Alexa Károly
Zalán Tibor
a Magyar Művészeti Akadémia tagja
(Laudáció, 2024. április 15.)
A laudatio a klasszikus retorikák szerint az ún. bemutató beszédek egyik fajtája. Az idők során természetesen rögzültek mellőzhetetlen műfaji ismérvei: legyen alkalmi és nyilvános, védő és dicsérő célzatú. Ily módon rokona a panegirikusnak, ami konkrétan az ünnepi gyülekezet előtt elmondott szónoklatot jelenti, amelyben szép és választékos szavakkal kiemelhetjük az ünnepelt származását, neveltetését, erejét, gazdagságát, hatalmát, személyes kapcsolatait, okosságát, bátorságát, ezeken túl egyiküknél inkább a mértékletességet, a másikuknál az impozáns külsőt. Ugyanakkor és ugyancsak az antikvitásban gyökerezik a műfajjal szembeni gyanú, sőt viszolygás is, hiszen hol lenne tágabb tere a hízelgésnek, a nemtelen és megvásárolható hazugságnak… Ami biztos: a bemutató beszéd közéleti feladat. Ehhez kívánom tartani magamat. És biztos vagyok abban, hogy Zalán Tibor életműve nem szorul hízelgő szavakra: ez az ünnepi alkalom egy olyan életművet koszorúz meg, amely erre már régen rászolgált.
Essünk túl azon, amitől közéleti feladatként nem tudok és nem is akarok eltekinteni. És most ne valami alkalmi és ide nem illő kulturális politikai traktátust várjunk, hanem csupán néhány megjegyzést író és kora viszonyáról, konkrétabban arról, hogy az alkotás tere és közege hogyan segít felépíteni egy életművet, idestova fél évszázad alatt, vagy éppen ellenkezőleg: miféle ellenállás tapasztalható, Zalán esetében, mondhatni, vissza-visszatérő dramaturgiával, a közeg részéről. Közegen eufemisztikusan értsünk politikai kívánalmakat éppen úgy, mint szűkebb értelemben vett intézményes érdekrendszereket, ideológiát és hiteles meg manipulált korízlést általában. A legfontosabbnak azt ítélem, hogy az utóbbi évtizedekben felszámolódott az, amit értékrendnek állított a boldog hajdankor, azaz hogy a teljesítmény, vagyis a minőség, ha nem is mérhető, de észlelhető, és kötelezően tudomásul veendő. Emlékezhetünk, hogy ez alól a pártállami hatalom sem vonta-vonhatta ki magát – Zalán pályakezdésének, költői emancipációjának ideje is még ez –, mert a hivatalosságnak, támogasson vagy akadályozzon irodalmon kívüli indoklással bárkit és bármit, végső soron fejet kellett hajtania a közvélekedés és a – bármily csúf szó ez – „szakmai” konszenzus előtt. Ami minden ízlésbeli és egyéb tagoltsága ellenére az értékek kijelölésének és elfogadtatásának a végső fóruma volt. És ami soha nem akart függetlenedni a laikus – azaz az olvasó, a befogadó – közvéleménytől sem. S mint ilyen, megvesztegethetetlenül nyitott kellett legyen, hiszen éppen ez, ez a minden lényeges irodalmi tényt számon tartó nyitottság volt a létformája. Véletlen, de kézreeső példaként idézem, hogy Zalán említi: katonáskodásának nyomorult hónapjaiban két költő kortárs egy-egy kötete volt a megmentője (és utólag már látjuk – megint a nem szép szó –, hosszabb távon poétikailag is „szakmai” bátorítója), Juhász Ferencé és Pilinszky Jánosé. Korszakjelölők voltak ők, ugyanazon korszak lírai emblémái, itt kétség nem lehetett, külön-külön és együtt, világképük és poétikájuk elképesztő különbségei ellenére.
