Prózák

 

T__th_L__szl__.jpg 

 

Tóth László

 

Búcsúzó

Széljegyzetek – elszelelt napokhoz, évekhez (2006–2023)

 

Isten legnagyobb baklövése?

Tegnap meghalt Bratka Laci; velem egy évjárat, az ötvenhetet töltötte be tavasszal. Halálhíre letaglózott, hiszen személyében egy újabb jó barátomat veszítettem el. Illetve, dehogy veszítettem, hiszen csak rajtam múlik, hogy a halálával elveszítettem-e?! S hát mért veszítettem volna – jobban mondva, mért veszíteném – el?! Sok mindenről gondolkodtunk hasonlóan, vastag keretes, erős dioptriájú szemüvege mögül ugyanúgy fintorogva szemlélte a világot, mint én, sok volt a közös az ízlésünkben és az érdeklődésünkben is, s családi és egzisztenciális gondjai sem estek távol az enyéimtől. Verseskötetét is, műfordítását is adtam ki a Városligeti fasorbeli Széphalomnál (a Sarkcsillagig érő ajtófélfát, s a japán Szanjútei Encsó zömmel az orosz kiadása alapján fordított Kísértetlámpását), ahol Mezey Katival volt jó barátságban, s bár már korábban is ismertük egymást Lacival (azaz, ahogy egyik korai szövegében mondja magáról: bratkalacival), és verseit, groteszk, fanyar, egy fejtetőre állított világot mutató, mindent parodisztikusan érzékelő (és értékelő) szójátékos, nyelvi és gondolati bakugrásokkal teli, a nyelvben rejlő lehetőségeket szinte hiánytalanul kijátszó, nagy műveltséganyagot görgető szövegeit is kedveltem. (Ezeket már az 1974-es Ne mondj le semmiről című antológiában kiszúrtam magamnak, melyben többek közt együtt szerepelt Kemenczky Judittal, Spiró Györggyel, Szilágyi Ákossal, Várady Szabolccsal, s ahol Eörsi István mutatta be őt.) Közülük is leginkább a Mert című hosszúversét egészen nagy versnek (amint azt valahol Kemsei István is megjegyezte róla), nemzedékem egyik legjellegzetesebb és legfontosabb megnyilatkozásának tekintettem már akkor is, de tulajdonképpen csak a Széphalom révén kerültünk szorosabb kapcsolatba egymással (a Semsey Andorban lakott ő is, mint az elején Csiki Laci). Különösen Nabokovot fordított szívesen (a Meghívás kivégzésre például tőle került a könyvtáramba), akitől kicsinél is kisebb kiadómnak, az Isternek is kínált egy válogatást, ráadásul, ha jó tudom, nemkülönben ő volt Pelevin első magyar fordítója is (zsinórban vagy hét kötetet is lefordított tőle), de talán Szorokint is ő hozta be a magyar piacra. Ezenkívül az ő nevéhez fűződik Gothár Péter 1996-os, kongeniális filmszatírájának, a Haggyállógva Vászkájának az alapszövege és – részben – forgatókönyve is. Mely esztendő végül meghozta neki – vagy két évtized árnyékban-levése után – a sikert; elnyerve az Arany János Alapítvány Év Könyve díját (ezt 2003-ban is megkapta), valamint Gothár Péterrel a Magyar Filmszemle forgatókönyvírói fődíját, sőt TV-nívódíjjal is jutalmazták; a rákövetkező esztendőben pedig műfordításaiért az Európa Könyvkiadó Wessely László-díját vehette át. Az utóbbi egy-két évben viszont már ritkábban találkoztunk (tavalytól az útjaim – új családom jóvoltából – engem is inkább már Pozsony, s nem a Városligeti fasor vagy a Semsey Andor felé visznek), de ha időről időre mégis sikerül összefutnunk valahol, jólesik éreznem, hogy a közelség megmaradt, és a bensőséges hang sem változott köztünk. Isten nyugosztaljon hát, bratkalaci... Isten, akinek lehet, a legnagyobb baklövése a permanens világteremtésben a te mostani halálod… (2006. július 4., kedd)

 

 

1989: a 20. század vége?

