Zalán Tibor
A sokműfajúság mint antinómia,
avagy a csak befelé tartó labirintus
– székfoglaló beszéd a Magyar Művészeti Akadémián –
Tisztelt Akadémikus Asszonyok, Urak, Tisztelt Barátok, Tisztelt Vendégek,
aki megijedt volna e majdani rövidke eszmefuttatás bonyolult címétől, rögtön meg kell nyugtassam, egyszerű dolgokról fogok itt beszélni, kellő személyességgel és oldottsággal. Ehhez azonban le kell nyelniük egy ostyába sem csomagolt keserű pirulát, rögtön itt a legelején, amely az antinómia, avagy a russeli paradoxon rövid fölvillantásával képződik meg. A neves filozófus 1901-ben így ír: „Bizonyos halmazok nem tagjai önmaguknak; ilyen például az összes teáskanál halmaza, amely maga nem teáskanál. Más halmazok viszont, mint például az összes nem-teáskanál halmaza, tagjaik önmaguknak, hiszen az összes nem-teáskanál halmaza sem teáskanál. Ha vesszük az összes olyan halmaz halmazát, amelyek nem tagjaik önmaguknak, akkor ahhoz a paradoxonhoz jutunk, hogy egy ilyen halmaz akkor és csak akkor tagja önmagának, ha nem tagja önmagának.” Na, túl vagyunk a nehezén, fellélegezhetünk, még akkor is, ha talán elsőre semmit sem értettünk meg ebből a russeli paradoxonból, ami tehát megint egy ilyen helyzet. Hogy jön ez a témánkhoz, kérdezhetnék. A „sokműfajúságot” időtlen idők óta használja az irodalmi köztudat, az irodalmi vizsgálódás mint létező kategóriát. De amit rajta ért, az nem az, amit ki is akar mondani vele vagy általa. Mert ha belegondolunk, adott mindösszesen a három műnem, rendesen a líra, az epika és a dráma. No more. Ezeken belül – és velük nem behelyettesíthetően – vannak a műfajok, a lírában például a dal, az óda, az elégia stb. Mivel egy valamire való író a műnemén belül a legtöbb műfajt használja, a sokműfajúság kifejezés önmagában nem hordoz semmilyen megkülönböztetést, lévén, mindenkire vonatkoztatható kategória – mindenki többműfajú tehát. A helyes, és nem használt, kifejezés lenne a többműneműség, de ezt eddigi pályám során, idestova fél évszázadról van szó, még nem hallottam. Most akkor, kérdeném tisztelettel, mit is kellene használnom? Rám ugyanis a sokműfajú író kifejezést aggatják unos-untalan, olyan irodalomban szorgalmasan dolgozót értve rajta, aki költő, prózaíró, ráadásul még drámaíróként is tevékenykedik. Műnemváltogató tehát. Hogy maradjunk az antinómia paradoxon-jellegénél, minden író ír valamit, de nem minden író ír mindent (értjük rajta, mindhárom műnemben). Hogy tovább játsszunk a szavakkal – illetve a lehetséges lehetetlenségekkel a lehetségesek birodalmában –, minden író író, de nem minden író költő, drámaíró vagy prózaíró. Ami még érdekesebbé és lehetetlenebbé teszi a tisztánlátást, az, hogy a köznyelvben írón általában a prózaírót érjük, a versírót költőnek, a drámát létrehozó embert drámaírónak nevezzük. Nagy László hiába jelentette ki – vagy be – egy elhíresült interjújában, hogy ő csak író, és a költői titulust nem használja, az irodalmi közvélekedés egyértelműen költőként tartja számon, ahogy Tandorit vagy Kosztolányi Dezsőt, vagy Weöres Sándort is, hiába az esszék, regények, prózai vagy drámai alkotások sora. Van itt még egy – nyilván több is lenne, ha megvakargatnánk – megkerülhetetlen mozzanat, amely ezt a sokműfajúságot – többműneműséget – nemcsak árnyalja, de felszámolni is látszik. 1922. február 2-án Párizsban megjelenik egy könyv, amely feltételezhetően olyan reveláció, amilyen Beckett Godot-ra várva című darabja lesz majd később, vagy annak az eredményeit és újszerűségét is elő-meghaladó. A könyv írója James Joyce, a címe pedig Ulysses. Maga a könyv tudatfolyamregény, szöveg-gondolat-intenció-álom-látomás-emlék stb., asszociáció-ömleny, annyi, amennyi a csövön kifér, vagy még annál is több. