyugszik. Ami remek és rendkívül humoros jelenet volt a film megjelenésekor, 1979-ben, mára a politikai csatározások egyik legfőbb témája lett, afféle szent tehén, érinthetetlen és kritizálhatatlan (tehát nem kinevethető, nem kihumorizálható) téma. A ragyogó John Cleese azonban azt felelte erre, hogy esze ágában sincs kivenni a vonatkozó jelenetet. Reméljük, így is lesz.

Vagy ott van a még később forgatott, szintén a komédia csúcsát jelképező Married… with Children (magyarul a kissé szerencsétlen Egy rém rendes család) címre hallgató remek sorozat (amelynek meglepően gyenge a magyar szinkronja, érdemes tehát eredeti nyelven, legfeljebb felirattal nézni), amely 1987 és 1997 között futott, és egyebek mellett olyan, manapság divatos témákat és sértődési alapanyagokat figuráz ki fenséges humorral (férfiak és nők kapcsolata, egyenjogúság, a szőke nő-jelenség, túlsúlyimádat, politikai korrektség, szólásszabadság, feminizmus, testszégyenítés, rasszizmus, homoszexualitás, transzneműség, bevándorlás stb.), amelyeket ma már nemhogy leforgatni nem lehetne, hanem kiejteni sem szabad… és bár a készítők immár szánják-bánják művüket, és utólag meaculpázva fedezik fel, mennyire politikailag inkorrektek voltak anno, de legalább elkészült, megvan, és egyelőre még nem is tiltották be. (Az pedig, hogy az öt folytatást megért Torrente című film – Santiago Segura rendezésében és főszereplésével – egyáltalán elkészülhetett, kisebb csodaszámba megy, vagy csak a zord spanyol, a tényellenőr mintájára humorellenőr píszíbizottság végzetes hanyagságával magyarázható.) Magyarországon a Zuboly vagy a Bëlga együttest említhetném, illetve az Irigy Hónaljmirigy zenekart (szigorúan szövegírói, zenei munkásságukat, nem pedig a filmeset!), amely nélkül számos kilencvenes évekbeli zenekarról már nem is tudnánk – hasonlóan a Karinthy Frigyes által halhatatlanná tett, parodizált szerzőkhöz… mint látják, jelen példáimat a píszídiktatúra agresszív követelőzéseire fittyet hányó filmek és dalszövegek világából vettem, egyrészt mert mindkettő az irodalom társművészete, másrészt mert műfajtársai egyébként rendkívül haladó módon az irodalom előtt járnak jó ideje a progresszió megvalósításában, és pontosan megmutatják, mi az, ami az irodalomra is vár – de erről később.

 

III. Történeti áttekintés

 

Sokan sokféleképpen próbálták megragadni a humor, a komikum lényegét – és ezek az elméletek többnyire a humoros irodalomra is ráillettek –, gondoljunk csak Arisztotelész hiba-elméletére (meg híres állítására: „Az ember az egyetlen élőlény, amely nevetni képes”), amelyre Umberto Eco is kitér A rózsa neve című regényében (és gondoljunk csak tényleg bele egy pillanatra, mi történik, hová alakul az európai kultúra, ha nem vész el – vagy egyáltalán megíródik – a Poétika második része a komédiáról és a nevetésről!), Kant váratlanság-tanára („a nevetés az az effektus, amely abból keletkezik, hogy egy feszült várakozás hirtelen semmivé lesz”, mondja Az ítélőerő kritikájában), Marcel Pagnol fölény-gondolatára („A nevetés – diadalének: a pillanatnyi, újonnan felismert fölény kifejeződése”), illetve Bergsonnak A nevetés című elegáns munkájában vázolt gépiesség-elképzelésére (melyhez hozzáteszi még, hogy a komikum csak emberi lehet; a szív „pillanatnyi érzéketlenségét” feltételezi, vagyis az értelem dolga; és végül, hogy társadalmi jelenség – így aztán elég komoly áttekintését adja a komikumnak), végül pedig Freud a humor kapcsán megfogalmazott védekezés-, védőfaktor-elméletére… és hát „vég ne’kűl” (Arany János szavai) sorolhatnánk tovább; ezúttal azonban mégsem az elméleti megközelítésre teszek kísérletet, hiszen egyfelől mindannyian tudjuk, érzékeljük és értjük, mi számít humoros irodalomnak, anélkül, hogy humorelméleti eszmefuttatásokat tanulmányoznánk, másfelől egyik elmélet mellé sem lehetne végérvényesen letenni a voksot: vagy az összes kombinációja a jó megoldás, vagy egy teljesen új elmélet kell, kellene – szóval elmélet helyett inkább egyfajta vázlatos történeti áttekintésre invitálom önöket.