A nyolcvanas évek második felétől kezd mind észrevehetőbbé válni, hogy nemcsak az ítélkezés mérlegelő nyitottsága van tűnőben, hanem mindinkább uralomra tör, lapítva, sunnyogva, alakoskodva az az értékrelativizmus és az a kritikai szféra klasszikus önállóságát legyűrő mímelt tudományosság, amely nemcsak megkérdőjelezi az irodalom vitális és morális tartalmának szinte minden szegmensét, hanem – mondhatni… – természetesen minden korábbinál zártabb és kirekesztőbb politikai érdekkörökbe óhajtja bekényszeríteni a művészetet. A globális posztmodernitás szellemi hatását nálunk a rendszerváltozás megosztó politikuma fokozta fel az elviselhetetlenségig, s meggyőződésem, hogy ezen a legutolsó évtized sem tudott túllépni. Úgy lehet – nem is akart. Függetlenül a – metaforikus – előjelektől.
Ha megíródnék végre egy alapos, tehát klasszikus, „békebeli”, azaz életet és művet egyaránt feltárni akaró Zalán-pályakép (szégyen, hogy eddig ez nem született meg, pláne ha tudjuk, hogy kikről már igen…), annak meghatározó életrajzi íve aligha lehet más, mint az a párját ritkító szerep és szerepépítés, amely a jelzett közegben alakul évtizedek óta, mind nagyobb tudatossággal, magabiztossággal, ugyanakkor artisztikus és morális elkötelezettséggel, ami – ha találó a szó, ha nem – képes volt egy nagyszabású karriert is megalapozni. Ez az elképesztően következetes és minden irányú radikalizmust vállaló küzdelem példázatos súlya révén még arra is képes volt, hogy az alkotás és befogadás terepének rosszhiszemű, ellenséges, sőt kizáró indulatait olykor észlelhetően csendesítse, sőt az akadályozó tényezőket alkalmilag és ideiglenesen visszavonulásra késztesse.
Aki Zalán Tibor életművét, írói-költői életrajzát valamelyest ismeri, és arról is van némi tudása, hogy ez az írói-költői életmű a letelt félszázadnak miféle kulturális körülményei között, miféle változó ideál- és izlésképleteit tudomásul véve, gyakran azokkal szemben jött létre, miféle kényszerek és csábítások, minő szellemi és civilizációs, sőt egzisztenciális kihívások közepette valósult meg, mindezek mögött miféle rendszer- és intézményes szerkezetváltozások, s mindemögött a személyes szociologikumnak miféle inspirációi lehettek jelen, nos, az hajlamos olyan közhelygyanús véleményt megfogalmazni, hogy itt egy költő-író több évtizedes függetlenségi törekvése, azaz „szabadságharca” zajlott-zajlik, sőt még olyan romantikus-plebejus képzet is felrajzolódhat, hogy íme, a vidék mélyéről elindul az ifjú, hogy verseivel meghódítsa a Várost és a magyar Parnassszust. Akár el is andalodhatnánk ezen a kimerevített metszeten, de az biztos: semmi okunk, hogy ironizáljunk rajta. Hangsúlyozva mondom: Zalán életműve maga a személyes művészi életcélnak elkötelezett önmegvalósítás – aminek szemhatára azonban soha nem elégszik meg valamiféle önmagába zárt individuum létezési kereteivel. Amihez – és ez az, ami újabb irodalmunkban párját ritkító tény – külső segítséget soha nem kívánt igénybe venni.