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia, líra, blöff – egy regénynek nevezett konglomerátumon belül. Egyfajta zavaros szintézise mindezeknek. Zagyva beszéd ugyan, de kétségkívül van benne rendszer. Kísérlet a műnemek felszámolására oly módon, hogy valamennyi jelen van változó fontossági szinten e regénynek is nevezhető valamiben; de hát, ha nem regény, mert nem felel meg a regénnyel szemben támasztott addigi követelményeinknek, akkor igazából nehéz hogyan megnevezni – maradjunk a könyvnyi gondolati-nyelvi összehordottságnál, per definitionem. Az Ulysses 18 fejezetből áll, amelyek közül 15 egymástól elütő stílusban, sajátságos, és közösnek nem mondható motívum- és eszközrendszerből építkezik. De mint minden ilyen nagy és meghökkentő kísérlet, csak részben és főleg időlegesen oldotta fel a műnemi dilemmákat, mára ismét rendezte sorait a műnemzés, bocsánat, műelemzés mint módszertan a műalkotások skatulyázásához és kategorizálásához, jóllehet az írók minden eddiginél és elképzelhetőnél nagyobb oldottsággal hozzák létre a műveiket. Éljünk a mi időnkben, mondja Rimbaud, nem látva előre fegyverkereskedő jövendőjét, éljünk hát, a mi időnk ilyen, és még mi sem látjuk a jövendőnket. Legszelídebben megfogalmazva: zavaros, nem eldöntött, művészek vagyunk-e, vagy rabszolgakereskedők, a magunk rabszolgaságának a kereskedői.
Fából próbálunk meg vaskarikát fabrikálni, amikor tisztába akarjuk tenni ezt a fogalmi zavarodottságot, fel is adom mindjárt, már itt az elején. (Egyszer talán, ha sok időm lesz, és sok unalom köszön be az életembe, amire nincs sok reményem, mélyebben és érvényesebben, a megoldás valamifajta igényével fogok ehhez a témához visszatérni.)
Ha elhagyjuk a műnemkeveredést, akár a műfajkeveredést, akkor is használnunk kell, az érthetőség és a pontosság kedvéért, a műnemi határátlépést mint kategóriát. Műnemi határátlépésen – a sokműfajúság ráértéssel megközelíthető jelentését szem előtt tartva – azt a jelenséget értjük, amikor egy a maga műnemében már jelentőst, vagy legkevesebb, érvényeset létrehozó alkotó más műnemben, műnemekben is alkotásokkal hozakodik elő. Leegyszerűsítve: a költő regényt vagy drámát ír, a prózaíró verset vagy drámát, a drámaíró prózát vagy verset. Hogy ez lehetséges, és hogyan lehetséges, a legegyszerűbben úgy tudom fölvázolni, ha végigtekintek regényes – vagy drámai, vagy lírai, mit tudom én, honnan is tudhatnám – mozzanatokkal bőségesen terhes életutamon, és rávilágítok a véletlenekre vagy eldöntésekre, vagy ezek olykor egyforma fontosságára a határátlépések megtörténésekor.
Szokták mondani, minden fiatal emberi lény megpróbálkozik a versírással, az is, aki ezt később kinövi, mint felejthető gyermekbetegséget, vagy szégyenkezve letagadja, az is, akinek később pénzt hoz fájdalmas éneke. Hogy miért a versírás, annak a magyarázata egyszerű – és ne pszichológiai vonatkozásaiban próbáljuk a jelenséget megragadni. A versíráshoz kell ugyanis a legkevesebb szakmai hozzáértés, a legkevesebb írói kitartás, mi több, a legkevesebb tehetség vagy rátermettség, és ez az a legegyszerűbbnek tűnő forma, amelyik a lelki tartalmakat képes bármi/bárki számára közvetíthetően verbalizálni, avagy kifejezni. Nem igényel – látszólag – különleges felkészültséget, a strófák, rímek jönnek maguktól, a költészetnek vannak úgynevezett hívószavai, árulkodó formái, amelyek a költőiség látszatát keltik a szövegnek, ezek a dilettánsok és amatőrök legfontosabb eszközei és önmagyarázatai. (Utóbbiakon, azaz amatőrökön értem a műkedvelők és versközelben létezők széles, általam megbecsült rétegét.) Versírás!
