Nagy-Laczkó Balázs
Szent Mihály cselédje
A földművelő – vagy ahogy felénk, Békésben mondani szokás: mívelő – ember az évet hajdan Szent György (április) és Szent Mihály (szeptember) hava szerint osztotta két részre. Előbbi volt a nyár és vele a munka, az aratás, a megtakarítás időszaka, mikor a tücsök ugyan csak-csak hegedült a tarlón minden este, de a hangya mit sem engedve a csábításnak, továbbra is bölcsen szorgoskodott napközben a kitartóan perzselő napsugarak ellenére. Aztán jött a tél, a pihenés, a disznótorok és a nyáron hangyaszorgalommal összegyűjtött élelem felemésztésének időszaka.
Hajdan volt ez, igen hajdan, különösen a városi ember számára, aki feltűnően gyorsan tud feledni, ha a saját vidéki múltjáról, hát még, ha a vidék kortalan igazságairól van szó. Némi kivételt jelenthettek ez alól talán a paraszti világhoz leginkább kötődő mezővárosaink lakói: 1911 szeptemberében, több mint száz év távlatából a korabeli (vár)megyei lapnak megfelelő Békés szerzője már arra panaszkodik, hogy a nagyvárosokban élők semmit se tudnak arról, hogy mit is jelentett annak idején őseiknek Szent György vagy éppen Szent Mihály, szemben „velünk”, a vidéki városok népével:
„Nálunk még ismerik a Szent Mihály- és Szent György napokat, de a nagy város szülötte már létezéről sem tud s neki ez a két szent éppen olyan szürke, mint akár Tacián, Timót, Ronuald, Szeverian, Leander, Cölesztin, Flórián, vagy a valóságos labirintust képező sokfele János szentek. Nem is hiszi, hogy valaha lehettek szentek, maga legkevésbé szent, inkább szentelen. Akár az »m« betűt is oda gondolhatjuk, ami természetes, mert ma ez a tulajdonság a boldogulás legbiztosabb alapja.”
(Békés, 1911. április 23.)
No, bezzeg mi itt, vidéken! Még ma is bizonyára egytől egyig tudjuk, hogy Timóteus nem csupán Pál apostol – a Biblia tanúsága szerint – megrögzött levelezőpartnere volt, aki már puszta nevével is ’tisztelte az istent’, hanem az epheszoszi Artemisz (Diana) istennő tiszteletére szervezett baccháns-felvonulásnak az áldozata. Őt ott ugyanis agyonverték az istennő hívei, mely kép nem csupán a bibliás, de a görög-római mitológiás ember számára is ismerős lehet. Az antik világban, ha máshonnan nem, Ovidius Átváltozásai nyomán biztosan sokan ismerték a vadász Aktaión történetét, aki a legenda szerint Partheniosz forrásánál megleste a meztelenül fürdőző Artemiszt, mely tettéért az istennő szarvassá változtatta, hogy aztán az őt fel nem ismerő saját vadászkutyái marcangolják halálra. Hogy ne ismerték volna e híres történetet éppen az istennő legszentebb városában, Epheszoszban! Ezúttal azonban az Artemiszt méltatlan megleső friss, egyistenhívő vallás képviselője egy, a kutyáknál is vadabb falka martalékává vált… Ki ne ismerné Timóteus e történetét vidéken, hogy aztán a többi fentebb elsorolt szent, Szeverin, Leander stb. legendáit ne is említsem!
Vadászoktól és szarvasoktól persze nem mentes a keresztény kalendárium se: ott van mindjárt a szeptember első napján ünnepelt, az egy éve e rovatban részletesebben is bemutatott Szent Egyed története: a szent erdei barlangjába húzódva remetéskedett, ahol egy szarvastehén táplálta tejével. Egyszer a király – egyes legendaváltozatok szerint Wamba (643–688) vizigót király – arrafelé vadászott, és üldözőbe vette Egyed szarvasát. Az állat a remete barlangjába menekült, ahol az utána lőtt nyílvesszőt a szent saját testével fogta fel. Abban, hogy Egyed napja éppen Szent Mihály havának legelejére, a szarvasbőgés idejére esik, mennyi a szándékosság és mennyi a véletlen egybeesés, arról sajnos nem tudok nyilatkozni, minden esetre igen elgondolkodtató…
De milyen szerepet is játszott az alföldi, viharsarki ember életében szeptember és vele Szent Mihály? Szintén idézzük e helyen a békebeli Békés egy másik szerzőjét:
„Az olyan, régi tradíciókat ápoló helyen, mint Gyula, a Szent Mihály nap még arról is nevezetes, hogy ekkor (és Szent György napon) történnek a lakásváltozások. Boldog halandó az, aki e két nevezetes mozzanat iránt: a cselédváltozás és lakásváltozás viharai ellen meg tudott edződni és stoikus nyugalommal viseli el a velők járó különféle idegrázkódásokat.”
(Békés, 1911. október 1.)
Természetesen nem a lakások, hanem a lakók változtak ilyenkor, szükségből, kényszerűségből, éppen úgy, mint önkéntes alapon – a lakást csak ezeken a napokon lehetett felmondani. Bizonyos téren úgy fest, száz év alatt se talált magának jó okot a világ a változásra: a téli kilakoltatási moratórium most éppen április (azaz Szent György havának) végéig tart, csak egy hét eltéréssel György naptól.
Az idézetben említett „cselédváltozás” is különösen nagy súllyal esett latba a Viharsarok életében, ahol a lakosság igen jelentős hányadát tették ki a különféle cselédek, azaz nagy-, déd- és szépszüleink. Az 1900-as évek elején régi szép időkként emlegetett „ősmúltban” a cselédeket gyakran egy életre, de legalábbis egy évre fogadták Szent Mihálytól Szent Mihályig, vagy éppen Györgytől Györgyig. Az új világ hajnala aztán az ő életükbe is elhozta azt a természetességet, magától értetődőséget, amivel manapság is kezeljük, hogy a lét és bizonytalanság úgy egymásra talált, hogy már a legszigorúbb nyelvtantanár sem húzza őket alá, ha a füzetünk és életünk lapjain egybe kelnek:
„Ma…? Lakásfelmondás minden negyedévben, cselédfelmondás minden 15 napban. Stájgerolás [áremelés] ott, fogadott ellenség itt. Elgondolkozhatunk, melyik volt jobb, a régi boldogság-e, vagy az új, civilizált boldogság? Vagy talán harmadik eshetőség is van: az, hogy egy kutya?”
(Békés, 1911. április 23.)
„Szép Szent Mihály nap! De kár neked különbnek lenned a többi szürke napnál!”
(Békés, 1911. október 1.)
