Erdész Ádám
A gyulai zsidóság történetéről
– személyesen és átélhetően
Az elmúlt héten a gyulai városi könyvtárban népes közönség előtt mutatták be A gyulai zsidóság emlékkönyve című új kötetet. A könyv kereken 400 oldalas, album formátumú képes kiadvány. A formátum, a fényezett ofszet papír súlya, a borítóra kidobott képek sokasága azt sugallja, hogy monumentális vállalkozással van dolgunk. S valóban, egy helyen ilyen sok és ilyen változatos információ még nem jelent meg a gyulai zsidóságról.
A szerzők az „emlékkönyv” műfaji megjelölést választották. A címadás pontos, nem monográfiát, jegyzetelt tanulmányokat, szigorú rendbe szedett szöveges és képes forrásokat kap az olvasó, hanem egy teljességre törő, emlékidéző kötetet. A könyvben van áttekintő összefoglaló a gyulai zsidóság történetéről, nagyon gondosan megírt tanulmány a zsidó temetőről, rengeteg életrajz, és az összeállításban találunk memoárokat is. A szövegeket imponáló mennyiségű illusztráció kíséri, képek, különféle más dokumentumok, köztük jól olvasható nagyságban levéltári iratok és újságcikkek. A temetőről szóló, különösen igényesen illusztrált részben még drónfelvételt is láthatunk. A szövegek közé vágott illusztrációk között megtaláljuk a magyar hadviselt zsidók 1940-ben kiadott, Kner Albert által tipografizált aranyalbumának Gyulára vonatkozó oldalait is. S minden mást, ami Gyulához köthető.
A könyv szerkezete olyan, mint egy zegzugos labirintus. Ebben a megállapításban csöppnyi kritikai él sincs, puszta tényközlés, ugyanis ez a labirintus kimondottan izgalmas barangolásra ad lehetőséget. Például a gyulai zsidóság történetét összefoglaló írásban felbukkannak a város gazdasági életét a dualizmus idején új szellemmel megtöltő vállalkozók, aztán a terjedelmes életrajzi részben többségükkel újra találkozhatunk, majd később láthatjuk lakásaikat. Mindegyik részben újabb és újabb mozaikok villannak fel, kiegészítve az előzőeket. Az életrajzók illusztrációi esetenként újabb látószögeket nyitnak meg. Czinczár Dezső például a város egyik legjelentősebb vállalkozó családjának második generációjába tartozott. A róla szóló életrajzba be van illesztve az Erkel Ferenc születésének 125. évfordulójára írott cikke, dokumentálandó, hogy e réteg számára mit jelentett a magyar kultúra. S persze a véletlen is befűz az összeállításba töprengésre késztető szálakat: az alkotásról, az időről és az emlékezésről szóló, fakszimilében közölt, 1935-ös Czinczár-cikk alatti tudósításban arról olvashatunk, hogy Gömbös Gyula a városba látogat, mert a gyulai képviselőtestület a város díszpolgárává választotta.
Gáli József édesapja, Gáli Géza gyermekeivel
A különféle szövegek is színes világokat idéznek fel, de a történeteket a képek teszik igazán személyessé és átélhetővé. A képek palettája rendkívül gazdag és változatos. Épületek, vállalatok külső és belső fotói, családi képek minden időszakokból, elegáns, otthonos lakásbelsők. Az Emlékkönyvnek ugyanis van egy Mesélő épületek címet viselő nagy, tematikus összeállítása, amely a város zsidó felekezetű polgárainak szakrális-, munka- és lakótereit mutatja be. Nyomdáról, szállodáról, Székely Aladár műterméről és sok-sok család otthonáról láthatunk fényképeket. A kötet fényképanyaga rendkívül sok nóvumot tartalmaz, ezek kisebb része közgyűjteményekből, nagyobb része családoktól került elő. Ritkaság az ilyen sikeres gyűjtés. A könyv három szerzője kimondottan szerencsésen találkozott. Kereskényiné Cseh Edit személyében egy, a zsidóság történetét évtizedek óta kutató, fontos forráskiadványokat jegyző levéltáros csatlakozott a szerzőgárdához. A műgyűjtő és galériatulajdonos Durkó Károly a Gyula régen és ma sorozat szerkesztőjeként már 15 kötetet bocsátott közre. Jelen kiadvány e sorozat 16. darabja. A könyvnek javára vált gyűjtésben és szerkesztésben szerzett jártassága. A harmadik szerző, Székely Árpád pedig hangyaszorgalmú kutató, aki a levéltári forrásokat és az érintett családok leszármazottait egyaránt kellő türelemmel és elszántsággal kereste meg. A borítón és a főcímoldalon ők hárman vannak szerzőként feltüntetve, viszont a közreműködőket felsoroló címnegyedben a lektorként szereplő Balogh István neve a szerzők között is ott van. Aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Judaisztikai Tanszékének vezetője a lektori megjegyzéseken túl is szerepet vállalt a tartalom formálásában. A Békés megyei zsidóság történetéről alig húszévesen monográfiát író Balogh István tartalomformáló szerepe kívülről pontosan nem látható, de a szakrális és történeti részeknél valószínűleg sokat hozzátett a könyvhöz.