Félreértés ne essék tehát, versíráson messze nem költészetet értek, amelynek csak keskeny sávja maga a vers rögzítése-leírása, hanem éppenséggel az egyszerűbb versszerű amőba-képződmények megalkotását. Fokozati szinten: egyik a Himalája lábánál az alaptábor, a másik a Himalája csúcsrendszere, ahová csak kevesen tudnak feljutni oxigénpalack nélkül, vagy akár palackkal is. És ez, megbocsássanak, nem értékrendi megjelenítés, ez egy egyszerű, de talán hasznos metafora.
Velem sem történt ez máshogy, mint másokkal. 14 éves koromban meglehetősen apró termetű ember voltam, olyannyira, hogy a nagykőrösi híres gimnázium kilincsét – ahol Arany János is tanított száműzetése 9 esztendejében – lefelé húztam magamhoz, és nem lenyomtam, ahogy egy átlagos termetű legényke. A kilincset. A test miatt, amelyik nem állt készen a hormonok erősödő parancsainak teljesítéséhez, a lélek kétségbeesett lépésre kellett rászánja magát: a valószerűtlenül magas és rettentően vonzó lányokat Ady-modorban írt versekkel igyekezett megszédíteni, avagy leszédíteni emeletnyi magasságukból földszintes megvágyójukhoz. Ez ugyan még nem költészet, még csak nem is trubadúrlíra, Hölgyeim és Urak, de feltétlenül jelentős felismeréssel járt a kisember számára: a versnek rendkívüli hatása van a női lélekre! Költészet tehát, mint haszonelvűség.
A második versíró korszakomat másfajta kényszer, az önvédelem szükségessége indukálta. Egyetemi felvételizettként 11 hónapot kellett leszolgálnom a katonaságnál. Hogy mennyi alázással és megalázkodással, gyötrelemmel, félelemmel, undorral és önundorral, mocsokkal, sőt vérrel – de nem sorolom tovább, és nem részletezem – járt ez a közel egy év, az még ma sem elmondható, vagy egyáltalán végiggondolható. Az egyetlen kiutat a költészet jelentette a megtiport és felvérzett alakuló léleknek az egészben maradás felé: a vers! A katonai esküre érkező szüleim – nem tudom, milyen intencióknak engedelmeskedve – három könyvet hoztak be nekem a laktanyába. Juhász Ferenc kétkötetes versgyűjteményét (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából és A mindenség szerelme volt a Juhász-kötetek címe), és Pilinszky Szálkák-verskönyvét. Az egyik azt engedte meglátnom, hogyan léphet ki az emberi lélek a mindenségbe, oldódhat fel az űr, a világ végtelenségében burjánzó nyelvi televények rengetegében, hogy felolvadásában megmaradjon, míg a másik a nyelv lefogyasztásával, a csönd elérésének megkísérlésével az emberi méltóság megőrzésének lehetőségét kínálta föl az átmeneti embertelenségben. Velük és általuk éltem túl azt a szűk, de rettenetesen hosszúnak feltűnő esztendőt. Költészet, mint élet- és önérzetmentés. Hát ez volt a második szakasz.