Az áttekintés során többször hivatkozom majd Mihail Bahtyin nagyszabású munkájára, a Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című művére, amely legteljesebb formában, még két fejezettel (a Rabelais és Gogol, valamint a Szatíra című részekkel) kiegészítve az Osiris Kiadó gondozásában jelent meg 2002-ben, az idézett részeket – már amelyeket nem az eredeti Rabelais-művekből fordított Faludy György, Benedek Marcell vagy Kis János – pedig Könczöl Csaba és Raincsák Réka tolmácsolásában hallhatják. Ugyanis idézni is fogok belőle, mert Székely Jánossal együtt vallom, hogy ha valamit jól megírt valaki, akkor nincs értelme újra elmondani: elegendő tisztességesen idézni. (Egy kis kitérő: Székely János az alábbi elméleti tisztaságú levezetést adja egyik szépirodalmi szövegében, A nyugati hadtest című könyvének Pálinkásról, a megszelídíthetetlen hátaslóról szóló fejezetében, amikor az elpusztult katonalovat kívánja ábrázolni: „Van a szellemnek bizonyos ökonómiája: ami egyszer már megvan, azt nem kell még egyszer megcsinálni. Mihelyt a hanyatt heverő állattetem képét valaki egyszer már tökéletesen megfogalmazta, minekünk nem kell újra vesződnünk ezzel, egyszerűen ellophatjuk tőle – erre való az idézet. Nos, Pálinkás, akárcsak Baudelaire-nél a dög:

Lábait ég felé rúgta, mint céda ringyó,

S míg izzadt méreg járta át,

Cinikus és hanyag keccsel tárta ki ringó,

Kipárolgással telt hasát.” Így viszonyulok tehát az idézéshez magam is.)

Bár tisztában vagyok Bahtyin nagyszabású munkájának kritikájával – egyebek mellett Szergej Averincev teszi fel a kérdést, hogy vajon valóban annyira emberiek voltak-e a korbácsolással és nyilvános kicsúfolással járó középkori rituálék, amennyire Bahtyin néha saját okfejtésébe beleszerelmesedve ábrázolja azokat; szerinte ugyanis a nevetés nem a szabadság ismérve (mint Bahtyinnál), hanem csupán a megszabadulás (pontosabban az átmenet a rabságból a szabadságba) ismérve lehet, hiszen a keresztény felfogás szerint az abszolút szabadság állapotában feleslegessé válik a nevetés: nem véletlen, hogy „Krisztus sohasem nevetett” –, azt tartom, hogy a nevetéskultúrának, a humoros irodalomnak, sőt a humoros irodalomtörténetnek olyan mélységű áttekintését senki nem adta, mint Bahtyin, aki pedig „csak” Rabelais művészetét próbálta a korba helyezni és a maga méltó helyére ültetni. (Éppen úgy, jegyzem meg halkan, mint ahogy néhányan mi is szeretnénk visszaadni a humoros irodalom méltóságát.)

Bahtyin az általa megalkotott „népi nevetéskultúra” kifejezéssel magyarázza Rabelais művészetét, tehát bölcsen erős történeti kontextusba ágyazza a mű megszületését, a megszületéshez vezető utat, és zavarba ejtően gazdag példaanyaggal, alázattal és nagy tudással elemzi a kiváló regényt úgy, hogy közben, szinte mellékesen, az egész történelmet és irodalomtörténetet is áttekinti az általa alkotott kifejezés mentén.

Először ő is ugyanazt rója fel a szakmának, mint mi: „…a köztéren kacagó nép később sem érdemesül rá, hogy a kultúrtörténet, a folklorisztika és az irodalomtudomány figyelmesebb és elmélyültebb vizsgálat tárgyává tegye.” Pedig, folytatja aztán fejtegetését, az egész történelem során létezett egyfajta kettősség: a komoly kultuszok mellett léteztek a vidám kultuszok is, a komoly mítoszok mellett a vidám és becsmérlő mítoszok, a hősök mellett az őket parodizáló hasonmások – gondoljunk csak Don Quijotéra meg Sancho Panzára, illetve Csongorra és Balgára, Tündére és Ilmára, hogy magyar irodalmi vonatkozást is említsünk. „Rómában például a győzelmi ceremónia még az államiság időszakában is egyformán tartalmazta a győztes magasztalását és kicsúfolását, a temetési szertartásokon pedig a halottat nemcsak elsiratták (magasztalván eközben érdemeit), hanem ki is kacagták”, folytatja okfejtését.

