Sütő Csaba András
Eleai Zénón, Homérosz, Heidegger,
Wittgenstein és a többiek
Tőzsér Árpád: Akhilleusz beéri a teknőst
Hatodik, egyben utolsó kötetével Tőzsér Árpád napló-regény-folyama ebben a formájában lezárulni látszik. A részleges bizonytalanság abból fakad, hogy Tőzsérnél sosem lehet tudni. A mintegy 1500 oldalra rúgó korpusz 1992 és 2020 közötti feljegyzések alapján készült és nyerte el a kötetekben megjelent alakját. A feldolgozott időintervallum fontos párhuzamaként említendő, hogy az első kötet 2008-ban hagyta el a nyomdát, a sorozatzáró darab pedig 2022-ben. S korántsem ennyi, amit tudunk. A részek az egészhez (s itt az oeuvre alakulástörténetét teljesen nem lehet figyelmen kívül hagyni) viszonyulnak; köztudott, hogy Tőzsér naplóírói tevékenysége az 1950-es évektől datálható (1952), így a megjelent korpusz terjedelme ellenére töredék. Szubjektíve: mindig foglalkoztatott, hogy miért éppen 1992 a publikussá alakított folyam kezdete. Egy 1989-es vagy 1990-es Tőzsér-napló rendkívül érdekes lett volna, ahogy a megelőző évtizedek kéziratban lévő szövegeiből is rengeteg tanulság levonható lenne. Átdolgozott formában vagy éppen anélkül. S ez nem fanyalgás: kíváncsiság. E kötetben lásd: „Ha még lesz időm, erőm, kedvem, a korai naplóimat kellene kötetekbe rendeznem.” A szöveg három kötet munkacímét is felvillantja.
Az Akhilleusz beéri a teknőst tehát a megelőző öt kötet (Szent Antal disznaja [2008]; Érzékek csőcseléke [2011]; A kifordított ember [2013]; Einstein a Teremtést olvassa [2015]; Időcsapdák [2019]) függvényében is értelmezendő: legfőképpen azért, mert deklaráltan sorozatzáró darab, erről a köteten belül is olvashatunk. „Nézem naplóim ötödik kötetét, az Időcsapdákat: 2012-vel végződik. A hatodik kötet, az Öregség (munkacím!) 2013-tól 2020-ig hét évet fog majd be, aztán: Konyec! Hetedik kötet már szinte biztos, hogy nem lesz. S nemcsak azért nem, mert az idő előrehaladtával egyre ritkulnak a naplóbejegyzéseim (a korábbi kötetek időtartalma kb. 3-4 év volt), hanem azért is, mert hígulnak is a bejegyzések.” (A szövegrészletben tévesen szerepel: időtartalom helyett helyesen: időtartam, valamint Tőzsér is téved, ez nyolc év anyaga.)
A Naplókban olvasható elmúlt bő három évtized (28 év) Tőzsér által feljegyzett történéseit tehát az elmúlt másfél évtizedben (14 év) megjelent könyvekből érthette-olvashatta mindenki újra a maga ízlése, érdeklődése, felkészültsége, affinitása, személyes és kollektív tapasztalatai függvényében. A sorozat egyes darabjai a homogenizálás szándékával hatnak, a borítók és könyvek egységes külsővel, egy méretben jelentek meg, hálózati kiadásuk viszont még várat magára, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán a Naplók szövege nem olvasható, ez nagyban megnehezíti a kutatást, figyelembe véve a sorozat azon sajátosságát, hogy az első két kötet még névmutató nélkül jelent meg.
Mindemellett Tőzsér az első kötettől kezdődően az éveket fejezetcímekkel tagolja, egy évet szegmentálva ezzel, a fejezet címét az adott bejegyzések szövegvilágából prezentálva. Ugyanakkor ezzel esetlegessé válik, hogy melyik fejezet mekkora időt ölel fel, mint ahogy az egyes kötetek által prezentált időterrénumok sem szabályosak; az Akhilleusz beéri a teknőst a legtágabb: nyolc, míg a legszűkebb intervallum három évet reprezentál (Érzékek csőcseléke; Einstein a teremtést olvassa). A hat kötet egységes tagolása, a naptári év ilyetén tagoltsága a folytatások (és a lineáris olvasás) szempontjából ismerős terepként tünteti fel a szöveget. Ez a gesztusrendszer persze csak ajánlat, a tetszőleges sorrendű olvasás mindenkor adott: az olvasás szabadságán túl a lírai életmű kereszteződései, a napi aktualitások keresése, de akár a névmutató használata is befolyásolhatja mindezt.