Deák Laci három évvel a halála után megjelent Naplója akadt a minap kezembe, persze nem véletlenül, mert ha az ember kezébe kívánkozik könyvtárának valamelyik darabja, annak bizonyos, hogy valamilyen célja van vele… Költőnket, írónkat – néhai barátomat (bár miért néhai, ha most, a halála után is az) – egyébként is szívesen olvasom bármikor (s ezt tudják rólam a könyvei is): sok irányból egybeszerveződő műveltsége, műveltségének tágassága (lásd a naplóját sajtó alá rendező Kemsei István följegyzését minderről), összefüggés-látásának olyan hagyományos értékekre alapozottsága, mint a belső tartalmak és a tartás, az integritás, a szervesség és a kultúrába ágyazottság a kultúrának mint Déry kapcsán emlegetett „magasabb rendű életeszménynek” a megrögzöttjévé teszi. Ezért lehetséges, hogy Márai Sándor – „a Márai Sándorok, Weöres Sándorok, Baránszky-Jób Lászlók” – halálával például egyenesen a szerves egészként értett irodalom végét hirdeti. Mellesleg Baránszky-Jóbot naplójában másutt is a „magyar szellemi élet egyik utolsó óriásaként” írta le, akitől, akárhányszor nála járt, mindig „megtisztulva” jött el, s ugyanazzal a tanítványi csodálattal szólt róla mindig, mint Fodor András minden alkalommal Fülep Lajosról.) Egy 1989-es naplóbejegyzésében Deák a 20. század végét nyugtázza, de ezt nem évszám szerint érti, hanem a „minőség” végeként értelmezi. Ezzel függ össze az is, és jelenünkről mond nem éppen hízelgő véleményt azzal, amikor már Weöres Sándor halálhírének pillanatában biztosra veszi – „az európai kultúra gyászol”, jelenti be –, hogy „Sanyikát nem a Nemzeti Múzeum kertjében fogják felravatalozni, mint Adyt annak idején”, márpedig az Weörest ugyancsak megilletné. Alig fél évvel korábban pedig Szent Orpheus halálát, döbbenetében, még ennél is kurtábban nyugtázta: „Meghalt Szentkuthy Miklós.” Igen, abban a pillanatban e kurta mondatban benne volt minden, az egész apokalipszis. Később, két lappal odébb, a hírre, hogy Szentkuthy, végrendeletében csak legszűkebb családját engedte részt venni búcsúztatásán, ennyit tett még hozzá: „Nagy ember volt Szentkuthy, most már bottal üthetitek a nyomát!” Lehet, a 20. század – a magyar kultúrában – valóban kettőjük: Weöres és Szentkuthy halálával, 1988-ban, 1989-ben ért véget? A rendszerváltással kezdődő évek, évtizedek mindenképpen ezt látszanak igazolni. (Amihez még annyi kívánkozna hozzá, hogy talán az egész kulturális Közép-Európa utolsó mohikánja, Mészöly Miklós 2001. évi halálával pedig valószínűleg visszahozhatatlanná is vált.) (2012. október 13., szombat)

 