A harmadik etap végső soron a legérdektelenebb, mert a legkevésbé fontos alkotáslélektani szempontból. Mégis ez bizonyult a legfertőzőbbnek, és egy életre – legalábbis eddig – kihatónak. Egyetemi éveim alatt semmilyen szempontból nem volt létszükségletem a vers. Éltem, ahogy egy egyetemistának élnie kell: bulik, alkohol, cigaretta, lányok, éjszakák és hajnalok – néha vizsgák és hasonló megpróbáltatások. Mi a túrónak a vers, mondanám, ha nem ilyen illusztris környezetben lennék. Szegeden történtem meg egyetemistaként, ahol akkor az ország egyik legjobb, legérdekesebb lapját szerkesztette a 20. század legkomolyabb, csak Osváthtal összemérhető kvalitású szerkesztője, Ilia Mihály, aki történetesen az egyetemen tanított. (Zárójelben: akkor és az ő hatására alakult ki máig elható érdeklődésem a határainkon túl megképződő magyar nyelvű irodalmak felé.) Vissza a költészethez! Amikor megláttam – és az már csak tisztán hiúsági kérdésként kezelhető tény –, hogy egy egyetemista társam három verse megjelenik az országos hírű és olvasottságú lapban, eldöntöttem, ha törik, ha szakad, én is megjelenek benne. Elvittem a verseimet Iliához – 1974 őszén, pár hónap híján fél évszázada –, megjelentem. Azután – ezt a trambulint kihasználva – más országos folyóiratok is közölték a verseimet. Egy nem kevés meggondolatlansággal, ám annál több indulattal megírt esszém okán pedig, amely az Életünkben jelent meg ’79-ben, országos hírre tettem szert – de azt is lehet mondani, országos hírhedettségre. Mindegy is már, melyik volt a fontosabb.
Az ember hajlamos a jót megszokni. Megszoktam. Megjegyzem, nem annyira jó ez, mint gondolnák, de annyira nem is rossz, mint ahogy sugallom, ám semmiképpen sem bölcs és tisztességes embernek való elfoglaltság a költészetművelés. (Annak, hogy mit értek tisztességes és bölcs emberen, egy másik eszmefuttatás tárgyát kellene képeznie…) És hogy mennyire nem készültem a költői pályára, tanúsíthatja az a sok, lírától elkülönböző műnemekben közzétett munkám, amelyeknek köszönhetően bár tarthatnak költőnek, mégsem vagyok az, vagy elsősorban sem, hiszen színházi bemutatóim száma meghaladja a százat – idehaza és külföldön több drámakötetem jelent meg, idegen nyelven is –, prózaköteteim száma – nem számolom őket – kéttucatnyira rúg, ez idő tájt is a regénypentalógiám befejező, ötödik kötetén dolgozom, és e munkálatokkal egy időben két drámai művet is írok.
Ha már a drámánál tartunk, rátérek első műnem-elhagyásomra és annak módozataira, kevés szakmaiaskodással, mert így, visszanézve rá, számomra inkább szórakoztató, mint tanulságos.
Kortárs-versszerkesztő lévén, a nagy időszakban – ajaj, mindenki nagy időszaknak gondolja, amikor szerkeszt, de letagadhatatlan, hogy akkor a Kortárs 17,500 példányban jelent meg, amennyiben talán ma az összes folyóirat nem jelenik meg, és kelt el az újságárusoknál napok alatt… na, mindegy is ez, a lényeg, hogy velem szemben nem kisebb költő, drámaíró és szerkesztő ült, mint Páskándi Géza. Nem tudom, most mi az ázsiója ennek a valóban jelentős alkotónak. Azt tudom, ha az irodalom – és a kultúra – egyszer visszatér az értékrendjéhez, mindenki tudni fogja, kiről beszélek. A Magyar Művészeti Akadémia nyilván ezt azt értékrendet igyekszik követni, amikor valamennyi székfoglaló-meghívó homlokára Páskándi-idézetet illeszt. Ez az ember azt mondta nekem, írjak drámákat, mert akkor gazdag leszek, és ha lesz pénzem, lesznek nyugati vászonzakóim is, amilyenek neki voltak, és mindkét zsebemben amerikai cigarettát fogok hordani, és a Széchenyi utca 1-ből taxival mehetek munka után haza Pesterzsébetre, ahol akkortájt laktam. A drámaírás tehát anyagi megfontolásból került az érdeklődésem homlokterébe. Nem szégyen ez, ha az ember fiatal, és komolyan veszi ezt a lehetőséget. Páskándi két dolgot nem mondott. Effektíve hogyan kell drámát írni – elöl a megszólaló szereplő neve, zárójelben a szerzői utasítások (amelyekre azután fittyet hánynak majd a rendezők), konfliktus, krízis vagy tetőpont stb., illetve ha komolyan gondolom ezt a meggazdagodást, ügyeljek arra, hogy csakis nagyszínházaknak írjak. Mert ott van tantiem. Az a bizonyos tantiem, amelynek a létezéséről sokáig nem tudtam. Nem lettem gazdagabb, de elkezdtem színházaknak írni, közben megtanultam drámát írni. (Egy évig még a Vígszínház ösztöndíjas dramaturgja is voltam – akkor erősödött meg bennem az a máig nem létező gyakorlat, hogy minden drámaírónak lehetőséget kellene adni, mi több, kötelezővé kellene számukra tenni, hogy legalább egy évet életszerűen