Papp-Sebők Attila
Kiskockakő
Közvetett és közvetlen háborús élmények Nemes Nagy Ágnes költészetében
Tárgyiasság
A magyar irodalomtörténet-írás Nemes Nagy Ágnes költészetét az objektív lírához kapcsolja, Schein Gábor róla írt tanulmányában intencionált tárgyias poétikaként hivatkozik rá, míg Flach Georgina disszertációjában a tárgyiasság fenomenológiai aspektusát emeli ki, hangsúlyozva, hogy az objektív líra definiálása megközelíthető, azonban a különböző poétikai aspektusok figyelembevételével nem fogalmazható meg pontos képlet rá. Lírája T. S. Eliot objektív korrelatív elméletét példázza, belső élményhez rendel egy képet, Nemes Nagy magyarázatában azzal a céllal, hogy a kép azonosuljon a mondandóval tárgyias sokértelműségében: „Egy ing rohan a réten. / Nap-éj-egyenlőségi viharban / a szárítókötélről elszökött, / s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött / egy sebesült katona testtelen / koreográfiája.” (Vihar)
A tágan értett tárgyias líra megjelenési formái költői életművenként változnak, értelmezésük specifikus, ám felfedezhetők köztük rokon gondolatok. Például Füst Milán A szőlőműves című lírai darabja közvetetten kapcsolható Nemes Nagy Ágnes Ház a hegyoldalon című verséhez, az objektivitást (mint bárki számára elérhető észleletet, a „megnevezhetőt”) a szubjektivitás síkjára emelik (közvetett érzés, ahogy Nemes Nagy fogalmaz: a „névtelenek”), a desztináció pedig egy új értelmezési tartomány. Az előbbi versben a parittya szerepe, ahogy házakkal szórja tele a domboldalt: „fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya / Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt”, az utóbbinál a szőlők: „a ház előtt szőlők szaladnak végeláthatatlan / a tóra le, hullámló vonulatban, / mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban”. Látható, miként nyernek a természeti elemek antropomorf ábrázolást, cselekedeteik emberiek, viszont cselekedetük mikéntje (a parittyát szóró ház, a hullámló vonulatban szaladó szőlők) elemelkedik a realitástól. Felvetődik, hogy nem lenne-e egyszerűbb „a domboldalon házak, a ház előtt szőlősor nyúlik a tóig” formában közölni a látványt. Mit veszítene a vers? És mit az észlelet? Valószínűsíthető, hogy leglényegibb részét, azt a második (vagy százkettedik) síkot, amely messze túlmutat a fizikai valón és az elsődleges észleleten, és a névtelenek felé vezet, melyek megtalálásában – ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmaz – főképp a tárgyak segítenek. A hetvenes évek derekán a következőket is megjegyzi: „Nálunk a közvetettség és a közvetlenség viszonya mindig is a közvetlenség felé tolódott. A rosszul értelmezett közhasznúság, a rögtönös hatás, a kényelmes pedagógia felé.” Kényelmes pedagógia lenne a rögtön elérhetőt visszaadni, abban a formában, ahogyan tapasztaltuk? Hol gyökerezik az igény, hogy a közvetettség felé hajoljunk, mint egy sziklafalról lekonyuló szőlőág felé, melynek végső fürtjét sosem érhetjük el? Maga a nyújtózkodás, az erőfeszítés, a lehetetlen megkísértése (megkísérlése) önmagában új perspektívát nyújt. Ez a transzponálás, amit Nemes Nagy Ágnes objektív lírának nevez, és hozzáfűzi, hogy nem vagyunk szegények, ha intellektuális versépítésről van szó. Ez az intellektuális folyamat, a közvetlen közvetettbe való átemelése (a közvetettből való megfigyelés?) teremt egyfajta magasfeszültséget. Az indulatokat képekbe vezeti át, nem azt mondja, „szomorú vagyok”, hanem a versbe huzalozza a megnevezhetetlen érzéseken keresztül, úgy, mint egy kaleidoszkóp a fényt, megsokszorozza az érzeteket, variációkat teremt, s ezek a variációk létesítik a vers hatását: „S a ház előtt ott állt az éj, / ott állt a szélesvállu éj, / ezüst csillag-sebek a testén”. (Ház a hegyoldalon)
Mindinkább érdekes, hogy Nemes Nagy Mezei Andrással beszélgetve (1967) többek között fantáziája rendkívüli röghöz kötöttségét említi, és hangsúlyozza, hogy a képszerűség a magyar költészet elidegeníthetetlen tulajdonsága: az elvontságnak az ő szemében teste van. S hogy pesszimista lenne? Nem hinném. Ha valamennyire is az, nem kevésbé úgy, személyes bevallása szerint, ahogyan egy narancs, a legkeserűbb gyümölcs, melyben a keserűség erősíti az édességhatást.