Bejárat a Kijáratba

Születésnapom, a hatvanhetedik, és tegnap délben – olvasom – meghalt, alig betöltve a hetvenediket, Pálinkás Gyuri. (Banalitás itt a kérdés, halálához képest pofátlanság is, hogy hol leszek én, mi lesz velem három év múlva.) Költő volt, prózaíró, esszéista, szerkesztő és kiadócsináló. Keveset írt, kevés elkészült (megjelent) könyve maradt utána, túlságosan nyugtalan lélek, vibráló szellem volt ahhoz, hogy sokat írjon (sokáig ott üljön a papír fölött). De amit megjelentetett, azokban is mindben volt valami rendhagyó, versei, prózái, esszéi sem olyanok voltak, mint amilyenek a versek, prózák, esszék rendesen. Sodró (lendületű és erejű)  gondolatai legtöbbször nem hagytak időt neki a formával való bíbelődésre (talán azért is vacakolt egy-egy könyvével évekig, mert egyvégtében sosem jutott elegendő ideje rá); gyorsbeszédű volt, mintha gondolatai zsongása űzte-hajtotta volna a nyelvét is, mintha attól félt volna, hogy nem tudja befejezni a mondatait, mert folyton már az utánuk következő harmadik-negyedik tolakodott volna a nyelvére. Nyugtalan szelleme lökte-vitte kiadótól kiadóig is, a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadásnak talán nincs szerkesztője, kiadóvezetője, aki több kiadót végigpróbált (végigcsinált) volna, mint ő (Széphalom, Schenk, Kortárs, Pesti Kalligram, Kijárat – jut eszembe közülük), s a sors úgy hozta, hogy kettőnél is egymást követtük mi ketten (ez időben megtörtént, bár magam sem értem, hogyan, hogy össze is tévesztetek bennünket, talán ugyanolyan sárgás-barna színű bársony zakónk miatt): a Széphalmot tőle vettem át 1992-ben, a Pesti Kalligramot (az e kiadótól való első eltávozásomkor pedig neki adtam át 2000-ben). Végül nyughatatlan szelleme úgy vitte a kijárathoz, azaz saját alapítású kiadójához, a Kijárathoz, hogy abban egyúttal megtalálta sokirányú érdekődéséhez is az igazi terepet (miközben én kétszer is párhuzamosan cipeltem a magam Isterét a Pesti Kalligrammal). Pálinkás Gyuri Kijárata a gyorsmozgású, progresszív kiadók közé tartozott (vajon van-e, lesz-e aki tovább vigye a halála után?),[1] kevés szépirodalmi vonatkozással, annál izgalmasabb esszékötetekkel, esztétikai és (művészet)filozófiai irodalommal; (sok) minden érdekelte, ami eltért a konvencionálistól (a szokványoktól), minden, ami új (irány, törekvés, szemlélet volt). (S ha történetesen írókra figyelt, akkor is a szabálytalanokra – recepcióköteteket szentelt Tolnai Ottónak, Végel Lászlónak, Domonkos Istvánnak, Tandori Dezsőnek, Esterházy Péternek, Nádas Péternek, Parti Nagy Lajosnak (vele a közös indulás ténye is összekötötte) –, könyvet jelentetett meg Weöres Sándor színházáról (Ócsai Éváét), az ő kiadásában olvastam először magyarul Maurice Blanchot-t (mindjárt két könyvét is), adott ki Barthest, Derridát, Gottfried Bennt, Artaudot, Jean Genet-t, Bataille-t, Bachelardot (A tér poétikáját – magam még 1969-ben olvastam először tőle, szlovákul, A tűz pszichoanalízisét), Bacsó Béla könyveinek rendszeres kiadója volt, kiadta a filmrendező Jeles András írásait, impulzív naplófeljegyzéseit (máig ható filmélményeim tőle az 1980-as évekből A kis Valentino, az Angyali üdvözlet, az Álombrigád, avantgárd színtársulata, a Monteverdi Birkózókör előadásában Mrożek Rendőrségét láttam), nem sorolom tovább. Költőként még az 1980-as évek elején indult Meliorisz Bélával, Csordás Gáborral, Parti Nagy Lajossal alkotva városukban, Pécsett jeles négyest (köztük Pálinkás volt a legidősebb), s közös bemutatkozásuk, a Fél korsó hiány az akkoriban már egyre mozgalmasabb magyar irodalmi életben is, úgymond, nagy űrt töltött ki. A kötetben természetesen ott a szerzők csoportképe is, az elején szemtől szembe velünk, s ott mindegyikük versblokkja előtt (jelezve az olvasóval összetartozásukat, de ezeken a fotókon már velünk szembefordulva az, akinek a versei a következő oldalakon lesznek olvashatók, utalva rá, hogy mindegyikük külön arc[él] már), végül az utolsó oldalon levő képen már minden háttal állnak nekünk, bár nem elmenőben, csupán hátat fordítva bemutatkozó antológiájuknak, s túllépve rajta. Gyuri itt még négyük közül a legterjedelmesebb versanyaggal szerepel. Később egyre ritkultak a közleményei, egyre nehezebben írt, de hát párja-nincs látása más nyelvet igényelt, mint amit általában beszélünk, páratlan látomásai nehezen formálódtak-edződtek mondatokká, melyek éppen ezért utánozhatatlanok, szövegstruktúrái másolhatatlanok, ismételhetetlenek. Nem egyszerűen verset vagy prózát írt, ehelyett olyan nagy teherbírású szerkezeteket tesztelt, melyek egyszersmind magukban hordozzák jelentésüket is, és egy valóságon túli valóságba vezetnek/visznek át. Egyik, a valós és a valón túli közt hintázó, a legendás pécsi főszerkesztőt, Szederkényi Ervint (is) megidéző opusát (Egy ablakra) a következőképpen zárta: „A fényjáték a poros üvegen játszik velünk: úgy néz ki a távozó, mintha érkezne.” Azt gondolom, Pálinkás Gyuri halálhíre olvastán, váratlan távozása ellenére is ezután érkezik csak meg hozzánk igazán... (2016. szeptember 26., hétfő)

