Hermann Róbert
Petőfi katonai pályája és hősi halála
Petőfi Sándor iskolai tanulmányai után 1839–1841 között közvitézként a cs. kir. 48. gyalogezredben szolgált, ahonnan általános testi gyengeség miatt leszerelték. Katonai tapasztalatait aztán a szabadságharcban ismét hasznosíthatta, amikor 1848. október 15-én a 28. honvédzászlóalj századosává nevezték ki. Petőfi ugyan bevonult alakulatához, azonban 1848. november 14–15. körül szabadságért folyamodott az Országos Nemzetőrségi Haditanácshoz. Miután alakulata november 17-én a harctérre indult, s Petőfi addig nem kaphatott választ a szabadságkérelmére, az alakulat parancsnokától, Hrabéczy Miksa őrnagytól egy további napnyi visszamaradásra kért engedélyt. Ezt Hrabéczytől meg is kapta, azonban egy nap múlva sem sietett az alakulat után, hanem Erdődre utazott, hogy kimenekítse várandós feleségét az erdélyi katonai helyzet miatt egyre veszélyesebbé váló (vagy annak tűnő) családi fészekből.
Itt kapta meg Nádosy Sándor ezredesnek, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének válaszát a szabadságkérelmére – pontosabban azt az utasítást, hogy kérelmével közvetlenül az ország irányítását ellátó Országos Honvédelmi Bizottmányhoz forduljon. Petőfi ezt november 24-én meg is tette: 1849. február 1-jéig kért szabadságot. Ekkor már nem annyira a veszélyes katonai helyzet miatt, hanem azért, mert nem akarta egyedül hagyni előrehaladott terhes feleségét. Az OHB a kérvényt áttette a hadügyminisztériumhoz, ahol az ismét Nádosy ezredes elé került, aki ekkor már – az Országos Nemzetőrségi Haditanácsnak a hadügyminisztériumba történt beolvadását követően – a katonai osztály vezetőjeként december 12-én ismét az OHB-hoz fordult azzal, hogy tekintve a jelentős szabadságidőt, engedélyezheti-e a kérelem teljesítését. Az átiratra Kossuth meglehetősen ingerülten válaszolt: a minisztérium intézkedjék belátása szerint.
December 26-án a minisztérium mind Petőfit, mind a 28. honvédzászlóalj parancsnokságát értesítette a szabadság megadásáról; a zászlóaljparancsnokságot egyben utasította arra, hogy gondoskodjon Petőfi helyett másik százados előterjesztéséről, őt pedig létszámfelettiként tüntesse fel a tisztikar kimutatásában. Hogy Petőfi pontosan mikor kapta meg az értesítést, nem tudni, mert december 26. után a következő ismert levelét már január 7-én írta. Mindenesetre Hrabéczy őrnagy igen előzékenyen járt el a költővel, hiszen csak jóval a minisztériumi utasítás kézhezvételét követően, 1849. február 3-án terjesztett elő egy főhadnagyot Petőfi helyére, s egészen addig még csak nem is jelezte, hogy a költő lényegében másfél hónapon át engedély nélkül volt távol eredeti alakulatától.
Közben november 25-én a Katona Miklós őrnagy vezetésével Észak-Erdélybe bevonuló magyar nemzetőrsereg súlyos vereséget szenvedett Désnél, mire Petőfi jónak látta Debrecenbe költöztetni feleségét. December 1-jén már „a kálvinista Rómában” volt, s december 15-én megszületett fia, Zoltán. Petőfi december 24-én közvetlenül az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökéhez, Kossuth Lajoshoz fordult újabb kérelmével. Ebben – utalva a február 1-jéig történt szabadságolására – egyenesen azt kérte Kossuthtól, hogy január 1-jei dátummal neveztesse ki őt őrnaggyá (azaz zászlóaljparancsnokká!), „hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a hazamentés nagy tragédiájában.” Hozzátette: „Ha jobbnak látja Ön kérésemet nem teljesíteni, szolgálni fogok a hazának, mint kapitány, vagy ha ezt is elveszik tőlem, mint közkatona.” (Azaz érzékelte, hogy hosszú távolléte miatt a századosi rendfokozata is veszélyben van.)
