Nagygéci Kovács József
Szövegkollázs
Bognár Péter két regényéről: Hajózni kell, élni nem kell, Minél kevesebb karácsonyt
A verseskötetekkel induló, Petri-díjas költő, Bognár Péter az elmúlt években két, egymáshoz több ponton is kapcsolódó regényt írt és adott közre. A 2022-es Hajózni kell, élni nem kell és folytatása, a tavaly év végén megjelent Minél kevesebb karácsonyt nyomozások története, és mint minden jó detektívregényben, semmi sem az, aminek elsőre (és sokadikra) látszik.
A két regény, bár a bennük gördülő cselekmények között több év is eltelik, szorosan kapcsolódik egymáshoz, noha külön-külön is olvashatók, élvezhetők. Az Oktáv nevű főhős, aki polgárőr egy közelebbről meg nem nevezett faluban (a település irodalmilag valahol Bodor Ádám Sinistra-körzete és Krasznahorkai Manhattane között lehet, félúton) nyomoz, ahol a beszéd és a hallgatás dinamikája legtöbbször így alakul: „aztán megint hallgattunk, és gondolatainkba merültünk, ki-ki a lehetőségei szerint és ahhoz mérten, amit a természet juttatott neki”. Elsősorban gyilkosságok elkövetői, állatkínzások felelősei után és egyéb, krimibe, krimihez illő ügyekben. Ami ennél érdekesebb, mert ezek szerint lehet egy detektívregénynél is érdekesebb, hogy Bognár regényeiben még a nyomozás sem az, aminek elsőre látszik. A főhős kutatásai sokkal inkább szólnak – sajnálatos módon viszonylag szerény eszközökkel operáló – önelemzésről, melyben keresi párkapcsolati válságának okait, eközben próbálja fenntartani az által elképzelt módon működő rendet a szűkebb és tágabb közösségében, a munkatársai, ismerősei, a település életében. „Az én életem sem más, mint saját magukba visszatérő körök végtelenje, mert hiszen én sem igen jutok előbbre, hanem egyazon tengely körül, feleségemre gondolva járom végtelen és értelmetlen utamat, míg fel nem fordulok, és fel nem dobom a talpam” – definiálja a saját életét és lehetőségeit. Ezzel a hozzáállással aztán akár tollbegyűjtők nyomába ered, akár a helyi színjátszókör által előadott szatíra írója után kutat, önmaga körül nyomoz és nem lát túl magán, az elképzelésein, a mániáin.
Mindezt mint narrátor a regény szövegében történetről történetre paródiába menő erőteljes nyugalommal és hivatalos, tárgyias leíró stílusban adja elő úgy, hogy az első oldalaktól kezdve érződik: itt valami többről van szó. A két regény így lesz egy irodalmi kollázs, melyben jelentős szerepet kap egy helyi lakos, egy író, egy bizonyos Bognár úr nevű figura is. Ez, mint megtudjuk, „különös és minden szempontból szokatlan életvitelt folytat. Dolgozni nemigen jár el, de nyáron is sötétben kel, és aztán csak lógatja úgymond a lábát, és a világ dolgain elmélkedik, mivel írónak és drámaköltőnek és versfaragónak hiszi magát”. Máshol meg egyenesen az derül ki róla, hogy „egy egészen egyszerű történeten dolgozik, egy amolyan bűnügyi regényféleségen, de azzal sem igen halad, mert sehogy se akar összeállni és kikerekedni a cselekmény, és hol az időpontok nem jönnek össze, hol a szereplőket nem sikerül rávezetnie a megoldásra, ha pedig végre megsejtenek valamit, akkor se képesek érzékletesen elmondani, hogy mire gondolnak, és hogy mi jár a fejükben”. Bognár regényeiben a szereplőként felléptetett Bognár úr nem segíteni, vagy hátráltatni hivatott a nyomozásokat és így a szöveg gördülékenységét, felépülését, nincs ilyen szerepe. Fricska ez, metaforikus kikacsintás az olvasó felé, a tények teljes és végleges listázásának lehetetlenségét és ezzel együtt az elbeszélhetetlenséget felmutató tréfa.
Mert bár Oktáv végigkutatja a falu minden részét, de a történet végéig nem derül fény minden titokra. A regény komplex szövegezése és a szürrealista elemek gazdag tárháza miatt a kötetek a szerző, Bognár Péter különleges művészeti világát tükrözik, aki írásaival, eddig megjelent köteteivel komoly és élvezetes kihívásokat állított az olvasó elé. Mindehhez hozzávehetjük, szintén a már említett szövegkollázs fontos részeként a különleges szereplőket: a félig magyar félig japán férfi szereplőt (Yamamoto Ferenc), aki védőnői állásra pályázik, a megalomán polgármestert, a helyi erotikus segédeszközüket gyártó üzem ellen meglehetősen sajátosan tiltakozó plébánost, hogy lássuk, a két regény szereplőkavalkádja csak megerősíti mindazt, amit általában a szövegrétegek kollázsszerűségéről fentebb állítottam.