 

Egy újabb istennyila                                                                                                  

Reggel Győrbe, a Rossz napok könyvszalonos kötetbemutatójára. Ott ért a hír (mindenkit): reggelre meghalt Reményi Jóska. Rosszul kezdődik hát ez a nap is, gondoltam hirtelen... Ugyanúgy, ahogy Gyulán ért, szintén egy könyvbemutatón, néhány évvel korábban Tarján Tamás váratlan halálának híre. De hogy miért kapcsolom össze kettőjüket? Hiszen az életben is szoros barátság és társszerzői kapcsolat, s erősen rokon és kényes ízlés kötötte össze őket (gondoljunk csak közösen írt irodalmi paródiáik hosszú, évtizedeken átívelő sorára). Meg aztán, esetében, akárcsak Tamáséban, megint közénk, immár erősen fogyatkozó 49-esek közé csapott le, újabb figyelmeztetésként az istennyila; jóllehet voltunk azért egyen-ketten az elején: Balla Zsófi, Jankovics Jóska, Kulcsár, Lezsák, Margócsy, Marno, Nagy Gazsi, Reményi Jóska, Tarján Tamás, Temesi Feri, s persze, bár zenészként, de szorosan irodalomközelből Huzella is még, egy nappal fiatalabban nálam… Ja és akkor a nálam másfél hónappal fiatalabb Kovács Lajos kiváló újforrásos kollégámat még nem is említettem…De hol van már Jankovics, Kulcsár, hol Gazsi és hol Lajos, s hol Tarján… és most Reményi is ment utánuk… (Adódna persze ilyenkor a kérdés, vajon melyikünk lesz a következő… de én inkább ezt a kérdést fel se teszem…)