A görög és a római kultúrában még szinte egyenrangú volt a nevetés a komolysággal – és ebből a szempontból a folytonosság nem szakad meg a középkorban és a középkorig sem, hiszen mind a szaturnáliák, mind pedig a középkori karneválok az élet megszokott rendjének felfüggesztéséről szóltak: a szaturnália és a karnevál idejére mindenki egyenrangú lett, és minden hierarchikus viszonyt felfüggesztettek erre a rövid, de feszültségoldás szempontjából létfontosságú időszak tartamára. A nevetés ugyanis – állítom Bahtyinnal együtt, illetve gondolom tovább, amit írt – lefokoz, néha sért, materializál, viszonylagosít és egyenrangúsít, megszünteti, vagy legalábbis sikeresen kezeli a félelmet, és legfőképpen ellentéte minden fennköltnek. (Hozzá kell tennem, természetesen, hogy éppen ezek a jellemvonások fogják magyarázni a vele szemben tanúsított gyanakvást, illetve esetenként gyűlöletet, egészen a legújabb időkig, korunkig, amikor a píszídiktatúra készül éppen végzetes csapást mérni rá.)

A szükséges nevetés mindenhatóságával kapcsolatban hadd idézzem ismét Bahtyint, aki maga is Alekszandr Ivanovics Herzent idézi: „Van a nevetésben valami forradalmi… Voltaire kacaja többet rombolt, mint Rousseau könnyei.” Illetve: „A nevetés egyáltalán nem tréfadolog; nem is kezeljük így. Az ókorban kacagtak az Olümposzon és Arisztophanész komédiáit látván, kacagtak a földön is – kacagtak egész Lukianoszig. A IV. századtól kezdve az emberiség elfelejtett nevetni; egyre csak könnyeket ontott, a lelkiismeret furdalásai és sanyargatásai nehéz bilincsekbe verték elméjét. De alighogy alábbhagytak a rajongás lázrohamai, az emberek újra nevetni kezdtek. Rendkívül érdekes vállalkozás volna megírni a nevetés történetét. A templomban, az udvarnál, a fronton, az ügyosztály főnöke előtt, a kerületi rendőrbiztossal, a német jószágigazgatóval szemben senkinek nem jut eszébe nevetni. A jobbágyoknak földesuruk jelenlétében még csak elmosolyodni sincs joguk. (Gondoljunk csak a Lúdas Matyira, illetve a belőle készült 1984-es szenzációs hangjátékra Schwajda György átírásában! NKZs) Szívből fakadó nevetés csak egyenlők között lehetséges. Ha az alul állóknak megengedik, hogy a magasabb rangúak jelenlétében nevessenek, ha nem fojtják el nevetésüket, akkor elhúzták a harangot a szolgálati fegyelem fölött. Akinek van mersze nevetni Apisz istenség fölött, az a szent tekintélyt közönséges bikává fokozza le.”

Míg tehát az ókorban helyén volt a nevetés, a komikum és az ezekből táplálkozó humoros vagy vidám irodalom, a reneszánszt követően megváltoztak a dolgok. Egészen pontosan már a középkorban elkezdett megváltozni a nevetéshez való viszony, de ott még – szelep-szerepe miatt – rendre megjelent a vidámság, hiszen, mint Johannes Pauli szerzetes írja az 1522-ben megjelent Gúny és komolyság című munkájában: szükség van a nevetésre, „hogy a szellem gyermekeinek a monostorok zárt falai között legyen mivel fölvidítani és fölfrissíteni az elméjüket: mert nem lehet mindig csak szigor alatt élni” (kiemelés tőlem – NKZs). És akkor ismét Bahtyin: „A középkorban a nevetésnek csak a hivatalosan jóváhagyott ideológiai szférák s az élet és az érintkezés szigorú, hivatalos formáinak falain kívül jutott hely. A nevetést száműzték a vallási kultuszból, a feudális állam ceremóniáiból, a társasági etikettből és az összes magasabb ideológiai műfajból. A középkor hivatalos kultúráját egyoldalú komolyság jellemezte. Ezt a kizárólagos komolyságot, a középkor fagyos, merev egyoldalúságát eleve meghatározta a középkori ideológia tartalma – aszketizmusa, a gondviselésről alkotott komor elképzelése, az olyan kategóriák dominanciája, mint a bűn, a vezeklés, a szenvedés –, valamint maga a feudális rend, melyet ez az ideológia szentesített. A komolyságot az igazság, a jóság és általában minden lényeges, jelentős és fontos dolog egyetlen lehetséges formájaként kezelték. S e komolyság tónusát és felhangjait a félelem, az áhítat, a megbékélés alakította ki. […] Viszont éppen a hivatalos egyházi ideológia semmi engedményt nem tűrő, egyoldalú komolysága tette elkerülhetetlenné, hogy a hivatalos és kanonizált kultusz, szertartás és ceremónia falain kívül legalizálják az onnan kiszorult vidámságot, nevetést, tréfát. Így tűnnek fel a középkori kultúrában a kanonizált formák mellett a velük párhuzamos vidám formák.” A fejtetőre állt hierarchia, a bolondkirály-választás, a bolondünnepek mind-mind ezt bizonyítják, és ezek a hatóságok és a tekintélyelvűség minden tiltakozása ellenére valamilyen formában meglepően sokáig tovább éltek (éppen úgy, ahogy a római szaturnáliák éltek tovább a középkori karneválokban! – gondoljunk csak a már emlegetett Jókai Mór pünkösdikirály-választásról szóló jelenetére az Egy magyar nábobban, illetve a Rákóczi fia című regény meghökkentően részletes színpadiesemény-leírására a bécsi Komédiásházban, amellyel Jókai – kissé ugyan finomkodva és eltartott kisujjal – megmutatja, min mulatott több száz évvel a középkor után az istenadta nép). A hagyomány tehát – talán – mind a mai napig él, az alantas(nak érzett) szórakozás formái és hordozóeszközei – és természetesen leginkább kontextusa és státusza – változtak ugyan, de a lényegük nem.

