Esszék, tanulmányok

 

 szendrey_petofi.jpg

 

Hász-Fehér Katalin

 

„nem a prózai világnak valók”

– a Petőfi-házasság

polgári és költői perspektívái

 

Petőfi szerelmi és hitvesi költészetével kapcsolatban általában egy-egy futó megjegyzés jut annak a kérdésnek, hogy mennyiben voltak az 1847. szeptember 8-i házasságkötés utáni Júlia-versek egyúttal otthon-versek, legalább olyan mértékben, ahogyan Petőfi a saját szülői házát és annak környezetét megrajzolta. A Júlia-sorozatban ugyanis feltűnő a fiatal pár családi, polgári színterének szinte teljes hiánya. A lehetséges válaszok természetesen nem érintik a mézeshetek időszakát, melyben az intimitás tapasztalatai lélektanilag és érzelmileg is kizárnak mindennemű környezeti tényezőt, a versek terébe azonban később sem szüremkedik be a mindennapok világa, az a folyamat, ahogyan a szerelmesek első együttes ideje fokozatosan a társadalmi értelemben vett férj és feleség viszonyává formálódik át. Petőfi szerelmi költészete a továbbiakban is megmaradt az érzelmi kapcsolat kezdeti hevületénél, olyan intenzíven, ami arra késztette Júliát, hogy még húsz évvel később, az apával való vitában is úgy emlékezzen vissza rövid házasságára, hogy „[a]sszonynak még nem adatott olyan boldogság, amit én éreztem Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk”. (Szendrey 1930, 51–52.)

Közismert, bár ellentmondásosan értelmezett tény, hogy házasságuk első heteiről férj és feleség párhuzamosan közöltek irodalmi szövegeket. Júlia naplórészleteit Petőfi dolgozta át és tette közzé 1847. október 30-án a Hazánkban, október 31-én és november 7-én pedig az Életképekben. Szilágyi Márton meglátásai szerint e szövegek „szinte logikailag folytatják” Petőfinek közvetlenül a házassága előtt, vőlegényként írt Úti leveleit Kerényi Frigyeshez, melyekben „saját szerelméről és házassági szándékáról emlékezett meg” (Szilágyi 797–798). A szerelem privátszférájának irodalmi térben való megjelenítése – főként Júlia részéről – olyannyira szokatlannak tűnt a magyar közönség és a közvetlen baráti, rokoni kör számára, hogy sorra érkeztek a megrovó, megbotránkozó reakciók, noha a naplójegyzetekkel kapcsolatban Jókai Mór is, Szász Károly is irodalmi mintára: az Urániában 1794–1795-ben megjelent, Kármán József nevéhez kötött naplóregényre, a Fanni’ Hagyományaira utaltak. A Szendrey Júlia irodalmi munkásságával foglalkozó Gyimesi Emese is idézi például a legközelebbi barátnőnek, Térey Marinak levelét a naplórészletek megjelenése után:

 

„Olvastam az Életképekbe, úgy a Hazánkba írt czikkeket is Tőled; Te Júlia kitaláltad hogy mit gondolék elolvasása után, de mentettelek is mert tudtam hogy Sándorod kedvéért tetted ezt, ’s aztán olly szép is a mit irsz hogy nem a prosai világnak valók. Ha emlékezel Szabó Sándornéra, ez már őszbe vegyült leányának meg tiltá olvasni, hogy valahogy szerelmes ne legyen, igen sokat nevettem e balgaságon és tudom Te is fogod nevetni azért irom meg.” (Szendrey 1930, 380; Gyimesi 118–119.)

 