Filozofikus szövegek ezek, melyek fontos pontokon meg-megbicsaklanak (Oktáv Plutarkhosz-idézetekkel kommentál eseményeket, de ezek sokszor teljesen másról szólnak, ha valódiak egyáltalán, két kutyáját Trapéznak és Korlátnak hívják), szürreáliába tart némely történés és szereplő, miközben majd minden esetben lehetséges észszerűséget kimutatni bennük és akkor még nem is beszéltünk Oktáv foglalkozásáról, mely alapvetően egy ipari aprítógép körül forog (ha nem jött eddig szóba, itt mindenképpen érdemes idézni még egy nagy huszadik századi klasszikust, akivel minden további nélkül összeköthető a két regény, Hrabalt és a nevezetes présgépet). A mélyebb, élettel kapcsolatos kérdéseket és az ahhoz kapcsolódó bölcsességeket nyomozati beszámolójába illeszti, akár közhelyes az („hiszen még csak most fogtunk hozzá ehhez az élethez, és úgy tűnik, máris vége”) akár bravúrosan találó: „és aztán eljön a huszonnegyedike, és előkerülnek a balták, mert a megvásárolt fenyőfát bele kell faragni a talpba, csakhogy a talp sohasem megfelelő méretű, így hát tíz baltából egy menetrendszerűen az ajtófélfába csapódik, vagy összeaprítja a mikrohullámú sütőt, vagy ízzé-porrá zúzza a komódot, karácsonykor ugyanis fokozottan megérzi az ember, ha az év során elhibázott valamit, valamit, amit most már sehogyan se lehet kijavítani és jóvátenni”. A szalonbölcsességeket egyébként sokszor váratlanul kapjuk, ilyen, mikor a két polgárőrkolléga befőzési szokásaival kapcsolatban Oktáv megjegyzi, hogy „Lantos a koriandert, Kozák a babérlevelet viszi túlzásba, és hiába próbálom rávezetni őket arra, hogy milyen fontosak az arányok, eredményt csak alig-alig érek el, pedig a szép a rúttól csak a mértékben különbözik”, vagy amikor így mereng: „ilyen az ember, mondtam, miközben visszaigazgattam magamra a takarót, mert így alkotta meg a természet, rettegéssel teli, sötét és apró szívvel, hogy sose emelje ki fejét a ködből, és sose gondolkozzon, vagy csak akkor, ha már elkerülhetetlen, hanem mindig a benyomásait és az érzéseit kövesse, az érzéseit, vagyis a szívnek nevezett mocsár felpöffenő lidércfényeit, míg el nem nyeli az éjszaka, és el nem bukik, mert hiszen mindenki elbukik előbb-utóbb, aki nem hajlandó szembenézni a valósággal, és aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy kik vagyunk, és hogy milyen törvények szerint vannak elrendezve bennünk a világ dolgai”.
Bognár Péter két regénye mindeközben mintha paródiája is lenne azoknak a szövegeknek, melyeket legegyszerűbben azzal a gyűjtőnévvel lehet összefoglalni, hogy a társadalmi szerepvállalásokról szóló könyvek. Amelyek mélyen foglalkoznak azokkal a kérdésekkel és kihívásokkal, amelyek a társadalmi változások eléréséhez szükségesek és amelyek úgy mutatnak be esettanulmányokat és/vagy valós példákat, hogy azzal bemutatják az egyének vagy csoportok által a közösségükben vagy a világban végrehajtott változásokat. A társadalmi igazságosság, az emberi jogok, a környezetvédelem és így tovább témáiban nevezett könyvek általában arra ösztönzik az olvasókat, hogy legyenek aktív részesei a társadalmi változásoknak, és felvértezik őket a szükséges ismeretekkel és eszközökkel. Bognár két regénye hemzseg a fenti példáktól, leírásai sajátos esettanulmányok, egy-egy állításról akár még szövegbeli belső vita is zajlik, egy-egy esetnél már-már valamely szaktudomány értőjét sejthetnénk a háttérben, amikor a szerző csavar egyet, megmutatja az adott téma további aspektusait, és benne a legfontosabbat: az emberit. Az ilyen típusú (megengedően használva a kifejezést) irodalomból az olvasók megismerhetik a sikeres társadalmi mozgalmak stratégiáit, és tanulmányozhatják azokat a tulajdonságokat, amelyek elősegítik a pozitív változásokat, és nem csupán tájékoztatnak, hanem motiválnak és felszólítanak a cselekvésre. Bognártól mindez minden bizonnyal távol áll, és nem azért, mert cinikus volna. A két regény nem cinikus, mert nem tagad értékeket, de iróniája tetten érhető, én tetten értem. A már-már elviselhetetlen mennyiségben az olvasóra zúduló problématömeg nem ad megoldást, arról nem is beszélve, hogy noha számos sémát működtet az emberiség, egyetlen ember és csoport és egyéni vagy társadalmi vélemény sem pusztán sematikus: nem lehet, nem szabad leválasztani az emberiről az embert. Ugyanakkor Bognár regényei üdítően ellentmondanak, mi több, módszeresen leszámolnak a pozitivizmus ideáival, ahogy a szerző fogalmaz egy interjúban: „a nyomozó felfogható a pozitivista tudós irodalmi alakmásaként. Egyrészt képes különválasztani a világ fontos és lényegtelen tényeit, másrészt képes feltárni a megismerés szempontjából lényeges tények közti oksági viszonyokat, hogy megoldja a rejtélyt, hogy visszahelyezze jogába a rendet. Csakhogy mi maradt mára a pozitivizmusból? Vagy általánosabban fogalmazva, mi maradt a modernitásból?”
A második regény végén rezignált összefoglalás olvasható, ahol Oktávtól megtudjuk, hogy „most az egyszer nemcsak a karácsony ért véget, hanem a világ is, és mindaz, ami volt, mert nem jól sáfárkodtunk az élettel és az ünneppel, amely ránk bízatott, de amelyet mi értelmetlen dolgokra pazarolván elvesztegettünk, mert nem volt nekünk jó az, ami van, hanem többre vágytunk, mindig többre, és még egy kicsit többre”. Az olvasó például folytatásra.
Magvető Kiadó, Budapest, 2022.
Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