A reneszánszban még utoljára teljes pompájában megmutatkozott a nevetés. Ezt mondja Bahtyin: „A reneszánszban […] a nevetés mély világszemléleti jelentést hordoz, a világ egészéről, a történelemről, az emberről közölhető igazság egyik leglényegesebb formája; különleges módja a világ szemlélésének; másképp látja ugyan a világot, mint a komolyság, de legalább annyira (ha nem inkább) a lényeget érinti; ezért éppúgy helye van a magas irodalomban (még a legegyetemesebb kérdések felvetésében is), mint a komolyságnak; vannak a világnak igen lényeges oldalai, amelyekhez csakis a nevetés tud közel férkőzni.” Azt is állítja, hogy a nevetés kultúrája ekkor kezdett el betörni a magas irodalomba: „Már a középkor vége felé kezd elmosódni a határ a nevetés kultúrája és a magas irodalom között. Az alacsonyrendű formák egyre gyakrabban nyomulnak be az irodalom felső régióiba. A népi nevetés betör az eposzba, a misztériumjátékokban is növekszik az aránya. […] A nevetéskultúra kezd kitörni az ünnepek szűkre szabott határai közül, és igyekszik behatolni minden ideológiai szférába. Ez a folyamat a reneszánsz idején éri el a tetőpontját.”

Ezt követően azonban drasztikusan megváltozik a helyzet, és ezáltal a nevetés, a humoros irodalom pozíciója is: „A XVII. század és az utána következő korszakok felfogását így jellemezhetjük: a nevetés nem lehet egyetemes jelentésű világszemléleti forma; csak a társadalom életének bizonyos részleges és részlegesen tipikus negatív jelenségeihez csatlakozhat; ami lényeges és fontos, az nem lehet nevetséges; a történelem és a képviseletében munkálkodó emberek (uralkodók, hadvezérek, hősök) soha nem lehetnek nevetség tárgyai; a nevetés csak egy szűk és sajátos területen (a közösségi és a magánvétkek szférájában) helyénvaló; lényeges igazságokat a világról és az emberről a nevetés nyelvén nem lehet kimondani, az ilyen kérdésekben kizárólag a komoly hangvétel létjogosult; ezért az irodalomban a nevetésnek csak az alacsony műfajokban van helye, amelyek a magánember és a társadalom alsó rétegeinek életét ábrázolják, a nevetés vagy könnyed szórakozás, vagy közhasznú fenyítőeszköz a bűnösök, az alávaló emberek féken tartására.”

A XVIII. században, a felvilágosodás, a klasszicizmus korában sem lett jobb a helyzet – ezt mondja Bahtyin: „Most lépjünk tovább, a XVIII. századba. Rabelais-t egyetlen más korban sem értették és becsülték olyan kevéssé, mint ekkor. Értelmezésében és értékelésében a felvilágosodás gyenge oldalai mutatkoztak meg. A felvilágosodás egyrészt érzéketlennek bizonyult a történetiség iránt, elvont és racionalisztikus utópizmusra hajlott, anyagfölfogása mechanisztikus volt, erős hajlamot mutatott az elvont általánosításra és tipizálásra; másrészt feltétlenül hitt a dokumentarizmusban, s ez lehetetlenné tette, hogy helyesen értékelje Rabelais-t. (És a humort! NKZs) Számára Rabelais »a XVI. századi vadság és barbárság« tökéletes megtestesülése volt. Kitűnően összegezte a XVIII. század álláspontját Voltaire. Swift kapcsán így adta elő véleményét Rabelais-ról: »Rabelais szertelen és érthetetlen könyvéből végletes vidámság és még nagyobb arcátlanság árad; bőviben van a műveltségnek, a trágárságoknak és az unalmas helyeknek; egy-két oldalnyi jó történetet többkötetnyi ostobasággal vásárol meg; csak néhány hóbortos ízlésű személy hízeleg magának azzal, hogy érti és nagyra becsüli az egész művet, a nemzet többi része kacag Rabelais tréfáin, de a könyvet megveti. A legnagyobb komédiásnak tartják Rabelais-t, s bosszankodnak, hogy akiben annyi szellem volt, az ilyen nyomorúságosan sáfárkodott a tehetségével (kiemelés tőlem – NKZs); iszákos filozófus, aki csak részeg állapotban írt« (Kis János fordítása).” Hát mi ez, kérem, ha nem az előadás elején említett jelenség, amelyben Karinthynak ugyanezt rótta fel a gyomorbajos magas irodalmi kritika?!