A házasélet férfiszerzőségű irodalmi előzményeihez is található korábbi példa: Kisfaludy Sándor 1807-es Boldog szerelem versciklusa, bár kétségtelen, hogy ezen túlmenően a magyar reformkor és romantika nem bővelkedik hasonló szövegekben; az pedig, hogy férj és nő együtt, egyszerre lépjen élményeivel a nyilvánosság elé, teljességgel nóvumnak számított a magyar irodalomban. Azonban nemcsak a korabeli polgári közönség és irodalmi kritika érzékelte határsértésnek a páros szövegeket. A mai értelmezések egyik markáns iránya a Petőfi-pár közös szerelmi történetét a költőre általában is jellemzőnek mondott élmény-piacosításként, imázsépítésként, bulvárosításként, irodalmi médiaeseményként, más esetben a közízlés provokálásaként értelmezi (Kerényi; Margócsy; T. Szabó; Gyimesi; Szilágyi). Ugyancsak az újabb Petőfi-értelmezők közül néhányan azt emelik ki, hogy az ifjú pár szerelmi története mind a költemények világát, mind Júlia naplójának a férj által ellenőrzött, átjavított változatát tekintve erősen férfiközpontú, pontosabban erősen Petőfi-centrikus. Júlia nyilvánossá tett vallomásai tehát nem lennének mások, mint a nő szerelmes ragaszkodása révén a férj sikertörténetének igazolásai, társadalmi, költői imázsának megtámogatói. Ez interpretációk szerint innen adható magyarázat Petőfi szerelmes verseinek „monologikus” jellegére, a „páros vagy dialogikus aktus” hiányára, arra a tényre, hogy e költészetben Júlia „némaságra ítéltetett”, s alakja is alig látható. Petőfi olyan „vallássá emelte a szerelmet”, melyben „az isteni epifánia állapotát a szerelem beteljesülésében vélte felfedezni”, de a beteljesülés mindössze saját élményként, „önmagából kiinduló” s önmagához visszatérő „indulatként” fogalmazódik meg (Margócsy 18). Összegezve tehát e társadalom-, gazdaság-, média- és gendertörténeti értelmezési irányokat, a lényegük az az álláspont, hogy amikor Petőfi himnikus, ódaszerű költeményben, zsánerszerű, leíró vagy meditatív versben a Júliához fűződő érzelmeiről ír, azok nem egyebek egy egocentrikus férfiköltő sajtóközeget használó iparlovagi vállalkozásainál.

Vajon szorosabb költészettörténeti és figyelmesebb életrajzi körültekintéssel látható-e másként e történet? Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a biografikus tények nem gyengítik, sőt éppenséggel alátámasztják a hivatkozott megállapításokat. Petőfi közismert nyugtalansága, vagabundusösztöne, külső és belső szükségletből egyaránt fakadó (némi anakronizmussal: Peer Gynt-i) vándorláskényszere a házassága után sem szűnt meg (Hász-Fehér). Mindössze három hónappal az esküvő előtt, Biharból Pest felé tartva nagy világkörutat tervez, Angliába és Franciaországba is el akar jutni, majd 1847. június 13-án, egy nagyszalontai kerülő után visszaérkezik Pestre, ahol leginkább csak adósságok várnak rá, s a külföldi út ily módon meghiúsul. Csak ezek után, vagy ennek következtében lát hozzá az esküvő feltételeinek megteremtéséhez, a leendő családi fészek kialakításához; az anyagi hátteret Emich Gusztáv kiadó biztosítja, amikor örökáron megvásárolja Petőfi összes addigi és leendő versét és külön a meglévő verseinek új gyűjteményét. Ugyanekkor kötött Petőfi szerkesztői szerződést az Életképek című lappal, és a Hazánkkal is megegyezett leendő Úti leveleinek honoráriumáról. Majd, mintegy kárpótolva magát az elmaradt külföldi útért, már július 1-jén megindul a Felvidéket, Tompa Mihályt, Murányvárat, Diósgyőrt, Hegyalját, Sárospatakot, Munkácsot, Zajtát, Nagypeleskét, Szatmárt érintő körútjára. Augusztusban ér oda Erdődre, miközben Egressy Gábor keres neki és leendő nejének lakást Pesten. Az esküvő, mint ismeretes, 1847. szeptember 8-án történt, s azzal a kínosan megalázó jelenettel zárult, hogy a Szendrey apa nem akar elbúcsúzni vejétől. Innentől kezdve mindössze hat nyugodt hete van az új párnak Koltón, Teleki Sándor kastélyában. A mézeshetek után Petőfi – immár feleségével együtt – valóságos diadalmenetként folytatta erdélyi körútját: Kolozsváron október 21-én fáklyászenével, rokonszenv-tüntetéssel, díszvacsorával fogadták őket. Nagyszalontára október 25-én érkeztek, és egy hetet töltöttek ott.