Kossuthnak ezekben a napokban kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint hogy a költő némileg szokatlan kérésével foglalkozzon. A beadványt december 27-én iktatták, azon a napon, amikor megérkezett a hír, hogy Görgei kiürítette Győrt, és visszavonult Buda felé. Így aztán az ügyben semmifajta intézkedés nem született. December 31-én az országgyűlés és az OHB döntött arról, hogy áthelyezi székhelyét Debrecenbe. Maga Kossuth csak január 7-én érkezett meg, s az ekkor a Vetter Antal vezérőrnagy mint helyettes hadügyminiszter által vezetett hadügyminisztérium is csak január 10-én kezdte meg a működését. Maga Petőfi azonban reménykedett abban, hogy kérelme célhoz ér, mert január 7-én még így írt Aranynak: „Nekem, meglehet, hogy távoznom kell, s nem tudom mikor? tán ha ma nem, holnap.”
Nem tudni, hogy megpróbált-e személyesen eljárni az ügyben Kossuthnál, de ha igen, akkor onnan nyilván a hadügyminisztériumhoz utasították. Így aztán január 10–13. között valamikor személyesen Vetter Antal helyettes hadügyminisztertől kért kihallgatást az ügyben. Ekkor került sor kettejük nevezetes összecsapására, ami után Petőfi azt írta Kossuthnak, hogy „azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon.” Majd még hozzátette: „soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter.”
Magáról a konkrét ügyről viszonylag keveset tudunk. A kortársi visszaemlékezések szerint Vetter azért leckéztette meg Petőfit, mert az nem viselte az előírásos nyakravalót. Ugyanakkor némi kételyre adhat okot az a tény, hogy a Vetterrel lezajlott affér leírásai feltűnően emlékeztetnek a nagyjából egy hónappal később Petőfi és Mészáros között történt „nagyjelenetre”. Nagy Sándor történész–levéltáros Petőfi konfliktusait feldolgozó tanulmányában egy másik, sokkal valószínűbb és hihetőbb verziót közöl. Szerinte Petőfi Vettert az őrnagyi előléptetés ügyében kereste, s a helyettes hadügyminiszter nyilván rápiríthatott az alakulatától hosszú időn át engedély nélkül távolmaradó, s szolgálati vétkét az őrnagyi előléptetésért történő folyamodvánnyal még tetéző Petőfire. Emellett Vetter, aki korábban a bánsági hadtest ideiglenes parancsnoka is volt, bizonyára már november folyamán közelebbről értesülhetett Petőfi „szabadságolásának” furcsa körülményeiről, majd december végén – immáron helyettes hadügyminiszterként – ismét találkozhatott az üggyel. Vetter Debrecenben éppen ezekben a napokban próbálta meg elérni, hogy a seregestül mutatkozó, alakulatuktól ilyen-olyan indokkal vagy engedély nélkül távollévő tisztek végre térjenek vissza csapataikhoz.
Miután Petőfi Vetternél felsült, január 13-án közvetlenül Kossuth Lajoshoz fordult. Beadványában már nem előléptetést, hanem áthelyezést kért, nyilván abból is kiindulva, hogy a 28. honvédzászlóaljhoz történő visszatérése immáron erkölcsileg hozná őt vállalhatatlan helyzetbe az ottani tisztikar és legénység előtt. Kérte Kossuthot, „tetessen át a 28-dik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” Ha ez nem lehetséges, legalább – költeményeire való tekintettel – kölcsönt adjon neki a kormány, „hogy vele Bemhez menjek, s mellette mint magánember tanulhassam a katonáskodást, s ha megtanultam, le fogom róni tetteimmel e kölcsönt, mert nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek.”
Ez a kérés már meghallgatásra talált, mert Kossuth január 17-én értesítette a hadügyminisztériumot, hogy az OHB „jónak látta Petőfi Sándor honvéd századost azon zászlóaljtól, hol eddig szolgált, Bem tábornok úr hadseregéhez áttenni.” Nem tudni, pontosan mikor indult el, de valószínűsíthető, hogy az értesítés napján már úton volt, mert január 19-én az Erdély északkeleti szélén fekvő Besztercére érkezett. Innen a Szászrégen–Marosvásárhely–Medgyes–Nagyselyk–Gálfalva útvonalon, Szelindeken csatlakozott Bem táborához.
Petőfi ezt követően Bem oldalán harcolta végig az erdélyi hadsereg dél-erdélyi hadjáratát. Bem február 8-án, a piski ütközet előtti napon indította futárként Debrecenbe. Tudjuk, hogy február 13-án érkezett meg Debrecenbe, s másnap már innen írt Arany Jánosnak. Beszámolt arról, hogy Bem táborába tétette át magát, Bem hadsegédjévé tette őt, s a tábornok oldalán öt véres ütközetben vett részt, amelyekben önmagához méltóan viselte magát. „Jelenleg mint futár vagyok Debrecenben s egypár nap múlva ismét lódulok vissza” – folytatta.