A romantika ugyanakkor Rabelais-hoz – és a humoros irodalomhoz – jobban állt hozzá, Victor Hugo valóságos dicshimnuszt ír róla, míg Voltaire ugyebár csak fanyalgott. „Ez az eszme, valamint következményei különös élességgel mutatják a romantika és a felvilágosodás gondolkodói közötti eltéréseket. A felvilágosodás mindig kevesebbet akart látni az írókban, mint amennyi valóban bennük volt: a történelmietlen ráció szempontjából a művek sok fölösleges, szükségtelen, értelmetlen dolgot tartalmaztak; meg kellett őket tisztítani és nyesegetni. Jellemző megnyilvánulása ennek a Voltaire-féle Isten könyvtára, amelyben minden műnek csak alapos kiigazítás és kurtítás után jutott hely. A felvilágosítók eljárása elszegényítette a világot: szerintük a világ jóval kevésbé valóságos, mint amennyire annak látszik, a realitást idejüket múlt csökevények, balítéletek, illúziók, fantáziaképek, ábrándok stb. duzzasztják föl. A valóságnak ez a leszűkített, statikus fölfogása határozta meg azt a módot is, ahogyan a művészi alkotásokat befogadták és értékelték, ebből következett az a törekvésük, hogy megtisztítsák és megrövidítsék a műveket.

A romantika, a felvilágosodással ellentétben, olyan kitágított valóságfelfogást teremtett, amelyben lényegi szerephez jutott az idő és a történelmi változás. A világ e kitágított felfogásának alapján a romantikusok arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb dolgot vegyék észre a műben – sokkal többet, mint amennyit a felületes tekintet lát benne. A jövő felé mutató tendenciák, a csírák, magok, előérzetek és próféciák után nyomoztak a műalkotásokban.”

Helyezzük bele történetileg ezekbe a fenti szövegekbe Boccaccio, Shakespeare, Cervantes és Molière nevét, sőt Goethe értekezéseit a karneválról, és magunk is eljutunk Bahtyin végkövetkeztetéséhez, egyben az utolsó idézethez: „Az irodalomtörténet és az esztétika rendszerint az utóbbi három évszázad irodalmának szűk, lapossá lett komikai megnyilvánulásaiból indul ki, és a nevetés, valamint a komikum e szűkös felfogásának keretei közé igyekszik szorítani a reneszánsz nevetést is; márpedig ez a felfogás még ahhoz sem elég, hogy segítségével legalább Molière-t megérthessük. Rabelais a több évezredes népi nevetéskultúra örököse és csúcspontja. Művészete pótolhatatlan kulcs a nevetéskultúra legerőteljesebb, legmélyebb és legeredetibb megnyilvánulásaihoz.”

Mivel meggyőződésem, hogy a magyar történelem és irodalom – ha időben néha kissé lemaradva is – követi a világtörténet és világirodalom eseményeit, ez az egész felvázolt áttekintés rá is alkalmazható: gondoljunk csak Janus Pannonius önfeledt, ugyanakkor fegyelmezett humorára, reneszánsz bőséggel áradó szabadszájú verseire, de gondoljunk közben Berzsenyi Dániel nemes komolyságára is; aztán Csokonai csintalan rokokó kuncogására, Vörösmartynak a komoly szövegeihez képest helyenként meglepően vicces Csongor és Tündéjére, Arany János A nagyidai cigányok című remekére, vagy Petőfi Sándornak A helység kalapácsa című eposzparódiájára. Az az érzésünk támadhat, hogy valamiképpen az egész magyar irodalom során többé-kevésbé jelen tudott lenni a humor, sőt olykor talán a helyén is volt, csak az irodalom (kortárs vagy szinte kortárs) interpretálói sorolták háttérbe; minden bizonnyal azért, mert a saját korlátolt, a maguk korának szellemében fogant szűk humor-, komikum- és humoros irodalom felfogását vetítették vissza, vetítették rá ezekre a szerzőkre, és válogattak, állítottak fel sorrendet közöttük önkényesen.