S mindezt feltárhatjuk a nyilvánvalóan kínálkozó paradoxok árnyalásában is. Például kevés társaságibb mozgásmódú művészértelmiségit ismerhetünk, mint őt, aki azonban aggályosan kerüli az intézményesülésre mindig oly hajlamos irodalmi társulatokat. Olyan, aki vonzódik ugyan a ködlovag-életforma rekvizitumaihoz, de a polgár, a férfi és a családfő kötelezettségeit nemcsak feladatként, hanem boldogító-gazdagító életformaként is akarja-tudja megélni. Hajlamos arra, hogy tudomásul vegye még a vezérszerepet is időlegesen, de soha semmiféle táborverést nem kezdeményezett, efféléhez nem csatlakozott. Ma már irodalomtörténeti tény az a generációs seregszámlája, amely Arctalan nemzedék címen jelent meg – de ezt sem külső, azaz közösségi felkérésre fogalmazta meg, arról nem is szólva, hogy nyoma sincs benne valami rejtett vezéri ambíciónak. Szuverén magánbeszéd volt ez, de oly erős ifjúi indulat hajtotta, és áttekintőkészsége mégis oly imponáló volt, hogy egyrészt máig emlékezetes vitasorozatot váltott ki, másrészt sokakban akkor szinte hatalmi igénybejelentésként hatott. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kezdet kezdetétől szuverén volt költőként és közéleti szereplőként egyaránt. Ez a szuverenitás persze folyamatos provokációt is jelent. Amivel számolni kell, és Zalán nem kevés alkalommal volt kénytelen szembesülni azzal, hogy ára van annak, ha nem fogadjuk el az akolmeleg kínálatokat. Emlékezhetünk, hogy micsoda lendülettel vett részt az avantgárd megújításában a hetvenes években, de arra is, hogy amikorra a maga számára már különösebb hozadékkal nem kecsegtetett ez az irány, és máshova váltott, nem akármilyen pályatársi vádaskodásnak tette ki magát. A legfőbb paradoxona ennek a magatartásnak persze az a dilemma, hogy egy alkotó miként ragaszkodhat a maga művészi és közéleti területenkívüliségéhez, ha kénytelen a többiekkel egy közös terepen létezni.
És hadd hozzak ide még egy mozzanatot, amely – nem tagadom – a számomra különösen szívet melengető életrajzi tény. Tehát hadd tegyek egymás mellé két Zalán-szövegemléket. 1980-ban megjelentettem a Mozgó Világban a Blue Dolphin című írását, alighanem első szépprózai munkáját. Nem ilyen szövegre, sőt inkább versre voltam felkészülve: ez egy mára már szinte felidézhetetlen szövegtéboly volt, és nem egy divat diktálta lírizáló neoavantgárd katyvasz, hanem valami lázbeszéd, szecessziós vértolulás, amely felrobbantja az időt, egy kimondhatatlan élmény megközelítése szavakkal, élmény, amelyre a lélek felkészületlen volt, amelyet egy egzotikus táj váltott ki: a tenger, a vízben hánykolódó és onnan égre szálló görög mitológia mint személyes élmény. Az írói önfegyelem teljes hiánya – vagy egy szövegszerkesztési téboly tökéletes imitációja? Több évtized után vettem újra kézbe ezt a műdarabot. És akkor jöttem rá, hogy a kulcsa a szövegvégi jegyzet: Korinthosz – Abony, 1978/79. Ezt valamiért fontos volt megüzennie… Ez az egyik szövegemlék. A másik: talán egy évtizede hirtelen elkezdtek sorjázni Zalán kis tárcanovellái, közöttük ciklussá bővülve a gyermekkor emlékképei. És köztük egy csöndes kis rajz, ahogy a kisfiút apja magával viszi a munkába. Az apa kubikus, nagy házak fundamentumát kell kiásnia. Nos, hogy a gyereket baj ne érje, beleállítja reggel az árokba, ki sem lát belőle, kis ásójával, vödröcskéjével foglalja el magát, neki muszáj dolgoznia. Távol álljon tőlem bármiféle álbalos-álnépies demagógia, de nem tudom megrendültség nélkül nyugtázni azt, ahogy ez a két költői beszámoló az időkön át összekapcsolódik az én Zalán-tudásomban, azaz hogy az irodalom