Csak két hónappal az esküvő után, november 4-én érkeztek Pestre, s Júlia akkor pillantotta meg először új otthonát. „A lakás butorzata, melyet mind Petőfi vett, szerény és egyszerű volt, melyből csak a könyvtár vált ki” – írja Jókai nyomán Ferenczi Zoltán (Ferenczi III, 174); Kerényi Ferenc részletezi is a leírást: „kék-fehér szövettel bevont ülőgarnitúra”, „zöld posztós, olvasólámpával világított íróasztal”, üveges vitrinben a könyvtár, végül Júlia varróasztalkája. Lehetséges, hogy ez a berendezés „egy biedermeier polgári otthon szelíd kényelmét nyújtotta”, ahogyan Kerényi Ferenc fogalmaz (341, 345), azonban Júlia korábbi életmódjához képest mégis inkább csak átmeneti szállásnak tűnhet, semmint olyan kis birodalomnak, ahol egy nő saját igényei szerint, vagy egy házaspár otthoni és társasági életre berendezkedhet. Főként, hogy a magas lakbér miatt az egyik szobát Jókainak kellett kiadniuk. Vendégeket nem fogadtak, s nem látogattak senkit. Három hétig betegség miatt hárították el a látogatásokat, később pedig talán éppen az anyagi és lakáskörülmények gátolták őket ebben. Színházba is csak akkor mentek, ha Egressy Gábor játszott. Jókai arról is beszámolt, hogy az ebédet az Arany Sas fogadóból hordatták, mert a fiatal feleség állítólag nem szeretett, nem tudott főzni – bár megfontolandó, hogy a korszakban nélkülözhetetlen cseléd(ség) nélkül, a szűk lakásban hol és hogyan is tehette volna ezt. S még ez a szerény életmód is állandó mozgással, változással telítődött. December közepe táján utaztak Vácra megismerkedni Petőfi szüleivel; januárban a szülők betegsége miatt Petőfi ismét otthon jár, orvost fizet; február végén a szintén beteg István öccsét látogatják és segítik Városlődön. Március 5-én térnek vissza, s útközben, Veszprémben éri őket a hír a párizsi forradalom kitöréséről. Nyolc nappal később Petőfi már a Nemzeti dalt írja, Júlia pedig Petőfi szavai szerint „a másik asztalnál nemzeti főkötőt varrt magának” (Kerényi 359).

A március 15-i események után Petőfi alig van otthon; az ekkor már terhes Júlia félti őt, s arra kéri Jókait, marasztalja Petőfit mellette, ám ehelyett Jókai költözik el, miután összekülönböznek a Laborfalvi Rózával kötendő házasság miatt. Jókai távozta után Petőfi szülei foglalják el az üresen maradt szobát, így találja őket a Pestre látogató Arany János, aki egy hétig vendégeskedett náluk. 1858. január 2-án, tíz évvel később jegyzi rá a hozzá írt, 1848. május 5-i keltezésű Petőfi-levélre emlékeit a találkozásról, Júliát furcsa módon meg sem említve: „Pesten Petőfi vendége voltam 7–8 napi ott létem alatt. Ő akkor a Dohány utczában lakott, elég kényelmes szálláson, hol szülei is vele laktak, ő látta el asztal- s szállással őket. Tisztességes szobája volt a két öregnek külön, – Petőfi a leggyöngédebb fiúi tisztelettel bánt velök.” (AJÖM XV, 206.)

Ez idő tájt a Petőfi házaspár helyzete anyagilag egyre nehezebbé, életük még zaklatottabbá vált. 1848. június 11-én együtt utaztak Kunszentmiklósra, majd Szabadszállásra a tisztújításra; a voksolás 15-én zajlott, s mint ismeretes, Petőfi helyett a szavazók a szabadszállási református lelkész fiát választották meg követnek. A csalódást tetézte, hogy a választási költségek miatt Petőfiék „az anyagi csőd szélére jutottak” (Kerényi 389), ismét kölcsönöket kényszerültek felvenni, melyeket időközben törleszteni is kellett. Hiába béreltek a szülőkkel együtt kisebb lakást, ősszel – ezúttal Jellasics seregének Pestet is fenyegető szeptemberi hadmozdulatai miatt – ismét költözés várt rájuk. A Petőfi-szülőket még szűkebb körülmények közé helyezik, a várandós Júlia pedig férjével együtt Erdődre utazik, ahol az apa és veje büszkeségből és haragból egyetlen szót sem váltanak egymással. Júlia ott maradt Erdődön, Petőfi toborzóbiztosként erdélyi körútra indult, de vissza is tért, mihelyt kiderült, hogy a román lázadások miatt Erdőd még veszélyesebb hely felesége számára, mint Pest. Időközben, október 1-jétől Petőfi hivatalosan is katona lett: a debreceni honvédzászlóaljhoz századosnak nevezték ki, bevonulását azonban, a büntetést is kockáztatva, önkényesen elhalasztotta, mert Júliát Debrecenben, biztonságban akarta tudni a szülés idejére – a debreceni lakást ezúttal a Szendrey apa finanszírozta. December 15-én született meg Zoltán fiuk; 1849 januárjában Petőfi Bem seregébe vonult, s január 25-én ért oda a szelindeki táborba.