De nézzük csak, mi történt tovább: a kiegyezés után, az első világháború kitöréséig a magyar irodalom bőséges, áradó és boldog időszakában nagykorú lett a humor is, és néhány évig az első padban ült. Mikszáthot szerették, később Karinthyt valósággal bálványozták a kortárs olvasók, még akkor is, ha a későbbi – és nem a saját korukbeli! – kritika olykor fanyalgott miattuk, fölöttük. (Tiszta szerencse, hogy ezzel az olvasóik egyáltalán és kicsit sem törődtek.)

A két világháború között is volt egy rövid időszak, amikor a humort becsülték (jelzésértékkel gondoljunk Nagy Lajos Képtelen természetrajzára 1921-ből, illetve Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijára a harmincas évek közepéről), de itt azért, főleg Trianon után, súlyos változások történtek. Ezeket leginkább az erdélyi magyar irodalom vizsgálatával érthetjük meg.

Az előadás elején állítottam, hogy nemzeti sorstragédiával nem viccelünk, és ez jól van így. Az viszont tagadhatatlan, hogy a poszttrianoni ájult kábulatban és megmaradási igyekezetben fogant transzilvanizmus mintha elvágta volna a humoros irodalom vagy a humoros irodalom megírása iránti fogékonyságot: egy valamirevaló regénynek vagy versnek lehetőleg a megmaradásról kellett szólnia (az Ábelt is csak az „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” mentette meg ebből a szempontból), így érthető, hogy a már említett Karácsony Benő kellemes humorú, véresen ironikus és önironikus, lebegő, a történelmi valóságról épp csak tudomást vevő páratlan humora nem igazán tudott gyökeret ereszteni. (Beszédes tény, hogy íróként milyen ritkán nyilvánult meg; 1934-ben például csatlakozik ugyan az Erdélyi Helikon tagjaihoz, de csupán pénztárosi funkciót vállal, és a Marosi Ildikó szerkesztésében A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1922–1944) címmel Bukarestben, 1979-ben a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv által idézett jegyzőkönyvek tanúsága szerint hozzászólásai is csupán erre a témakörre korlátozódtak.)

Ha a néhány évtizeddel később jelentkező, üdítő kivételnek minősülő Bajor Andor humor szempontjából is kimagasló munkásságát nem számítjuk, egészen a rendszerváltásig, sőt a kilencvenes évek közepéig kellett várni, hogy a transzilvanizmus emelte gátakat fegyelmezett értékrenddel, ugyanakkor elszánt, a polgárpukkasztásig menő szabadossággal és témakörtágítással lebontsa az Orbán János Dénes és Sántha Attila vezette transzközép mozgalom, hogy mára az erdélyi magyar irodalomnak valósággal külön szárnyát képezze például a Székely termék-sorozat, amelyben székely nyelven írt, rendkívül vicces szövegek jelennek meg a legkiválóbb szerzők tollából.

A magyarországi helyzet sem volt sokkal különb: míg a két világháború között olyan kabarék és alkotók léteztek, mint Nagy Endre kabaréja, vagy maga Nagy Endre, a második világháborút követően néhány kivételtől – például a groteszk humorú Örkény Istvántól vagy a már említett Moldova Györgytől – eltekintve alig kapott létjogosultságot a vidám irodalom. A Hofi Géza által jelképezett, a feszültség levezetése kedvéért létező vagy létrehozott korai stand up után a Sas József fémjelezte mélyrepülés következett, majd el is érkezünk napjainkhoz, mikor a kabaré teljes mértékben a politikai megosztottság egyik igen rosszul használt eszközévé vált, és ezáltal a humoros irodalom támogatásában játszott szerepe is elhanyagolható: így aztán a humoros irodalom rangjának visszanyerése sem látszik belátható időn belül megtörténhetőnek lenni.

Érzésem szerint ez az elsavanyodás is a kommunizmus öröksége, és egyelőre az elmúlt több mint harminc év sem volt elég, hogy az irodalmi közvélemény kiheverje a következményeit. (Külföldön, és különösen angol nyelvterületen – ahol a korábbi aranykorok ugyanúgy megvoltak, gondoljunk csak Oscar Wilde-ra, Stephen Leacockra vagy éppen Jerome K. Jerome-ra – vígan fejlődhetett ez is: így jöhetett létre a Monty Python csoport, vagy alkothatott nagyot Rowan Atkinson. Ennek ellenére az ő útjuk is ugyanide vezetett: a píszí és az öncenzúra által megnyomorított világba.)