meghódítását bizony-bizony egyeseknél meg kell előznie annak a fajta emancipációnak, amely a valóság gazdagságának megtapasztalását jelenti, azét a valóságét, amelyet a társadalmi helyzet oly sokaknak nem kínál föl a gyermekkorban. Soha senki nem vette számba annak a másfél generációs magyar irodalmi alkotógárdának, amely a Zalán-életmű irodalomszociológiai közege is, a szociális „bázisát”, ki honnan jött, milyen tudást halmozott föl, és milyen technikával, mikor és hogy lépett ki a nagyvilágba. Elképesztően izgalmas tablót kapnánk. Az a benyomásom, hogy Zalán ezen a terepen sokkal többekkel rokon a korábbi, a 40-es generációval, az ún. „Nagy Generációval”, a miénkkel, mint a sajátjával. Különleges magányosságához talán ez is hozzájárul. Ugyanakkor némely pontjára magyarázatot is adhat a későbbi irodalompolitikai fejleményeknek. S arról se feledkezzünk meg, hogy miután a magyar irodalom végleges szétválása megtörtént, az egyik oldal szerzői minő lehetőségeket kaptak arra, hogy kilépjenek a „malomalja Magyarországról…” Éppen azok, akik zömmel nem a mélyből indultak. Zalánt nem találjuk eme szerencsések között. És talán megengedhetjük magunknak, hogy ehhez a képhez odahúzzunk egy-két sötétebb vonást. Ám zárójelben meg kell jegyeznem, hogy ezt a társadalmi-családi mögöttest, vagy amit kívülről annak vélünk látni, Zalán a maga lírai életművében soha és sehol nem tematizálja. Arra persze ki merne vállalkozni, talán még ő maga sem, hogy az érett művész megfogalmazott létélményei mélyére hatoljon, hogy a hajdani, szinte már elmitizálódott inspirációkat megpróbálja fellelni.
Nem lenne ildomos persze, ha az alkotói magányosság motivációinak a lélektanán meditálni próbálnánk: biztos, hogy akad itt nem kevés olyan élmény, amelyet valaha alkalmilag úgy fogalmazott meg, hogy „mindenkinek útban voltam”, és ezzel szemben olyasféle józan mérlegelést követő döntések is, hogy a függetlenség vállalása az alkotás minőségében milyen garantált hozadékkal jár. Nehezen állom meg, hogy az irodalmi megosztottság utóbbi évtizedeinek gyalázatosságaiba el ne merüljek, magamat sem véve ki a sebeket osztó és sérüléseket elszenvedő irodalom-közéleti aktorok közül, jóllehet illő szerénységből vagy elemi önvédelemből magamat aligha sorolhatom a jellegadók közé, most (és de) legyen elég egyetlen faktum: nem hiszem, hogy akad Zalánon kívül még egy jelentékeny irodalmára napjainknak, akinek nevét egyetlen irodalmi szerveződés taglistáján sem találjuk ott. Viszont ott találjuk a legkülönbözőbb irányt követő folyóiratok szerzői között, ha nem is egyforma intenzitással. És az is biztos, hogy a protokolláris kapcsolatokat nemigen kereső író, bizony, nagyon jól érzi magát – a színházi berkek és képzőművészeti műhelyek mellett – egyes szerkesztőségek humán televényében, gondolok itt a régi Mozgó Világra, a Napútra, a Kortárs Kiadóra, az Életünkre vagy a Bárkára. Persze ez az állítás csak múlt időben érvényes. Hol vannak mára már az ún. szerkesztőségek! És az azokhoz oly szoros földrajzi közelségben működő, kedvező árfekvésű vigalmi intézmények. Viszont azon is elgondolkodhat ki-ki a maga irodalompolitikai elkötelezettségének minősítő gesztusait mozgósítva, hogy miért nem közölte őt soha a Holmi, csupán egyetlen alkalommal a jó pár évig működő Újhold Évkönyv és az 1990-es évek legelejétől egyszer sem a Hitel. Arról sem tudósítanak köteteinek impresszumai, hogy a Magvetőnek preferált szerzője volna. A hangsúlyozott különállást természetesen a különben egymással szembenálló szekértáborok egyaránt a maguk elutasításaként nyugtázzák, s ennek megfelelően