Még mint a régi Mozgó Világ legendás csapatának tagját ismerhettem meg őt, negyven éve már, az 1980-as évek elején, majd a rendszerváltás táján induló Magyar Napló történetének legelső szakaszában lehettem hívására új lapjának szerzője, később, az 1990-es évek második felében, a Pesti Kalligram indulásakor, a Palatinus által befogadva, irodaszomszédok voltunk Jóskával a Rahó utcában… szóval, el nem évülő/avuló történetek ezek is… Egyébként nem is olyan rég, október elején még levelet kaptam tőle… miután néhány nappal előtte, a Könyvfesztiválon összefutottunk véletlenül, s bár mint ilyenkor mindig, mindketten szívesen megálltunk volna most is kis terére, ferére, de könyörtelenül vitt minket a lábunk (ezúttal is), engem balra, őt jobbra, azzal, hogy majd legközelebb… (Miként Tarjánnal is így voltunk általában, azzal a különbséggel, hogy az ő halála előtt két-három hónappal, a Könyvhéten, a Váci u. Vörösmarty téri torkolatánál, mintha máshonnan diktálták volna, legalább leálltunk vagy tíz percre, hogy kiáradjon belőle némi magánéleti keser, de aztán: spongyát rá! – tovább, ő már a térről elfelé, én meg be, a pavilonok sűrűjébe.) Jóskának viszont, székesünkből hazaérve, akkor, 3-án, ezt írtam Dunaszerdahelyről Szentendrére (többek közt): „…öröm volt látni Téged szombaton, és sajnálom, hogy ketten háromfelé szaladtunk, azaz beszélgetni már nem volt időnk, lehetőségünk. A munka s egyebek százfelé húznak minket, amiben persze jó, hogy esetünkben még van mit s kit húzniuk... (hisz szegény Tamás is már hat éve halott, s hányan már! – Jánosról nem is beszélve!...)[2] Igaz, egyre nehezebben és egyre kiábrándultabban viselem, (no persze nem azt, hogy »húzva« vagyok, hanem) ami körbevesz... ilyenkor azonban azért néha hálálkodom is, hogy de jó, amiért már nem sok van hátra... (Örülök azonban, hogy a lányaimnak, főleg a most középiskolás legkisebbnek meg az unokáimnak még sok, remélve egyúttal, hogy nekik bőven jut/hat/ még más is – szebb is, jobb is –, mint ami most van...[3])” Mire még aznap megérkezett Jóska válasza: „Istenre mondja”, írja, találkozásunk másnapján ő is „hasonló levélre készült”, de rosszul lett, egyre jobban szédült... így aztán egyik kivizsgálás a másik után, az októberi „vállalásait” le is kellett mondania...

Másfél hónap telt el azóta, és... mostanra már nemcsak az októberi programjait, hanem... mindent le kellett mondania. De lemondott-e mindent? S főleg... rólunk? Igaz, sok tartozása volt magával szemben... „Sok az adósságom” – írta említett levelében. Írásai, kritikái kötetekbe rendezésével például, töprengve rajta, mert mindig is szívesebben őrködött mások művei, továbbá pályájának, életművének alakulása, illetve hagyatéka fölött (előbbihez lásd kiemelkedő lap-, majd könyvszerkesztői tevékenységét, utóbbit tekintve pedig csak a Hajnóczy- vagy a Sziveri-hagyaték körüli felmérhetetlen jelentőségű munkálkodását). De lesz-e, akitől visszakapja, amit mások kaptak tőle? Mert most már csak nekünk lehet adósságunk – vele szemben. Mert igaz, hogy tegnap meghalt... De hogy halott legyen? Nézzünk csak ki magunkból... magunk elé... s továbbra is ott láthatjuk mosolygós arcát, vagy éppen el-elkomoruló tekintetét magunk előtt, mert a beszélgetést, a párbeszédet, amit még egyetemista éveiben elkezdett, nem hagyta abba most sem velünk... s ha egyszer ez mégis abbamaradna, biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem rajta múlna. Márpedig híresen kényes ízlése mindig is külön érték lehetett a számunkra, a maga természetes behatároltságaival együtt, mert azon nem túl számos gondolkodók közül való volt, akik akkor is tiszteletet érdemeltek részünkről, ha nem értettünk, nem érthettünk velük egyet. De mindaz, amit a 20. század második fele, illetve ezredfordulónk magyar irodalmáról, íróiról írt, s amit szerkesztőként elvégzett, meghatározó, irodalomalakító tényező és erő tudott lenni kerek fél évszázadon keresztül, ami érvényes marad(hat) az elkövetkezőkben is.