Szeretek úgy gondolni Nemes Nagy Ágnes lírájára, mint analitikus, elemző költészetre, ahol a magától értetődő dolgokon túl átkapcsol a közvetettség, az absztrakció síkjára, ahol egy pályaudvar-átalakítás nem csak renoválás, hanem a történelem, az ember és az ember, az ember és a természet viszonya, ahol kiviláglik az anyagszerűség magasabb rendű volta („sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal”), a tárgyak létfunkciója („elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet”). (Egy pályaudvar átalakítása)
Irodalomtörténetileg a Nemes Nagy-költészet szervesen idomul a Babits-lírához, a költő Babits-portréjában amellett foglal állást, hogy a Babits-líra alapvető tulajdonsága a tárgyiasság: „az est, e lágyan takaró / fekete, síma bársonytakaró, / melyet terít egy óriási dajka, / a féltett földet lassan eltakarja”. (Babits Mihály: Esti kérdés) Továbbá a babitsi „létkérdés” („miért az emlékek, miért a multak? / miért a lámpák és miért a holdak? / miért a végét nem lelő idő?”) megjelenik Nemes Nagynál is: „mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, / s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?” (A szabadsághoz)
Nemes Nagy Ágnes 1986-os gyűjteményes kötetének (A Föld emlékei) elejére, kiemelt pozícióba helyezte Fák című versét, mely Uri Dénes Mihály Alföldben megjelent esszéje szerint a költői életmű „olvasati kódját” nyújthatja, „amennyiben a vers annak az erkölcsi imperatívusznak az artikulációjaként is olvasható, ami alkalmasint a Nemes Nagy-líra természethez való odafordulásának alapvető mozgatórugója”.
Az ellenállás történetei
E költészet persze nem volt mindig olyan „szikár”, mint azt Nemes Nagy Ágnes gondos figyelemmel alakította, a vallomásos líra felől indult a tárgyiasság, ha úgy tetszik, a személytelen megszólalásmódok felé. Utóbbival vitatkoznék annyiban, hogy Nemes Nagy a költészetében – az objektivitás mellett – erőteljes kontúrokkal rajzolja meg a személyességet, a teremtés nehézkedését. Így szól A formátlan című versében, mely ars poeticának is tekinthető: „Homokkal egy vödörnyi óceánt / kerítek el a semmi ellen. Ez a viszonylagos öröklét / ép ésszel elviselhetetlen.” Mit jelent neki egy kő, egy tölgyfa, egy sor feszes, mértani-rendű szálfa, lobogó vászoning a szélben. Nézőpontja, világlátása nem meglepő. Olyan események hatottak rá, melyekről nem lehet hallgatni, beszélni kell, absztrahálni az anyagi világ jelenségeit. Ekképp materialista költő ő, a szó abban az értelmében, hogy az anyagi világ alkotóelemeit (egyik kedvenc szava a bioszféra) integrálja a verstestbe. Nemes Nagy Ágnest mégsem tartjuk „politikus” költőnek, sem apolitikus alkatnak, hiszen a kor, a huszadik század komplikált kérdései vitathatatlanul foglalkoztatták. Gondoljunk A szabadsághoz, A vihar vagy a Villamos című versre. A Villamos kettős spiráljára, melynek egyik szála Sidney Keyes, a fiatalon elhunyt költő tragikus sorsát eleveníti meg; halálát úgy írja meg valósághű formában, hogy annak pontos körülményeiről mit sem sejt. A másik szála, a villamosutazás Nemes Nagy magyarázatában egy háborús tömeghalál fullasztó