A különféle szakmai tapasztalatnak és a szívós gyűjtőmunkának köszönhetően kronologikusan és tematikailag gazdag emlékanyag gyűlt össze, amely az érdeklődő számára láthatóvá teszi a gyulai zsidóság életének szinte minden lényeges mozzanatát. Ez azt jelenti, hogy a kötetben igen távoli tematikák és műfajok kerültek egymás mellé. Olvashatjuk a gyulai Erdélyi Sára deportálásból való szabadulása után papírra vetett naplóját, a hónapokig tartó hazafelé vezető út eseményeiről. A naplót a fiatal lányról készült 1943-as fekete-fehér fotók és ezekről készült festmények illusztrálják. Ugyanis Erdélyi Sára festőművész leánya, Eva Beresin az emlékezés és az emlékeztetés gesztusaként a fényképek alapján megfestette édesanyja életének fotókon rögzített, deportálás előtti boldog pillanatait. „Keskeny sáv a normalitás és a horror között” – írta a jelen kötetbe egy az egyben átemelt kiadvány bevezetőjében. Pár lendületes lapozás után az életrajzok között arról olvashatunk, hogy Rónai Hermin színésznő – Rónai Dénes testvére és Székely Aladár unokatestvére – egy szegedi előadás alkalmával, miközben szerepének megfelelően kávét kortyolgatott, lenyelte a kávéba tévedt óvatlan darazsat és a dolognak komoly következményei lettek. Hihetetlenül távoli világokat felvillantó mozaikok, a könyv szerzőit dicséri, hogy mégsem fragmentumokat látunk, a sokfelől összegereblyézett anyag szerves egységet alkot: az emlékkönyvet.
A zsidó temető legrégibb sírkövei
Csábító lenne ezt a rövid ismertetést egy-két kerekre csiszolt, csattanós történettel színezni, de ennél fontosabbnak gondolom azt, hogy a szerzők közelítési szempontjairól írjak pár mondatot. Az Emlékkönyv a gyulai polgárok egyik csoportjának történeteiről mesél, azokról, akik történetesen zsidó felekezetűek voltak. Sok teoretikus szó nem esik ezekről a kérdésekről, de 1920-ig – sőt, egy darabig még azon túl is – szinte minden történet a sikeres asszimilációról szól. Akik az 1850-es évektől az alföldi városba érkeztek, nem csaptak össze konkurensekkel, betöltetlen posztokat foglaltak el, s nagyon hamar megismerték, majd hordozóivá váltak az őket körülvevő kultúrának. Erről beszélnek azok az fotók, amelyek egyetlen, Gyula múltjáról szóló könyvből sem hiányozhatnának. Ezt a közelítést tükrözik az alcímek, az életrajzi rész például nem „Híres”, illetve „Ismert gyulai zsidók”-ról beszél, hanem egyszerűen „Híres gyulaiak”-ról és „Ismert gyulaiak”-ról. Annál tragikusabb a következő történeti fordulat, melynek drámai tónusát csöppet sem finomítja a kötet.
Ami a legfontosabb: ez az érdekes, monstruózus kötet, nem egyszeri és alkalmi jelenség, hanem egy folyamat része. Szervesen ráépült a Békés Megyei Levéltár korábbi forráskiadványaira, az országosan egyedülálló gyulai zsidó temető adatbázisára és más előzményekre. Ugyanakkor a könyv építőköve lesz egy nem is nagyon távoli jövőben megnyíló, különlegesnek ígérkező gyulai állandó kiállításnak.