eltöltsenek valamelyik színházban.) Bár a dráma eredetétől fogva a társadalmon belüli aktuális konfliktusok nem feltétlenül aktuális felvetését szolgálja, ez a lehetősége vagy kötelessége a számomra sohasem volt érdekes – legfeljebb egy-két munkám reflektált az általam megélt korszakok társadalmi feszültségeire, inkább az emberek közötti konfliktusok kerültek a figyelmem középpontjába, azokon keresztül és azokkal tudtam szituációkat kialakítani, amelyek krízishelyzetekhez, megütközésekhez vezettek. És megtanultam dialógusokat írni, ami a jó dráma fontos, ha nem alapkérdése. Ebben kimondhatatlanul nagy segítséget jelentett, hogy folyamatosan írtam hangjátékokat a Rádiónak Katona Imre József rádiódramaturg bábáskodása mellett (akkor még volt a Rádión belül külön Rádiószínház-részleg), elsősorban ismét csak anyagi belátásokból – akkoriban építkeztem, hogy elférjek a családommal, illetve hogy a családom elférjen tőlem. Megjegyzem, mert fontos lehet, nemrég egy hangjátékkötetet meg is jelentettem Reménytelenek címmel a Fekete Sasnál, ami manapság nem szokásos eljárása az íróknak, talán mert nem írnak hangjátékot, a felvevőpiac elvékonyodása miatt. Ennek előszavában értekezem arról, hogy a hangjáték valamifajta fekete színház, értem rajta, hogy mindent hanggal kell megteremteni a térben, ami a színpadon látható és mozgó emberek játéka. A hangjátékíró nem más, mint nyelvi bravúrokra képes és késztetett párbeszédíró. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg egy gyűjteményem Ruhatárban felejtett kabátok címen, amely adaptációkat, átvezetéseket és átírásokat tartalmazott. Fontosnak tartom, hogy az adaptációk a valódi műnemi határ-átlépések, hiszen egy nem drámai műnemhez tartozó alkotást alakít át a szerző-átdolgozó színpadon működőképes formává. Rengeteg adaptációt készítettem kezdetben báb- és gyermekszínházaknak, később nagyszínházaknak is. Arra itt most nincs lehetőségem, hogy ennek szakmai paramétereit elősoroljam, de elképzelhetik, mi és milyen munka egy pár oldalas didaktikus meséből – A rút kiskacsára vagy az Aska és a farkasra gondolok – kétfelvonásos musicalt készíteni. Ekkor vezettem be, és tartom máig magamat ehhez, hogy az adaptáció elkészültekor szerzőként feltüntetem magamat az eredeti prózai mű alkotója mellett. Teszem ezt abból a meggondolásból, hogy emlékezetem szerint sem Thomas Mann, sem Gogol nem írt például drámai művet Mario és a varázsló vagy A köpönyeg címmel, de még Gárdonyi Géza sem Egri csillagok-drámát a Nemzeti Színház számára. Mivel messze vezetne el, most nem megyek bele abba, mit és mennyit változtathat az adaptáló a szerző eredeti koncepcióján, de hát minden messzire vezetne, ha megvakarnánk a műnemi határátlépéseket határsértési formájukban. Mivel a Kolibri Színház, majd a zalaegerszegi Griff Bábszínház, utóbb – ez az utóbb immár közel húsz év – a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgi állással bízott meg, és dramaturgi feladatokkal látott el, kénytelen voltam a drámaírás mellett elsajátítani a drámaelméletet és -történetet, a színházelméletet és -történetet, ezeket tanítottam is hosszú éveken keresztül. Azt nem mondhatom magamról, legalábbis ne én mondjam, hogy jó vagy rossz dramaturg lettem vagy vagyok, de azt igen, hogy jó színészek és jó színházi szakemberek kerültek ki a kezem alól, öröm látni őket a magyar színpadokon, illetve rendezésükben gyönyörködni a különféle teátrumokban. Az, hogy költőként lettem színházi ember, és még drámai-színházi stúdiumokban is elmélyültem, azzal az előnnyel járt és jár mind a mai napig, hogy nem tartom magamra nézve kötelezőnek a drámaírókra vonatkozó drámai és/vagy színházi szabályokat. Jó negyedszázada kialakítottam a magam számára egy kategóriát, a radikális eklektikát, abból kiindulva, hogy a költészetben sem voltam hajlandó sohasem a különféle műfaji határokat betartani, mi több, a határsértésekben éltem ki magamat. A kategóriát azóta többen átvették és alkalmazzák, ebből gondolom, hogy jelenthet is valamit – és használható. Itt talán visszautalhatok James Joyce-ra, aki szintén a mű belsejében megteremtett eklektikával próbált eljutni az első betűtől az utolsó pontig. Ennek leginkább élő és sokak számára ismert színházi megvalósulása A rettentő görög vitéz, amelyet tizenhat éve játszik a Stúdió K Színház, nem lanyhuló nézői érdeklődés mellett. Hogy mi benne az eklektika? Sok egyéb mellett az, hogy történetvezetésben, nyelvben, humorban éppúgy szól a kicsiny gyermeknek, mint a felnőtt apjának és az elaggott nagy- vagy ükszülőjének.