jelképe. A sötétben vagy félsötétben egymáshoz préselődő testek kétfajta szorongatottsága: az ötvenes éveket és a háború emlékét emelte egyetlen síkra. Még jóval az elhallgatottság (ellenállás) időszaka előtt közvetlenül háborús élmények érték Nemes Nagy Ágnest. Mint 1944. március 19-e, a németek bevonulása, amely elemi félelmet hozott az életébe. Férjével, Lengyel Balázzsal április 20-án esküdtek, másnap pedig pedagógiából tett vizsgát, amit bombatámadás szakított félbe. 44-et úgy említi, mint az évet, amikor mindennapi kenyerükké vált a háború, amikor az iratmosás kora kezdődött. Mert a túléléshez hamis papírokat kellett szerezniük, és mint mindennek, ennek is megvolt a technikája, vagyis egy olyan eljárás, amelyhez több ember együttes jelenléte, szakértelme szükségeltetett. Fogtak egy papírt, lemosták a régi szöveget, az újat meg ráírták. Ehhez viszont vegyészmérnökre volt szükség. Sógornője, Horváthné Lengyel Piroska segédkezett ebben.
Az ellenállás történetei ezek. Mindaz, amit Szerb Antalért, Halász Gáborért és Sárközy Györgyért igyekeztek véghezvinni, vagy említhetjük Örley Istvánt is, aki könyvekbe dugdosta a hamis papírokat, és mivel elfelejtette, pontosan melyikbe, elmozdult az óvóhelyről, így Budapest ostromának egyik legutolsó bombája végzett vele. Hogyan alakította mindez Nemes Nagy Ágnes költészetét?
Kiskockakő
Mezei András egy alkalommal (1978) megkérdezi, mi volt az Egy pályaudvar átalakítása című versének indító sora, mire Nemes Nagy Ágnes egy szót felel, mégpedig azt, hogy kiskockakő. „Nem gyönyörű az, hogy kiskockakő? Milyen óriási urbanizációs folyamat van mögötte, és milyen sok gyönyörű k betű van benne”, mondja. A kiskockakő, amelyen – elvontan – végiglépték a háborút, amelynek változása a világ változása, amelynek szemlélése az élet szemlélése. Miként a kiskockakő, úgy a költészetében szereplő további tárgyak metakommunikatív nyelve is valami megnevezhetetlent (valósághoz illeszkedőt, ám valóságtól elemeltet) ad közre. Vihar című versének „Egy ing rohan a réten” kezdősorával éppúgy ezt teszi, mint Radnóti Miklós a Razglednicákban („az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad”), vagy Pilinszky János a Harbach 1944-ben („elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut”). A közvetlen és közvetett élmények egymásra épülnek, mint kőzetrétegek, a dokumentálás igénye során egyszerre rögzít tapasztalt és nem tapasztalt (intuitív) történéseket, előbbi esetén A szabadsághoz című darabban foglaltakat hangsúlyoznám, míg utóbbinál a Villamos bizonyos értelemben fiktív, ám később már igazolható történetelemei közvetett módon kapcsolhatók Nemes Nagy háborús tapasztalataihoz. Ahogy József Attilát a Téli éjszakájában („mérem a téli éjszakát”), úgy Nemes Nagy Ágnest is foglalkoztatja a létkérdés és szabadság, a természettől való elidegenedés az emberi gyarlóság következtében, ugyanekkor a László Ilona által készített interjúban (1979) felhívja a figyelmet, hogy az embernek örökös igénye feltörni a betont, fákat ültetni, több fát – ahogy az Éjszakai tölgyfa című verse is a természet utáni nosztalgiát sugallja.