1848 elejétől a férjnek és feleségnek tehát alig volt ideje és alkalma nyugodt együttlétre és közös családi életük kialakítására, s ez lesz érvényes 1849-re is, amikor Júlia a nagyszalontai tartózkodás után, Aranyéknál hagyva kisfiát, májusban előbb férjével Pestre megy (Petőfi szülei közül ekkor már csak az anya él, nagybetegen, s május 17-én kolerajárványban el is hunyt), majd Pest védelmének feladása után, június végén, a hathónapos csecsemővel együtt Mezőberénybe menekülnek vonaton, Szolnoktól pedig az oroszok elől szekéren, kerülőutakon. A szabadságharc katonai és polgári vezetőiből kiábrándultan Petőfi ekkor írja meg Bemnek, hogy nem tér vissza a seregbe, a továbbiakban családjának és költészetének kíván élni. A mezőberényi két hét volt az utolsó (az is vendégségben) együtt töltött időszaka a házaspárnak, mert július 18-án Petőfi mégis elindult Bem seregét megkeresni.

Nem felesleges a nagyon is közismert életrajzi adatszerűségeket a házasság szemszögéből újra átgondolni, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogyan tudhatott Júlia asszimilálódni egy kulturálisan, társadalmilag, anyagilag, földrajzilag egyaránt vegyes közegbe, szélsőséges és biztonságot gyakran alig nyújtó körülmények közepette. Sokat emlegetett excentrizmusa részben a kényszerhelyzetekből fakadó illeszkedési stratégia lehetett, hogy megfelelhessen a maga vállalta sorsának: női igényeit minimálisra csökkentve, külsejét szinte szerzetesi egyszerűségűre alakítja át – a visszaemlékezések szerint dísztelen fekete ruhára és rövidre vágott hajra, amiben a kortársak pusztán a George Sand-i különcködést látták; szórakozását egyedül az olvasásban, a művelődésben keresi, hogy ezáltal is hozzánőjön férjéhez. Jámbor Pál egy kései leírásában azt mondja róluk, hogy „[v]alahányszor e nőt meglátogattam, mindig olvasva találtam őket”; 1848. február 21-én Júlia maga is a felfedezés örömével írja le barátnőjének, Tomasek Teréznek az értelmiségi életmódváltást:

 

„Elképzelheted-e, hogy én egyetlen bálban, egyetlen estélyen sem voltam? Az elsőkbe jegyeket, s erre pár meghivást kaptunk, de mind e csábítások daczára mi itthonn maradtunk! És millyen örömmel, s hányszor emlegetjük egy illyen estén át, hogy mennyivel jobb együtt, magányosan lennünk! Mennyit beszélnek a hosszu téli estékről az emberek, hány társaságra, játékra, mulatságra unnak egy télen által, s mi, mindezek nélkül úgy űzzük az estéket, úgy futnak ezek tőlünk, hogy többnyire 11. órakor, sőt néha még későbben fekszünk le.” (Szendrey 2018, 264.)

 