Nem akarok sok lenni Önöknek, de még egy vallomás hátravan, ha már a sokműfajúság – helytelenül, sokműneműség nagyképűen, hiszen a három az nem sok, csak éppen három – ügyeivel kezdtem el foglalkozni.
A próza. És akkor még sok egyébről nem beszéltem, jelesen, hogyan lettem gyermekíró, hogyan lettem dalszövegíró Huzella Péter jóvoltából, és már lassan szégyenkezem is, mi minden lettem még. De nem tehetem meg, hogy erről, mármint a prózáról ne beszéljek! Nézzék, Akadémikus Hölgyek és Akadémikus Urak, Tisztelt Érdeklődők, én nem vagyok az a kimondott tudós ember, csinálom, ahogy és amit tudok, amire talán ráteremtett az isten, író vagyok, aki nem akarja túlfontoskodni magát konkrét irodalmi problémákon vagy ügyeken, egy-egy dologra a könnyebb érthetőség kedvéért a maga életpéldáján keresztül világít rá.
Tehát már csak röviden untatom önöket – magammal.
Soha nem akartam prózaíró lenni. Se – mondhatnám némi gőggel, az se. De mert a prózaírás is egy szakma, beszélnünk kell róla, ráadásul ha a címben befelé tartó labirintust emlegetünk, ne hagyjuk ki ezt sem. És itt már tényleg nagy léptekkel haladok, már ha tudok. Az irodalmi paradigmaváltás időszakában, amikor a líra helyét, mint vezető műnemét, átvette a próza, én sem akartam lemaradni, és egy interjú során azt mertem nyilatkozni, némi szándékossággal az új érdeklődésre reflektálva, hogy regényt írok. Az mégiscsak valami, gondoltam, és még a címét is megjelöltem az első prózás interjúmban: Papírváros. Persze fogalmam sem volt a regényírás mikéntjéről, abban sem vagyok biztos, hogy ma van, mindenesetre elkezdtem tájékozódni a próza irányába. (A regényírásban az taszított a legjobban, hogy meg kell írni azt a rengeteg oldalt, ami kiteszi a regényt.) Számtalan kisprózai munka és megbízás talált meg, újságírás, tárcaírás, novellaírás, elbeszélésírás, jegyzet- és esszéírás, meseírás, csak éppen a nagyregény nem akart sehogyan sem elindulni. Azután, amikor elindult – gondoljanak bele, itt aztán valóban szükség volt a Münchhausen-effektusra, hajamnál fogva kirángatni magamat a magam teremtette pocsolyából, műnemi hangzavarból: alakok, helyszínek, történetvezetés, nyelv, árnyalások –, évekig nem értettem, mit keres egy (akkor még csak) költő a prózaírás rengetegében, aki kétségbeesve ismeri föl, hogy sem a maga adta címet nem érti, sem a főhősét nem sikerül megismerni, csak halad valamerre, befelé, egyre befelé az erdőbe, vagy legyünk konzekvensek magunkhoz, befelé a setét labirintusba. A regényt az ember sokáig írja, és a sok írásnak valahová ki kell lyukadnia. Ha a főhős építész, ahogy ez elhatározást nyert, az írónak valamennyit el kell sajátítania az építészszakmából a hitelesség vagy inkább a hitelesítés kedvéért, figyelmeztetett a könyv egyik első olvasója és recenzense, Alexa Károly. Merthogy az első kötetben még egy tégla sem szerepel, nemhogy épület vagy építészet. De ha bármi is lenne, sorsot kell számára teremtenie, aki nem azonos vele, mármint a szerzővel, ahogy a költők esetében mindig vagy legalábbis nagyrészben igen. Rá kell jönnie, mit jelent a könyvének a címe, és milyen kapcsolatban van ez a cím a történetek szereplőivel, helyszíneivel, a cselekmény alakulásával, már ha van cselekmény, és akar is valamerre haladni. Egy váratlan gondolat sietett a segítségemre. Kedvenc prózaíróm, Thomas Mann Tonio Kröger című, kisregénynek beillő elbeszélését olvasgatva találtam meg magam számára a magam regénye megoldását, vagy inkább elindításának, át- és elképzelésének a lehetőségét. Ha megengedik, ide idézem a pár sort: „Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen − és zokogott a bánattól és a honvágytól.”
Kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen. Ebbe az öt állapothatározóba kapaszkodtam bele, amikor (hangsúlyozom, meggondolatlanul, máig bánva ezt) kijelentettem, vagy inkább be, hogy pentalógiát, azaz ötkötetes regényfolyamot fogok írni. És mit tesz az a költő, akinek nincsenek regénybe illő izgalmas, legalább érdekes élettörténetei – és kitalálni se nagyon tud hasonlókat: olyan regényt ír, amilyet már a 20. század vége, illetve a 21. század eleje bátran megenged, lehetővé tesz, mi több, talán követel is: nekiesik a radikális eklektikát a végsőkig alkalmazni az írás során. És még egy fontos műfaji meghatározást hozatott elő velem a kényszer: a Papírváros lassúdad regény. A lassúdadság vonatkozik egyrészt a mesélés – ha beszélhetünk ilyenről – tempójára. Vallom, hogy az intellektuális unalomnál nincs magasabb rendű emberi cselekvésforma. Gondoljanak csak a már említett Thomas Mann József és testvérei című tetralógiájára! Dögunalom, és mégis, talán épp emiatt – felemelő! A lassúdadság vonatkozik másrészt a készülés-készülődés időbeli elnyúlására. Ha az első kötet, az Eltévedve 1998-ban jelent meg, és legkevesebb négy éven keresztül készült – hosszú megszakításokkal tehát –, akkor harminc év lassúdadságáról kell beszéljünk. Lehet-e ilyen hosszan írni egy regényt, kérdezhetik. De azt a kérdést is fel lehet tenni, készült-e már regényciklus több mint negyedszázadon keresztül. És további kérdések sora. Tart-e, létrehoz-e valamilyen ívet az öt kötet, amelyből eddig még csak négy készült el, tehát az utolsó, a lezáró könyv hátravan. Összeállnak-e értelmezhető egésszé a maguk is töredékekből, szilánkokból, önálló történetekből, versbetétekből, drámai megszólalásokból, álomleírásokból, tudatfolyam-ömlenyekből kitelő részkönyvek? Kiderül-e végül, ki a regény meg nem nevezett főszereplője, ha nem több főszereplője van egyenesen, kiderül-e végül, létezik-e a Papírváros, mert ha nem, akkor a történet főszereplője sem létezik nagy valószínűséggel; akkor hova tartott az, ami tehát sehová sem tartott? És egyáltalán, lesz-e, aki számba tudja, akarja, fogja venni a teljes történetet? Hiszen a ma kritikusa az első rész megírásakor talán még meg sem született. Vagy gyermekcipőben tipegett, és nem Papírvárosokat olvasott. Kell-e majd, ha elkészült, mind az öt kötetet elolvasnia annak – melyet, az eddigiekhez hasonlóan, a Kortárs Kiadó szándékozik megjelentetni egyben –, aki véleményt akar kialakítani róla, esetleg ítéletet mondani fölötte? A napokban láttam egy Szabó István-interjú-részletet, ahol a jeles filmrendező a Bizalom című filmjére hivatkozva kijelenti, egyáltalán nem szükséges a filmhez az ő többi alkotását látni, ismerni, sőt újranézni sem. Kérdésfelvetéseimre egyelőre nem tudom a választ, mi több, elgondolkodni sem vagyok hajlandó ezekről.