A tőzséri napló rendkívül dinamikus entitás. Sokrétű, témagazdag, és speciálisan irodalmi napló, amely különleges olvasási stratégiák mentén olvasható. Ennek megfelelően erősen változó, hogy az idők folyamán az olvasók milyen módon olvassák e szövegeket. (Ez jórészt a mindenkori olvasó műveltségének, tájékozottságának függvénye is.) Ám ez már a második lépés, hiszen Tőzsér önértése az elsődleges. A naplóformából fakadó intimitás egyértelműen az énformálás, a változékonyságában megragadható identitás keresésének, korrigálásának, újraépítésének kalandja. „Dolgozom. Munka közben a »diszjunkció« kifejezésre lenne szükségem, de egyszerűen nem jut eszembe a szó. Ilyenkor mindig elképedek: hogyan tudhatok valaminek a létéről, ha a nyelvi alakja, megfelelője nem jut eszembe? Nem igaz hát, hogy nyelvem határai világomnak is határai, s hogy annak van világa, akinek nyelve van? Van valami a világomon belül, ami nyelv nélkül létezik bennem? Meg aztán: tudom, amit tudok, vagy nem tudom? A formális logika szerint A vagy B, vagy nem B, harmadik lehetőség nincs. Dehogyis nincs, mondja a tapasztalat: a tudom és a nem tudom között még ott van a sejtés.” (kiemelések az eredetiben)
Mindenesetre a szöveg tematikus gazdagsága, rendkívül tág érdeklődési horizontja számtalan viszonyulási lehetőséget hordoz. Ez a hozzárendelődés a Naplók olvasási stratégiájának kikerülhetetlen mozzanata, akkor is, ha triviális témával, köz- és világügyekkel találjuk szemben magunkat, akkor is, ha az életmű alakulásával relációban lehet/kell újragondolnunk eddigi tudásunkat, s akkor is, amikor tudományról, művészetekről olvasunk.
A szakmai recepció szintén elég érdekes helyzetbe lavírozódott a kötetek megjelenésével, hiszen a Naplók legfajsúlyosabb (és a recepciót talán leginkább érdeklő, egyben zavarba ejtő) részei a magyarországi és a szlovákiai magyar irodalmi élet eseményeit tematizálják. Ez csak ennek a kötetnek vonatkozásában is számtalan emlékezetes momentumot generál, az irodalom, a könyvkiadás, az irodalomkritika, a megjelent művek, az irodalmi élet eseményei végigvonulnak a 2010-es évek szóban forgó évein is. Mindemellett a szakmának szembesülnie kellett azzal, hogy az életmű ezekkel a kötetekkel bővül, az egyébként is komplex, szövevényes oeuvre-t tovább árnyalva. Ha a lírai korpusz irányából nézzük, az első kötet megjelenése a Léggyökerek (2006) és a Csatavirág (2009) közé esett, a benne feldolgozott matéria a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (1989) és a Leviticus (1997) kötetek megjelenése közötti időt hordozzák, és így tovább. Ennek a retrospektivitásnak kettős hatása az életmű vizsgálatát is meghatározza, a sorozat záró kötete a Lélekvándor (2019) megjelenését még nyugtázza, a kézirat lezárulta után megjelent Suttogások sötétben (2021) verseskötet azonban exterritoriális marad, ahogy a 2020 óta eltelt három és fél év a Naplók irányából reflektálatlan.