És a helyzet nem látszik javulni, sőt egyre inkább romlik. A legvégzetesebb csapást a szabadon áradó, jókedvű, semmilyen tekintélyre tekintettel nem lévő, nem pártos, semmilyen szentséget nem tisztelő humorra, mint már említettem, korunk nyavalyája, a politikai korrektség készül éppen mérni. A kor, amelyben csak ún. safe space-ekben hajlandók létezni egyes entitások, a kor, amelyben nem lehet úgy eldobni egy követ (vagy bedobni egy poént), hogy valakinek a folyton és fennen hangoztatott érzékenységét meg ne sértené(nk), a kor, amelyik minden eddiginél kegyetlenebbül üldözi és irtja – egyebek mellett – a humort, szóval ez a kor, úgy tűnik, végérvényesen leteríti a humoros irodalmat is, ugyanis erős öncenzúrára kényszeríti a szerzőket, vagy pedig arra, hogy – amíg még lehet! – az öniróniába meneküljenek. (Megjegyzem, én is igen gyakran ezt teszem; önkéntelenül is öniróniát alkalmazok, mert egyrészt a fogyatékosságainkból, félszegségeinkből táplálkozó frusztrációnk meglehetősen hálás irodalmi, „humoreszki” téma, másrészt az emberek mindig szívesen nevetnek máson – csakhogy amikor ezzel számot vetek, szembe kell néznem az igazsággal: minden bizonnyal a kényelmesebb utat választottam, és megalkudtam magam is.) De lassan már ott sincs biztonságban az ember, lassan már önmagával szemben sem lehet kíméletlenül vicces senki, hiszen – abszurd módon – valakinek az érzékenységét előbb-utóbb ez is sérteni fogja.

A másik probléma is egyenes következménye a fent említett savanyúságnak és több mint negyven évig tartó ellaposodásnak: mintha kiveszett volna a humorérzék. Engedjenek meg két személyes példát: mostanában több humoreszkem is megjelent a mandiner.hu-n, és mivel a szerkesztők a szövegeket megosztják a közösségi hálón, szabaddá válik az út a kommentelőknek. Sajnos nem tudom megállni, hogy el ne olvassam olykor, mit szólnak felebarátaim és nemzettársaim a szövegeimhez, és igen elkeserítő a tapasztalat. (Egyébként rendkívül tanulságos is: jó szívvel ajánlom minden írókollégámnak, hogy lépjen ki biztonságos buborékjából vagy elefántcsonttornyából, szórja gyöngyeit a disznók elé, és mérje meg magát élő olvasók és főleg kommentelők véleményében – ha még ezután is írni akar és fog, annál ékesebb bizonyítéka az ő irodalom iránti elkötelezettségének voltaképpen nincs.) Nem a személyeskedőkről és az egészen elképesztően brutális trollokról beszélek, hanem a hagyományos, az arcukat felvállaló olvasókról. Nekik nincs humorérzékük. Bizony, nincs nekik. Mindent szó szerint értenek, egyebek mellett az iróniát, öniróniát is. Mikor én – az önirónia eszközével – leleplezem magam, illetve emberi kicsinységemet egy félmondattal, akkor ők, némi késéssel ugyan, de megtalálják ezt a félmondatot, diadalmasan felmutatják, és dühös, gunyoros hangú kommentekben lelepleznek engem… mintha nem én adtam volna kezükbe a kulcsot. Sírni volna kedvem. A humoreszket – nyilván a gyakori egyes szám első személy miatt – szó szerint értik. Valószínűleg mit sem hallottak arról, hogy az irodalom – még az egyes szám első személy ellenére is! – műalkotás, teremtett világ, saját törvényszerűségekkel, megemelt, elemelt nyelvezeten, nem pedig a valóság. A másik példa: az Apucifoci című szövegem megjelenését követően – amelyben egyebek mellett egy a valóságban gyökerező, de teljes mértékben felstilizált és részleteiben új, kitalált eseménysor jelenik meg – fiam óvodai csoporttársainak szülei, akik egyik-másik figurában magukra véltek ismerni, minden kapcsolatot megszakítottak velem, hiába magyaráztam, hogy az irodalom nem azonos a valósággal, hogy a szerző nem azonos a művekben megszólaló elbeszélővel. De hogy ne csak magamról beszéljek: gondoljanak a pár évvel ezelőtti igen hangos eseményekre, amikor Varró Dániel kisgyerekekről szóló versikéjének egyik szakaszából („Jó játék a konnektor, / én jöttem rá magamtól. / Beledugom, hol egy toll? / Jó játék a konnektor”) országos botrány kerekedett: az internetezők a vérét akarták venni, felelőtlenséggel vádolták, meg azzal, hogy rossz apa. (Emlékeim – és tapasztalataim – szerint a legbiztosabban megjelenő komment szinte minden humoros irodalmi szöveg alatt: a szerzőnek pszichológushoz kéne járnia, illetve ennek egyre csúnyább szavakkal felütött változatai.)