Az életrajzi tények szerint egzisztenciálisan, társadalmilag és társasági téren túl kevés volt az, amit Petőfi férjként felkínálhatott a jobb élethez szokott Júliának, de cserében nem követelte meg tőle a hagyományos értelemben vett női szerepek gyakorlását. Jámbor Pál a fentebb idézett emlékezésében azt is feljegyzi, hogy mennyire figyelmesen és „tisztelettel hallgatta” Júlia szavait, ha az a társalgásban részt vett, vagyis nem a női megszólalást illető udvariassági és lovagias illemszabályokat, vagy éppen a férfiasan lekicsinylő tréfálkozás szokását követte, hanem a szellemi társ szintjére emelte fel nejét. Amit még Petőfi nyújtani tudott e házasságban, az az irodalmi nyilvánosság sokféle tere volt, melyet – joggal mondhatni – ő uralt, s amelyben Júlia, Petőfi oldalán, az őt megillető helyet foglalhatta el. Költeményeiben ugyanakkor Petőfi megépített egy másik világot is, melyben a szerelem nem földi, nem anyagi, hanem egyszerre természeti, kozmikus és transzcendens szakralitása a létezés korlátlan, független örömét tette számukra átélhetővé, ha csak egy idill, egy himnusz, egy dal erejéig is. A hegyek közt című versével például házassági évfordulójukat ünnepli 1848. szeptember 8-án, amikor a Zugligetbe kirándulnak, éppen anyagi gondokkal küzdve, a kudarcos szabadszállási követválasztáson, egy költözésen túl, a Vörösmartyval való polémia közepén. A vers világa gyöngykagyló-szerű szerkezet: a lenti völgy valóságot, várost, társadalmat, múltat, gondot, „hazát s házat” szimbolizáló, ködbe vesző körképe úgy foglalja magában a hegytető fenti világát, hogy egyben le is válik róla. A perspektíva megfordul, a realisztikus valóság fokozatosan irracionálisba fordul, a hegytető pedig az egyedüli realitás jegyeit magára öltő fikcióvá változik át, szakrális térré, melyben a pillangót kergető, eltűnő és feltűnő nő játszi alakja egyszerre idézi meg a görögös idillek, a népies tündérmesék és a teremtéstörténet édenkerti boldogságát. Ugyanez a perspektívaváltás történik meg a Minek nevezzelek című versben, ahol Júlia alakja „égberontott képzelet tündérleányaként”, a legvakmerőbb reményeket megszégyenítő „ragyogó valóságként” rajzolódik ki. Petőfi világszínvonalú költészetben, a báj és grácia olyan minőségeivel ruházza fel hitvesét, melyekről Arany János a Széptani jegyzeteiben azt írja, hogy ezek már átmenetet képeznek a fönségeshez, „mert a túlvilági hatalom eszméjét költik fel” (AJÖM X, 538). Így tudja látni és láttatni Petőfi Júliát is önmagával, s ez az a nem anyagi ajándék, amelyet a maga részéről, férjként, társként adni tud hitvesének. A látomásszerű nőalakot körülvevő természet, a rezgő levelek, a fák, melyek úgy hajolnak a nőt szemlélő férfialak fölé, mint „áldó keze az atyának”, azt a harmonikus, békés, megszentelt otthonképet közvetítik, amelyet ez írás elején Petőfi szerelmi költészetének referenciái közül hiányoltunk.

 

 

Irodalom

 

AJÖM X: Arany János, Széptani jegyzetek = Arany János Összes Művei, X, Prózai Művek 1, s. a. r. Keresztury Mária, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, 532–565.

AJÖM XV: Arany János Összes Művei, XV, Levelezés 1, s. a. r. Sáfrán Györgyi, Bisztray Gyula, Sándor István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 206.

Ferenczi Zoltán, Petőfi életrajza I–III, Franklin-Társulat, Budapest, 1896.

Gyimesi Emese, „Iparlovagok” Szendrey Júlia életműve körül (Szendrey Júlia 1847-es naplópublikációinak kontextusai) = Szilágyi Márton szerk., „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Tanulmányok Petőfi Sándorról, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2014, 103–121.

Hász-Fehér Katalin, A „szabad lég gyermeke” (A vándorlás mint autofikcionális narratíva Petőfi költészetében [1846 végéig]), Tiszatáj 2023/3, 62–94.

Hiador [Jámbor Pál], A szép időkből (Emlékek), Fővárosi Lapok 1880. ápr. 1., 74. sz., 368–369.

Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Kritikai életrajz, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Margócsy István, Petőfi mint hazajáró lélek (A Szeptember végén százhatvanadik születésnapjára) = Fűzfa Balázs szerk., A tizenkét legszebb magyar vers 1. Szeptember végén, Savaria University Press, Szombathely, 2008, 7–35.

Szendrey 1847a: [Szendrey Júlia], Naplótöredék, Hazánk 1(1847)/129, okt. 30., 515–519.

Szendrey 1847b: Petőfiné naplója, Életképek 4(1847), II. félév, 18. sz., okt. 31., 561–568. és 19. sz., nov. 7., 593–597.

Szendrei 1930: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása, Bethlen Margit grófnő előszavával; közzéteszik és feldolgozták Mikes Lajos, Dernői Kocsis László, Genius, Budapest, 1930.

Szendrei 2018: Szendrey Júlia, Családi levelek. Szendrey Júlia élete, pályája és levelezése Szendrey Máriával, S. a. r., jegyz. Ratzky Rita, Szépmíves Könyvek, Budapest, 2018.

Szilágyi Márton, Petőfi A szerelem országa című versének filológiai kérdéseihez, Irodalomtörténeti Közlemények 2021, 789–801.

T. Szabó Levente, Az intimitás poétikája és környezetei a Szeptember végénben = Fűzfa Balázs szerk., A tizenkét legszebb magyar vers 1. Szeptember végén, Savaria University Press, Szombathely, 2008, 36–58.

Vargha Balázs, Irodalmi városképek, Petőfi Pestje IV, Budapest 1968/4, 40–41.

 

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában. 


Főoldal

2024. január 09.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png