Debrecenben rövidesen összeveszett Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, s lemondott rangjáról. Maga a konfliktus meglehetősen banális volt. A Bem futáraként Debrecenbe érkező Petőfi a hadügyminisztériumban nem az előírt ruházatban, nyakravaló nélkül jelent meg, ezért Mészáros megleckéztette. Petőfi erre írásban lemondott honvédtiszti rangjáról, Mészáros pedig közzétetette a hivatalos lapban a lemondó levelet. Petőfi ezután a Marczius Tizenötödike című lapban Nyakravaló címmel verset írt Mészáros ellen. Az eddigi kutatás azonban kevéssé figyelt arra, hogy a vers egy a lap által Mészáros ellen indított támadássorozat egyik elemévé vált. Ezekben a napokban érkezett meg ugyanis Debrecenbe az eszéki erőd feladásának a híre, s a radikálisok Mészárost hibáztatták a szerencsétlenségért. Ezáltal a vers közzététele is külön jelentőségre tett szert, s többek között a lap egyik szerkesztőjének, Csernátony Lajosnak a lemondásához is vezetett.
Petőfi március elején Medgyesen ismét jelentkezett Bemnél, részt vett a március 2–3-i medgyesi ütközetben. Ezt követően megbetegedett, s Kolozsvárra, majd éppen március 15-én hajnalban futárként Debrecenbe ment. Március végén visszatért Erdélybe, s április 1-jén Bem ismét századossá és segédtisztjévé nevezte ki. Április elejétől május elejéig Bem neki diktálta le a Kossuthnak írott jelentéseit s jó néhány más bizalmas levelét; ezek eredetijei és fogalmazványai a költő kézírásában meg is vannak. Sőt Petőfi készítette a magyar interjúirodalom első fennmaradt darabját, amikor Bemmel beszélgetett arról, hogy kit tart hadvezéri eszményképének.
Április 8-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 3. osztályát. Részt vett Bem 1849. április–májusi bánsági hadjáratában, ahol ismét több összecsapásnak volt közvetlen tanúja. Harctéri érdemeiért Bem május 3-án a csatatéren őrnaggyá nevezte ki, azonban egy újabb debreceni futárút során összeveszett Klapka György helyettes hadügyminiszterrel, s május 6-án leköszönt – a hadügyminisztérium által még meg sem erősített – rangjáról. Ezt követően apja halála miatt Budapestre utazott, itt Klapka május közepén házi őrizetbe tétette, de Görgei Artúr hadügyminiszter és fővezér utasítására elengedte. Görgeinek köszönhetően csak június végén bocsátották el a honvédségből. Július elején elhagyta Pestet, Mezőberénybe ment, ahonnan július 18-án Egressy Gábor és Kiss Sándor társaságában Bem felkeresésére Erdélybe utazott. Július 25-én Berecken csatlakozott újra az „apó” seregéhez, s innen utazott Marosvásárhelyre.
Bem, amikor Marosvásárhelyről Segesvár felé indult, Egressy Gábor visszaemlékezése szerint „vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz [József őrnagy] és [Anton] Kurz segédtiszteit. [Petőfi] Sándor azonban hozzájok csatlakozott, anélkül, hogy az öreg ezt akarta volna.” (Egyenruhája sem volt, a Marosvásárhelyen hátramaradó Egressy Gábort kérte meg, hogy fizesse ki a készülőfélben lévő uniformisát, és vigye utána.)
Petőfi Gyalókay Lajos vezérkari százados kocsiján érkezett meg a csatatérre. Petőfinek csupán vászonzubbonya volt, egyenruhája nem; kardot vagy más fegyvert nem viselt. Fehéregyházán áthaladva hallották az első ágyúdörgéseket és puskalövéseket, mire Petőfi a Haller-kastélyhoz közeli, az országút mellett álló magas épület, az ún. filagória mellett leugrott a kocsiról, és előreszaladt. Gyalókay a kocsiját a községnél folyó Sárpatak hídja előtt az országúttól balra, az ottani töltés mellett, az ágyúktól védett helyen állíttatta fel, majd előresietett a csatatérre, a magyar balszárnyra. Rövidesen Petőfi is megjelent, s együtt nézték a kibontakozó ütközetet. „Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten?” – kérdezte a költő. „Remélem, a muszkát” – felelte Gyalókay. „Én nem remélem, de követelem” – válaszolta Petőfi. Aztán Petőfi megpróbálta rábeszélni Gyalókayt, hogy térjen vissza vele Fehéregyházára, de a százados arra hivatkozva, hogy a balszárnyról jobban át lehet tekinteni a csatateret, maradt a helyén.