Ha Nemes Nagy Ágnes kapcsán az ellenállásra gondolok, újabb szavak kerülnek előtérbe. Például: petróleum, lótetem. Például: kiskockakő. Helyszínek is: mint a Múzeum-körút, és az otthonuk, a Kékgolyó utca. Mondhatnám, ez nem más, mint a szavak hierarchiája egy bizonytalan korban, amikor a biztonság gyufaláng-illékony. És a lakásuk nappalija! Mert nem volt szerkesztőségük, ott verődtek össze, tárgyalták a kéziratokat, ott történt az irodalom, ott történt az Újhold. Ott sűrűsödött a háborús szóanyag egy könyvekkel telezsúfolt, lélegzetvételnyi térben. És miért az általam említett szavak? Haladok sorban. Kezdem a petróleummal. És megengedem magamnak, hogy írásomban – vagy nevezzük úgy: esszémben – az elfogadhatónál affektívebb legyek. Ahányszor olvasom a visszaemlékezéseit, elfog az érzés, hogy ők igazán túléltek, hogy nekem könnyebb – és ezt becsülnöm kell. Meséli, hogy a Múzeum-körúton laktak. A bombakrátereket. Német katonák holttestét az utakon. A lótetemeket. Hogy csákányoztak (hogy mit, azt inkább nem teszi hozzá). Egy alkalommal látta, hogy emberek mentek, futottak befelé az egyetem kertjébe, és Ágnes is hozzájuk szegődött, sejteni vélte, hogy van ott valami. Volt is, méghozzá petróleum. Hordókban, az egyikük ráadásul lyukas volt, csorgott belőle. Ágnes hirtelen egy katonai rohamsisakot kapott fel a földről, és beállt a sorba, ám egy szovjet katonának hamar szemet szúrt a helyzet. Mire odakerült a petróleumcsorgóhoz, a szovjet fegyvert fogott a tömegre. Ágnes hagyta, hogy petróleum csöpögjön a sisakba, majd rohanni kezdett, ám azt elfelejtette, hogy nem lehet futni vele, mert akkor mind egy cseppig kárba vész. „Hogyan lehet lassan rohanni? Ezt megtanultam ott, és szerencsére valahogy kisuvadtam az egyetem kerítésén. Utólag hallottam, hogy nem is lőtt a katona”, meséli Kabdebó Lórántnak. Ezek a konkrét, fizikálisan tapasztalt perceptuális élmények azok, melyek később és már akkoriban (lásd: Mihályfalvi kaland, Vihar) mintegy tusvonalként jelölnek irányt költészetének alakulásában. Mert ezeket, akárhogy is, valamilyen úton-módon be kellett építeni, elbeszélhetővé tenni a költészet eszközeivel, a forma és a képzet segítségével a metafizikumig emelni, a tragikus létértelmezési keretben mondhatóvá tenni: „Ha csak egy-két kirakós kockával is hozzá tudok járulni, vagy hozzá tud járulni bárki a leendő történelmi képeknek a kialakításához, már akkor is megéri a dolog.” (Kabdebó Lóránt interjúja Nemes Nagy Ágnessel. A háborúnak vége, 1980)
Feltételezhető, hogy mindezek viszik el a költőt odáig, hogy megírja előbb Lázár című versét, majd a teljes Ekhnáton ciklust, és vezetik a „nekem betonból kell az ég” állításig. Tévedés, hogy a betonég bármiféle materialista igény lenne. Ellenkezőleg: visszatérés a természetbe, éppúgy, ahogy az éjszakai tölgy visszaforr az elhagyott gödörbe.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