Befelé tartó labirintusról beszéltem előadásom címében, kissé pontatlanul, mert nem a labirintus halad befelé, hanem én a labirintusban. A klasszikus labirintus közepén, emlékezzünk, egy embertestű, bikafejű szörnyeteg ül, Minótaurosz, aki elpusztítja azt, aki eljut hozzá. Könnyű lenne most ezt a metaforát felhasználni, de ilyen könnyen nem adom fel sem az életemet, sem az irodalmamat. Eddigi munkásságom ugyanis, számomra most már egyértelműen kiderült, ezekkel a műnem-műfajváltozásokkal egy befelé tartó labirintusban való bolyongást jelent. Bolyongtam megállás nélkül a műnemek-műfajok egymást keresztező folyosóin, sötét vagy még sötétebb alagútjaiban, hogy elérjek a középhez. De mi a közép? Semmiképpen sem Minótaurosz, hiszen őt Thészeusz elpusztította Ariadné fonalának a segítségével. Én vagy elfelejtettem fonalat magammal hozni, vagy nem is volt fonalam, hogy visszataláljak innen. A közép mostani elképzeléseim szerint maga a semmi. Ami nem egyenlő természetesen sem a halállal, sem a megsemmisüléssel. Költészeti munkálkodásomat 2023. december 31-én egy elhatározással befejeztem. Közeledem a labirintus közepéhez. Idén még megírok két drámát, ezekkel tartozom embereknek, műhelyeknek. Tehát 2024-gyel befejezem a drámaírói munkálkodásomat is. Közelebb, még közelebb kerülök a középhez. Jövő év könyvhetén jelenik meg, a kiadóval közös terveink szerint, a pentalógia utolsó kötete, amelynek a Betegen lesz az alcíme. A sors úgy hozta, hogy meg kellett ismerkedjem egy különös betegséggel. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ennek a bajnak a paraméterei lesznek sorvezetőim, fáklyafényeim a gondolati folyosókon, hogy ne csak be tudjam fejezni a munkámat, de összefogni is tudjam az öt könyvet. És ahogy sejteni lehet, ezzel el is jutok ennek a csak befelé tartó labirintusnak a közepébe. 2026-ban vaskos könyvben kellene megjelennie az öt, időben különálló, tematikában, sors- és szenvedéstörténetében egybefüggő könyvnek. Az a pillanat lesz szándékaim szerint az utolsó szépirodalmi megnyilvánulásom. A könyv kézbevétele, elolvasása Murter szigetének a szikláin ücsörögve. Eljutva ahhoz a semmihez, amelyet a Papírváros másik mottója így ír le, Byron sorát kölcsön véve: The tree of knowledge has been pluck’d – all’s known.
Záradék
Valamit el kell mondanom, mielőtt meghatódnék saját magamtól, talán a magam mentségére. A kissé drámaira sikeredett utolsó passzusban az irodalomból való várható kivonulásomat ecsetelem. Nos, el kell mondjam, hogy ezt a szándékot eddig – rajtam kívül – még senki sem vette komolyan. A barátaim hümmögnek, és rázzák a fejüket, a tulajdon családom is kételkedik ennek a sikerességében. Mi lesz, ha mégsem tudod elviselni írás nélkül az életedet, és újra fogod kezdeni – kérdezik. Nos, nekik is elmondom, amit Önöknek is kötelességem elmondani. Ahogy az én döntésem most az, hogy abbahagyom, az is az én döntésem lesz, ha újrakezdem az írást mint létformát. Nem fogom túlságosan szégyellni magamat miatta. Életünkben gyakran hozunk rossz döntéseket, olyanokat, amelyeket később megbánunk, és korrigálni vagyunk kénytelenek. Egyelőre maradjunk ennyiben, és bízzuk a végső megoldást a bizonytalan jövőre. Talán még sincs igaza Byronnak, még sincs minden leszedve a tudás – vagy irodalom – fájáról, és még sincs minden tudva!
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