Petőfi ezt követő útja a csatatéren nehezen rekonstruálható. Gyalókay szerint Fehéregyházának indult, vannak azonban olyan szemtanúi beszámolók is, amelyek szerint a balszárnyon, az első vonalban vagy közvetlenül amögött is megfordult; sőt a Bem által az Ördögerdőben rohamra küldött csapatokhoz társult, és biztatta őket. Néhány forrás szerint egy ideig Bem környezetéhez csatlakozott, s – Pap Lajos őrnagy szerint – az öregúr zavarta hátra. A délutáni órákban azonban jobbára már Fehéregyházán tartózkodott, hol egy sütőkemencén üldögélve, hol pedig a csatatéren.
Lengyel szerint délután 4 óra tájban Petőfi ismét előrement a Sárpatakig, s a híd karfájához dőlve állt elmerengve fél órán át. „Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nemsoká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához [a vetésterület határát jelző oszlophoz] vetve nézte a csatát, és elmerült gondolataiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt.”
Lengyel is felfigyelt a szokatlan zajra, előrefutott, s megkérdezte Petőfit: „Mi baj, őrnagy?” Ám a költő nem felelt. Lengyel hamarosan látta az orosz lovasság kibontakozó támadását, s rájuk mutatva odakiáltott Petőfinek, aki csak ennyit válaszolt: „Potomság”. Ám amikor Lengyel mutatta neki, hogy Bem is menekül, Petőfi is felismerte, hogy az ütközet elveszett. Szó nélkül futni kezdett a Sárpatak túlpartjáról a hídon keresztül, és Fehéregyházára vette útját. A híd előtt összefutott Gyalókay Lajos századossal, aki megragadta a karját: „Jöjj velem, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy levágnak, vagy elfognak”.
Petőfi azonban más véleményen volt: „Azt hiszed, hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd – ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott –, itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk”. Gyalókay habozott, Petőfi pedig kirántotta kezét: „nincs idő gondolkozni, én megyek, Isten veled” – mondta, s tovább futott.
Átjutott a falun, s Héjjasfalva felé vette útját. Utoljára itt látta őt a Bemet menekítő Pap Lajos őrnagy, majd látni vélte Lengyel József orvos is. Valahol félúton eshetett az üldöző Nassau-dzsidások áldozatául. Legalábbis így rekonstruálta a költő utolsó óráit Dienes András. Tény, hogy Petőfit utoljára a faluban látták, utána csak látni vélték. Egyelőre tehát csak annyit mondhatunk bizonyosan, hogy a segesvár–fehéregyházi ütközetben nyomtalanul eltűnt.
A költő halálát mindenki biztosra vette. Petőfi a Marosvásárhelyre elvergődő menekültek között sem tűnt fel, holott Bem maga is kerestette. A foglyok között nem volt, mert az ütközetben fogságba esett, de később megszökött Bauer Lajos vezérkari őrnagy nem látta őt közöttük. Élve az ütközet után senki sem látta. Holttestét többen is látni vélték – de egyik szemtanúi beszámolóról sem állíthatjuk, hogy bizonyosan a költőre vonatkozik.
Sem az eltűnésben, sem a szemtanúk megjelenésében nincs semmi különös. Egy teljes vereséggel végződő ütközet után gyakori eset, hogy a menekülők egy része nyomtalanul elvész. A menekülő Petőfiben az őt utolérő kozák vagy dzsidás csak a magyar katonát látta. A menekülők többsége pedig kizárólag a saját életével törődött, s a lőporfüst és a por ködében aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője küzd, vagy fut az életéért.
Az idő múlásával egyre több szemtanú akadt. Köztük természetesen olyanok is, akik távolról sem látták a segesvári ütközetet. Legalább két-három tucat személy látta elesni Petőfit, természetesen a csatatér legkülönbözőbb pontjain, egymástól sokszor kilométernyi távolságra. Arra is akadt szemtanú, hogy a sebesült költőt a halottak elföldelésére kiküldött környékbeli román vagy szász parasztok élve dobták volna a sírba. Mások szerint súlyos sebesülten vitték valamelyik környékbeli házhoz, s ott halt meg. Egy bizonyos – Petőfit az ütközet után élve senki sem látta, s a kortársak többsége biztosra vette, hogy elesett menekülés közben.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