Egyszóval már az önmagunkra irányuló irónia sem megy át az olvasókba, pedig ez lett volna az utolsó mentsvár, a humoros irodalom utolsó bástyája – ha megnézzük a már említett Efrájim Kishon humoreszkjeit, nyolcvan-kilencven százalékuk egyes szám első személyben íródott. Vajon mit szólnának hozzájuk korunk internetezői? Már ha olvasnák egyáltalán.

Oda jutottunk hát, hogy a humorérzék kiveszőben van, a szerzők komoly irodalommal igyekeznek helyrehozni azon vétküket, hogy humoros szövegeket is merészeltek írni, és a píszídiktatúra végérvényesen meggyilkolja a világról szóló, egyébként nagy múltú humoros írásokat (olyan értelemben, hogy az ilyen szövegek már meg sem születnek: az öncenzúra időben gondoskodik erről – illetve ha mégis megszületnek, a szerző kitagadott páriaként kénytelen létezni a továbbiakban, ami nagyban nehezíti a túlélését), miközben a sokezer éves humorosirodalom-hagyomány nem-ismeretéből fakadó olvasói közöny, rosszindulat, értetlenkedés és humortalanság az utolsó helyőrségként értelmezhető önironikus szövegeket is elpusztítja. (Üdítő kivétel a kétévente megrendezésre kerülő gyulai Irodalmi Humorfesztivál, amelyik próbál a humor térvesztése ellen küzdeni – viszont egyebek mellett éppen a humorfesztivál léte és megléte hívja fel a figyelmet arra, hogy mekkora a gond egyébként.)

Mi marad hát?

Tökéletesen kiherélt, de legalább teljes mértékben píszí szövegek maradnak, mind elvontabb és elvontabb témákról és érzésekről, vakbélgyulladást idéző komolysággal, ami – ördögi kör! – a megmaradt olvasókat is egyre inkább elidegeníti, sőt elriasztja az irodalomtól. Ezt hozta a huszonegyedik század eleje; gondolta a fene – ismét Arany János idézem –, hogy éppen ez lesz: sokkal nagyobb kataklizmáktól tartottunk, nem ettől a sekélyes elsavanyodástól.

 

IV. Következtetés

 

Az előadás elején reménykedve említettem, hogy a dolgok végiggondolása talán valamiféle, a hozzám hasonló kisember számára íróilag elérhető cselekvési tervhez is elvezethet. Az a helyzet, hogy most, amint végignézek ezen a csodálatos, ijesztő, félelmetes, elképesztő méretű hagyományon, ami az irodalom, azon belül pedig a humoros irodalom, amint megvizsgálom a különböző tömbszerű korok sokrétű, a maguk idejéhez kényszerűen kötődő, de mégis nyitott, érdeklődő, vagy legalább elítélő és akár a humoros szövegeket tűzzel-vassal üldöző attitűdjén, majd pedig összehasonlítom korunkkal, amelyiknek teljesen ellaposodott és elbutult viszonyulását még a politikai korrektség követelményrendszerének szolgai betartásával és betartatásával is tetézik, és éppen kiirtják az univerzális humort és az univerzális humoros irodalmat (persze helyenként tesznek engedményeket, főleg politikai megosztottság vonalon: a mi humoristánk, a mi humoros szerzőnk jó humoros szerző, mert azt bántja a humorával, akit mi gyűlölünk – de valljuk be, ez elég sovány vigasz az univerzális humor továbbélésével kapcsolatban), szóval mikor mindezen végignézek, és mindezt végiggondolom, elbátortalanodom, hogy lehet-e ez ellen bármit is tenni egyembernyi, egyírónyi eszközökkel.

Aztán arra jutok, hogy ha már megkaptam a bizalmat a Magyar Művészeti Akadémiától, ha itt lehetek, és biztonságban, nyugodtan dolgozhatok, akkor nem hátrálhatok tovább (mert végül kijövök a saját hátamon), akkor nemhogy nem szabad elbizonytalanodnom, hanem komoly (oké: humoros) elszántsággal azon kell dolgoznom, hogy olyan szövegeket írjak, kutassak fel és szerkesszek, amelyek hírből sem ismerik az öncenzúrát, fittyet hánynak a humoros irodalommal szembeni összes korok összes ellenérzésére, legújabban pedig a píszídiktatúra véleményére, és így meg kell próbálnom legalábbis a saját szintemen visszaadni a humoros irodalom méltóságát: hogy a szégyenpadból egy kicsit előrébb (ker)ülhessen, hogy a vájt fülű és szórakozni vágyó olvasók kedvükre hallgathassanak és olvashassanak igényes kortárs humoros szövegeket is. Vissza kell tehát adni a humor méltóságát, amennyire lehetséges, hiszen a minden gáttól mentes humor vállalása a mai píszí világban szinte az egyetlen szabadságforma. Ezt ígérem itt, és ehhez kérem jóindulatú támogatásukat.

Köszönöm, hogy meghallgattak.