A Naplókban felépülő metareflexív tér első szinten az önrefelexió, egyben az önépítés, az öndizájn terepe volt és maradt. A Naplók egyik legfőbb, visszatérő motívuma írás és olvasás szétválaszthatatlanságának tudatosítása. Az olvasmányok, a halottak, a pályatársak, a világ történései, politika, irodalomtörténések, évfordulók és születésnapok, s főleg: az ebből fakadó reflexiók döntő többségükben az irodalom textualitásához vezetnek, és a saját költészetéből is visszatükröződő, mindvégig megőrzött markáns, erős intellektus tartja őket egy mezőben. A horizont végig Tőzsér horizontja marad, függetlenül attól, hogy milyen énkonstrukciót tulajdonítunk a Naplók narrátorának, miként viszonyulunk az olvasás folyamatában önmagát újraszituáló személyhez.
A műfaji kódok (napló, regény, esszé) kavalkádja az értelmezőket magával ragadta a recepció során, ám egzakt válasszal sem ők, sem a szerző nem szolgálhatott. A kötet ajánlója az első fülön naplófolyamot, bejegyzést, kommentárt, önéletrajzi regényt állít, legyen úgy. Ha bárki regényként olvasná össze a hat kötetet, tegye: remek társaságba kerül, szédületes utazásban lesz része. Végig vele tart Tőzsér Árpád önmagáról, másokról is nagyon sokat tudó narrátora.
Zénón paradoxona a mozgásról szól. Minderről számtalan értelmezés született, sőt volt, aki utol is érette a derék páncélos hüllőt (Lewis Carroll). A kötet a címmel ennek a pillanatát előlegezi. Amikor ez bekövetkezik, a múlt jelenbe ér, a folyamat lezárul, elnyeri végső kiterjedését.
Meglátásom szerint ez tévedés. Paradoxonok nem kizárólag azért vannak, hogy megoldják őket: van, amit jobb a megoldatlanság termékeny feszültségében hagyni: a dilemma érdekesebb, mint a megoldás. Másfelől ha magunk is ugyanúgy teszünk, mint szinte mindenki, aki a kérdéssel foglalkozott, s igaznak fogadjuk el a cím állítását, nyugtalanító kérdés gyanánt mégis az marad: ki volt az, aki a teknőst utolérte? Ugyanaz volt és maradt-e a derék Akhilleusz a versenyfutás során. Nem a változás adja-e eme rögzíthetetlenség (tágabb értelemben: életünkben hányszor halunk meg?) ellentmondásosságát. Amennyiben igen, Zénónt a matematika területéről az ontológia területére vezethetjük át. S ebben az esetben jutnánk legközelebb ahhoz, hogy a Naplókról és a tőzséri életmű mozgásparadoxonjairól érdemben beszélgetni tudjunk. Azzal tehát, hogy kijelentjük, itt a vége (versenyfutásnak, naplókötetek megjelenésének), kényelmes és valójában csak teoretikusan elfoglalható pozícióba helyezzük magunkat, és hatálytalanítjuk azt, ami az egész korpusz (és az egész lírai életmű) vonatkozásában mintaként azonosítható és hasznosítható: a létezés örömét és szabadságát. Ez az, amit Tőzsér Árpád megmutatott nekünk, ettől az egésznek tétje lesz: a gondolkodás, az intellektus, az irodalomban, kultúrában létezés, annak legjobbnak ítélt hagyományaihoz fordulások sorozata, a közönségességek, trivialitások, a test és a szellem küzdelme, mindezek kuriózummá érlelése, egyszóval: a létezés magasabb foka. Nem megoldani, megélni Eleai Zénónt.
Mindebből az is következik, hogy modellszerűnek látom azt a következetes működést, ami Tőzsér Árpád lírai, kritikusi, könyvszerkesztői, olvasói szerepei mentén kirajzolódik. Olyan modell, amit nem megfejteni vagy lefordítani kell, nem matematikai ekvivalenciákkal vagy hermeneutikai elemzéssel közelíteni, hanem legjobb attitűdjei mentén követni és megismételni a harmadik évezredben is. A tőzséri létezés a 21. században nem intellektuális kaland, nem interpretációs kihívás: túlélési stratégia lehet. És kétségkívül nem az egyetlen, de az egyik érvényes mód arra, hogy mindazt, ami történik velünk, a feljegyzés-stilizálás-újramondás segítségével felhasználjuk: a múló, a szárnyas, a lineáris vagy akár a körkörös idővel szemben.
Kalligram Kiadó, 2022.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