viselkednek, többnyire az elhallgatással. És azt hiszem, ennek tünete az is, hogy Zalán költészetéről meg szépprózájáról, és a legfeltűnőbben százas nagyságrendű drámaírói terméséről viszonylag kevés a komoly elemző, azaz munka- és időigényes, és ami a legfőbb: mentálisan is elkötelezett tanulmány, méltatás, elemzés, értekezés, és – amint említettem – botrányos hiánynak minősítem, hogy nem íródtak róla monográfiák. Igen, így – többes számban. Ezért jelképesen is sokatmondó annak a három nagy szintézisnek az „anyagkezelése”, amelyet a legutóbbi évek hoztak létre. A Magyar Tudományos Akadémia által menedzselt igen terjedelmes, 2010-ben kiadott magyar irodalomtörténetben nincs benne a neve. A szerző: Schein Gábor. A másik oldalon Domonkos László Gúzsban tánca egyszer írja le a nevét (egy érdektelen felsorolásban). S végül őszinte örömmel jelentem, hogy a Magyar Művészeti Akadémia azzal, hogy Zalán Tibort most tagjaként befogadta, mintegy „felzárkózott” az MMA egyik legkomolyabb szakkiadványának értékrendje mellé: ez a Falusi Márton és Pécsi Györgyi által létrehozott Magyar irodalmi művek, amely négy könyvét is a magyar irodalom 1956 és 2016 közötti éveinek legjava munkái közé választotta. Két verseskönyve és a regényciklusának első darabja, illetve az Azután megdöglünk című drámakötete ott van, ahol lenni kell, és ott, ahol… Itt kinek-kinek ajánlom a felmérést: ki hiányzik innen, és ki hány említéshez jutott. Talán mondanom se kellene, hogy ugyanez a mustra a másik két nagy összefoglaló névmutatójánál sokkal több vidám és vértolulásos pillanatot szerezhet.
Milyen költő is tehát Zalán Tibor? Olyan poéta, aki számára a poézis terepe nemcsak a vers, hanem a prózai szöveg és a dráma is. Olyan költő, aki ama folyamatosan verset író lírikusok közé tartozik, mint Csokonai, Petőfi vagy Ady, aki nem vár „az ihlet percére”, mert már a kezdet kezdetén felismerte, hogy egy időben zajlik az élete a valóságban, és léte a versszövegben. És ennek fejleménye az, hogy oly gyakran csomósodnak nála össze az egyes darabok ciklusokká, amelyek címet sem igényelnek, mert egymást hívó, egymásnak kiszolgáltatott fragmentumok sorozata. Kötetek sora állt össze úgy, hogy egy poétikai lelemény szervezte maga köré azt, amit az ihlet éppen aktuálisnak ítélt: ilyenek a nagy haikuhullámai, ilyen az, amikor a sorvégi szavak látszatra ötletszerű megtörésével egy teljesen újszerű (de a mélyavantgárd hagyományra ráépülő) olvasásmódot kényszerít az olvasójára, ilyen azoknak a félhosszú verseknek a gyarapodó sora, amelyek úgy kacérkodnak a verses epikával, hogy radikálisan elutasítják a történetmondást, és ilyen az, amikor a szonettet vágja ketté, és a második szakaszt különleges dialógusba állítja az elsővel, és éppen ezáltal emlékeztet a petrarcai ősmintára. Ez utóbbiak remek gyűjteménye az idei könyvhéten fog megjelenni. És éppen ezért olyan erősek a hirtelen előbukkanó nagy versek. Olyanokra gondolok, mint az örök Magyar Tóra megfogalmazójának (Cs. Szabó László), Arany Jánosnak a megidézése A névtelen velszi bárd című költeménnyel, amely úgy ars poétika, hogy egyben vállalása mindannak, ami magyarság, férfierény és művészet. Zalán klasszikus költő, a szó XX-XXI. századi és mégsem posztmodern értelmében. Azaz úgy klasszikus, hogy magáévá hasonlította a modernségből mindazt, amit nem koptatott el az idő. Jelképes és igencsak tanulságos tény, hogy a közelmúltban jelent meg egy kis kötet – románul –, ahol két modern magyar eposz néz szembe egymással és a világgal: Kassáktól A ló meghal a madarak kirepülnek, és Zalántól az Ének a napon felejtett hintalóért.
