Farkas Gábor
Terjeszkedő bizonytalanság
Áfra János: Omlás
Az Omlás a harmincas költőgenerációhoz tartozó Áfra János negyedik, egyben legterjedelmesebb, tematikáját tekintve legátfogóbb verseskötete. Ennek egyrészt oka lehet az, hogy a szerző korábbi három önálló könyvének (Glaukóma, Két akarat, Rítus) lírai anyagából kimaradt, azokban nem közölt – de már megalkotott – költeményeket is tartalmaz, másrészt azonban – tematikus szempontból – oka lehet egy alkotói összegzés szándéka is. Ez utóbbi feltételezést támasztja alá, hogy az Omlás versei között számos olyan téma érhető tetten a figyelmes olvasó számára, amely gerincét adta Áfra János első három kötetének is; ilyen például a családi viszonyrendszer vagy a párkapcsolat dilemmáinak beemelése a versvilágba. Az eddigi életművet meglehetősen meghatározó két téma mellett azonban ebben a könyvében Áfra János több teret szentel a transzcendencia, illetve az ontológiai súlyú létértelmezés kifejezésének, nem kerülve olyan – napjainkat nagyban meghatározó – dilemmákat, mint a mesterséges intelligencia hatása az emberi gondolkodásmódra, a globális klímakrízis vagy a nukleáris katasztrófa rémképe.
A kötet öt fejezetének mindegyike tizenegy verset tartalmaz; az elsőt megelőzi egy mottó-vers (Az éberítő elrugaszkodás), tehát a könyvben összesen ötvenhat alkotás kapott helyet. A fejezetekre jellemző számtani azonosság tudatosan strukturált szándékot jelez, de a számszimbolikát is figyelembe véve számos jelentéssel bővíti a kötet egészét a tizenegyes szám (a teljesség igénye nélkül gondolhatunk az apostolok számára Júdás nélkül, vagy egy szintén eléggé szimbolikus amerikai film, az I Origins „szerencsés tizenegyes” motívumára). Ha a könyv címét és az öt fejezetcímet veszem figyelembe (Oszlop, Alapfal, Anyagfáradás, Hidak, Entrópia), az (élet)teret meghatározó architektúra, illetve az a ritmus jut eszembe elsőként, amely az épített történelem meghatározója: a múltban létrehozott épületek hidak a különböző korok társadalmai között; vagy: az idő ritmusát a történelemben jól mutatja az épített alkotások sorsa, amely a létrehozás, a bontás/omlás és az újjáépítés/újraépítés struktúrájában realizálódik. Az architektúra mint a versnyelvet meghatározó/befolyásoló elem az utóbbi évtizedekben meglehetősen jelenvalóvá vált a kortárs költészetben, gondolhatunk mások mellett Borbély Szilárd, Térey János vagy Korpa Tamás lírájára, akikkel egyébként is nagyfokú szellemi párbeszédet mutat Áfra János eddigi életműve, azonban meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv amellett, hogy beilleszthető a jelzett tematikát hordozó költői névsorba, némiképp mégis eltér, illetve túlmutat azon. Amíg például Korpa Tamás Egy híd térfogatáról című könyvét (FISZ, 2013) egy olyan típusú metaforikus és szürreális képalkotás jellemzi, melyben a befogadónak kell kibogoznia, meddig tart a versekben a tér ábrázolása (metszetrajza), és hol kezdődik a test, az érzetek/érzések leírása, addig az Omlás verseiben a tér, az architektúra csak közleményalap, amely mélységében nyitja fel önmagát a befogadó számára, más szavakkal pontos, nem várja az olvasótól a rétegek lehámozását a gondolatokról; nem szürreális, hanem reális képalkotás jellemzi.
Ahogy a mai művészeti ágak mindegyikére egyre inkább jellemző az az irányultság, hogy az alkotásnak meg kell küzdenie a figyelemért, úgy a hatáskeltést mint a figyelemfelkeltés eszközét nem kerülheti el napjaink kortárs lírája sem. Ilyen eszköznek tekinthető a könyv nyitó versének mottója is a ChatGPT-től („A romok a fejlődés magvai.”). Kétségtelen ugyan, hogy a kötet legelején ez a felütés magára vonzza az olvasó figyelmét, úgy vélem azonban, hogy a szerző szándéka itt túlmutat a szimpla figyelemfelkeltésen. Arra irányítja a befogadói fókuszt, hogy hogyan képes az ember, illetve az emberi akarat kivetülése – akár a létrehozott mesterséges intelligencia is – a romokból, a semmiből új világot alkotni. Ehhez – akár mint tézishez – igazodva a könyv első, Oszlop című ciklusának alkotásai az akarat teremtő erejét írják le. A teremtő erőnek a térben, illetve a létben megmutatkozó lenyomata hol a nyelv, hol az álmok, hol pedig a hit: „A kezdet nehéz, akár egy tehetetlen isten. / Nem volt első szó, nem volt első író ember, / nem volt első alany és nem volt első tárgy” (A nyelv a távolság); „Terjed a kép helye, / a sorjázó képletek tája, / hol jelentést nyerhet / a vágyak súlya-súrlódása” (A kezdés előtt). Ezeket a sorokat elsőre olvasva az volt a benyomásom, hogy a versek jelentősebb mértékben függenek össze annál, mint hogy egy ciklus darabjai: olyanok, mintha az egyikben leírt tézist magyarázná a másik, vagy épp egyik antitézise lenne a másiknak.