Ezek közt is kiemelkedő helyet foglalnak el a Tarján Tamással közösen írt, s az irodalomkritika különleges megnyilvánulási formáiként értelmezhető irodalmi paródiái, melyek – a közel négy évtizeddel ezelőtti Írtok ti így?-től – sajátos látószögű képet rajzolnak fel kortárs literatúránkról. Első ilyen kötetük címével nem véletlenül választják példaképüknek Karinthy Frigyes klasszikussá vált, iskolateremtő paródiáit, jelezve elhatározott haladási irányuk, s pályájuk lezárultával bizton elmondható róluk, hogy – bár az irodalmi karikatúrának több igen jeles képviselője és pazar teljesítménye is akadt a félmúlt és jelenünk magyar irodalmában – kétségtelen, hogy az ő párosuk a Mester legjobb és legérzékenyebb követőjévé tudott válni, új színeket is hozva a műfajba... Ezért is gondoltam annak idején, még irodalmi lapszerkesztő, illetve könyvkiadó koromban, hogy egyrészt érdeklődésüket e műfajon belül kiterjeszthetnék az egész 20. századi magyar irodalomra, illetve, s talán még inkább: három kötetben elkészíthetnék, megszerkeszthetnék – mint irodalomtörténészek is – a magyar irodalmi paródia átfogó antológiáját. Annál is inkább, mivel ezzel számos műfajtörténeti és -elméleti kérdést is tisztázni lehetett volna, hiszen a műfaj gyökerei, véltük, a századok mélyébe, a népköltészethez, illetve a paszkvillusokhoz, persziflázsokhoz, gúnyversekhez stb. nyúlnak vissza, de magának a műfajnak a 20. századnál korábbra is visszanyúló, lehetséges előzményeiről is kevés ismeretünk van. Azt terveztem, terveztük, hogy a három kötet közül egy a 19. és a megelőző századokat ölelné fel, kettő pedig a 20. századot venné szemügyre (külön kötetben foglalkozva az 1900–1945, illetve az 1945–2000 közötti időszakkal. Kötetei(n)kben így vers-, próza-, dráma- és kritikaparódiákból bomlana ki egy negatív előjelű, ám annál határozottabb és biztos értékítéleten alapuló kép irodalmunkról s magunkról.   

Egyidejűleg, s azóta is többször gondoltam arra is, amit ugyancsak felvetettem néhányszor, hogy nem kellene-e egy „összest” kiadniuk a „négykezeseikből”, amivel kapcsolatban a kiadói érdeklődés hiányára hivatkozott egyikük is, másikuk is, amikor találkoztunk. S Jóska, mostani, váratlan halála előtti levelében is azzal indokolta ennek elmaradását, hogy „a paródiaösszesre nincs jelentkező”, a kötetben eddig meg nem jelent szövegeik kiadásához meg kevés az anyag; ő pedig, hangsúlyozta: nem koldul. De Tamással is az a helyzet, írta, hogy emlegetik ugyan itt-ott, ám a veszprémi Ex Symposion 2018-ban megjelent 100., neki szentelt, halála utáni számához hasonló „emlékezetmunka” vele kapcsolatban sem folyik... Így most már csak remélni lehet, hogy Jóska, akivel az ISTER idején még egy általa szerkesztett Tőzsér Árpád-válogatásról is beszéltünk,[4] más sorsot érdemel majd tőlünk most, a halála után, mint ami Tarjánnak jut(ott) részünkről.         

Mindehhez még annyit, hogy október 3-i levelében, meglehetősen kiábrándult soraimra válaszul azzal vigasztalt, hogy  „...a keserűségben azonosak vagyunk”, bár nem tudom, tényleg vigasz volt-e ez a részéről, vagy csak annyit jelentett: tudja, miről beszélek, hiszen rögtön hozzá is tette: és „ez nem csupán az öregek szokásos morgása”, mert „egy világ tényleg búcsúzóban”. S még hozzáfűzte: „Nem áltatlak: az unokák is meg fogják ezt sínyleni.”

Hát éppen ez az...

De biztos ez, Jóska?

Ebben az egyben azért – ha másban általában hinni lehetett is neked – jó lenne, ha tévednél... (2023. november 11., szombat)     

                                              


[1] Lett, a kiadó azóta is figyelemreméltó kiadványaival van jelen a magyar könyvkiadásban.

[2] Értsd: Tarján, illetve: Sziveri…

[3] Pedig akkor még a mostani izraeli–palesztin háború ki se tört…

[4] Ami azután kiadóm megszűnése után néhány évvel, 2010-ben a Palatinusnál valósult meg A vers ablakán kihajolva címmel Jóska szerkesztésében, ahol az időben szerkesztősködött.

 

Megjelent a Bárka 2024/1-es számában. 


Főoldal

2024. április 03.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png