Ha a világképéről kellene valami érvényeset mondanom ennek a robosztus költészetnek, legjobb, ha az ő szövegfordulataihoz fordulok: „Pangea homokján felejtett lábnyomok”, „Dünnyögés félhangokra”, „Egy elsüllyedt repülőtér koordinátái”, a „Halhatatlanság nevű bordély”, „hullik a létből az élet”, „Grammatikai szemétégető”, „a semmi helyén”, „Kadenciák félhangokra”, „Holdfénytől megvakult kutya”, „Ruhatárban felejtett kabátok”, „Pangeát elhagyják az angyalok”… Nem kommentálom, még afféle közhelyeket se hozok ide, hogy mennyire más a mindennapokban burjánzó és tenyésző élet, és mennyire más képet kapunk a létezésről, ha közel engedjük magunkhoz a létre törő démonok látványát. És azt is tudjuk, hogy a köznapokat velünk együtt morzsoló, élvező és átkínlódó íróember delegál maga helyett egy médiumot, aki a versek valódi létrehozója és tulajdonosa. Ne keverjük össze a kettőt. Ezért is hadd idézzek inkább ide egy régi őszi pillanatot Egyházashetyéről. Egy derűs, aranyló délután, amikor már vöröslőbb, és könnyebben alászállni kívánkozik a napsugár, s amikorra a tavalyi furmint úgy járja a végét, hogy közelebb már nem juthat a teljességhez, szemére hánytam Tibornak, hogy miként gondolhatja érvényes magyar költőnek magát, ha nem írt verset Berzsenyi Dánielről. Láttam rajta, hogy afféle morranást fojt vissza, amit A helység kalapácsából így ismerünk: „Ugyan úgy-e?” Aztán előállt egy-két napra rá a Berzsenyi Hegyhátszentmártonban című verssel. Alighanem a magyar irodalom szerepverseinek a csúcsai közül való. „Még tart az ősz ám karmait unt idő / nevetve vájja az utazóba…”, a vers alkaioszi, mert mi más lehetne a mi időnkben, amely idő egyszerre akkor és most, a hely meg maga a költői valóság, ahol természetesen Berzsenyi soha nem járt, hiszen akkor még Zalán nem horgászgatott a Rába nagy kanyarjában, viszont Lolli „a szilvalekvárt télre kifőzte rég”, „sugár-cécóban hangzavarrá / rendezi újra magát az élet”.
Mintegy hatvan könyv, féltucatnyi dal-kazetta és album, legalább kéttucatnyi hangjáték, és száznál több dráma meg egyéb színházi játék, 2005-ben köztársasági lovagkereszt, tudjuk, kik voltak hatalmon, 2015-ban Magyarország babérkoszorúja, azt is tudjuk, hogy ekkorra már kiké lett a hatalom. A verset olvasom tovább: „Mit tudna erről Kölcsey és a sok / magát meghordó pesti fafűz poét / a kávéházi olcsójankók / kiknek az ő dala csak parasztos…” És – grácia a fejemnek – azon kajánkodom, hogy Zalán Tiboron kívül van-e ma még egy Balassi-kardos magyar költő, akinél az Élet és Irodalom is kivárja, hogy sorra kerüljön?
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