Az Alapfal című fejezet verseiben a személyes múlt, és ezzel párhuzamosan a kezdés és elmúlás viszonyrendszerének lírai értelmezése jelenik meg leghangsúlyosabban. A Kemény, puha című versben például mama felidézett alakja, és a hozzá kapcsolódó emlékkép mint erkölcsi evidencia jelenik meg, más szavakkal: mint bizonyosság a minél inkább elbizonytalanodott lírai alany jelenében: „mama indulni / készült, hogy megfőzze saját ebédjét, / de rozsdás / biciklijéről a lánc leszakadt, / úgyhogy / életében először kérni kényszerült”.
Ez a gondolat – a bizonyos és bizonytalan szembeállítása – a kötet többi fejezetében is vissza-visszatérő tézisként van jelen, rámutatva, hogy jelenünk magasan képzett és jelentős mértékű technológiai fejlődést átélő nemzedéke egyre bizonytalanabb az emberi lét lényegét érintő kérdésekben. Ennek az abszurditását fejezik ki Áfra János néhol a szarkazmust sem nélkülöző sorai: „jön a visszarendeződés / a biztos bizonytalanba. / Ami elmaradt, nem pótolható, / ám megleszünk így is, / mi makulátlanul hűvösek.” (Ami el sem); „Iszonyatomban leengedve / felejtem szemhéjamat, / majd így nézem vissza / a nosztalgia vetítővásznán / egyetlen filmre vágott / megpihenéseinket.” (Keresztidők).
Az Omlás lírai alanya természetesen nem csak téziseket ütköztet, beszédmódja nem csupán a múlt felidézésére vagy az öncélú vallomásra korlátozódik. Több ennél: olyan tükröt tart a gondolkodó olvasó elé, amelyben nem feltétlenül válaszok rejlenek, de amelyben az „atomkárosult test” (Felezési idő) vagy „az utca morajló autópályára nyíló szája” (Kiszámíthatatlan reggel) nyugtalanító reflexiójává válik jelenünk egyre nagyobb bizonytalanságban élő individuumának. Mindkét idézett vers az Anyagfáradás című ciklus része. Amíg ebben a fejezetben nagyrészt a jelenkor társadalmának „általánosabb” (értsd: mindenki által általánosságban közismert) létproblémái – a nukleáris technológia, a globális klímaváltozások, a környezetvédelem – jelennek meg, addig a könyv utolsó két ciklusában (Hidak, Entrópia) egy-egy kevésbé közismert – már-már tragikus – léthelyzetre reflektálnak az alkotások. Az ismeretlen erő című vers például egy orosz influenszer és barátnőjének lírai esetleírása. A feltárt történet tragikuma önmagában nem az állapotos barátnő, Valentina Grigorjeva halála, hanem az, hogy a pár minden szélsőséges ön- és egymást sértő tettleges agresszivitásának alapja az online nyilvánosság, a társadalom egy részének mentális igénye az erőszakra. Az Entrópia ciklusban válik hangsúlyosabbá az egyes szám első személyű megnyilatkozás, valamint az önmegszólítás: „Vagyok a dolgok bánata” (Rostok); „mintha mégis / védtelen lennék, akár egy ember” (Ég, tiszta); „azt várod, / hogy valaki utánad nyúljon” (A levegő súlya). Ezekben a versekben a létösszegzés lírai hagyományát vélem felfedezni (gondolok itt Kosztolányi Dezső, József Attila vagy Pilinszky János műveire), de olyan létösszegzését, amely a filozófiai hangnem mellett érzékenyen reflektál a modern kori társadalomra jellemző elidegenedésre és közönyre.
Filozófiai mélységű gondolatfolyam? Számvetés? Látlelet? Talán egyszerre mindet magában hordozza Áfra János új kötete. Abban biztos vagyok, hogy nem könnyű olvasmány, de abban is, hogy aki kezébe veszi a könyvet, egy olyan kortárs lírai esszenciát kap, amely jelenünk mindnyájunkat foglalkoztató dilemmáit igyekszik feltárni a költészet eszközeivel.
Pesti Kalligram Kft, Bp., 2023.
Megjelent a Bárka 2024/2-es számában.
