Baráth Tibor

 

A betűkre hulló élet

Várady Szabolcs Válogatott versek című kötetéről

 

A Bookart Kiadó felkérésére Várady Szabolcs nagyjából száz – korábban publikált, mindeddig megbúvó és néhány új – költeményt válogatott össze. A kiadó a költő nyolcvanadik születésnapját szem előtt tartva, tisztelgésként jelentette meg a verseket; az irodalom értelmezőinek azonban ennél jóval többet nyújt a kötet: rálátást enged az életmű kardinális pontjaira, és mintegy összegzést, jobb szóval a Várady-szövegek esszenciáját nyújtja át. Belejátszik mindebbe a lírai én pozíciója is, amint az életrajzi adattal való összefüggésben olvassuk a verseket, hiszen így értelemalkotó tényezővé válik az aggkorú költő visszatekintő helyzete, ami elsősorban a kötet hangulatát befolyásolta. Egy olyan időszakra láthatunk rá, amikor az ember a sodró idő partszegélyéről esélyt kap a körbenézésre – melankolikus pillanat ez, mert elsőre úgy tűnik, az idő ugyan halad, de mintha épp csak érintene minket, annyiszor fürösztött tetőtől-talpig, hogy most már vízpermettel is be kell érnünk. A második pillanat a nyugalomé: elérkezett az élet értelmezésének és értékelésének ideje. És ez már egy derűs feladat, nem telepszik rá az emberben munkálkodó kényszer, hogy a „nagy dolgokat” akarja és élje át, hogy mindig valami fenségesre és elérhetetlen vágyképzetekre törekedjen… Várady Szabolcs új válogatása azzal a tanulsággal szolgál, hogy a „nagy dolgok” olykor egészen kicsivé válhatnak, nem értéktelenek a mindennapok, sőt ugyanolyan fénnyel vonhatják be az életet, jelentőssé válhatnak, és – az élet tartalmává.

Az utolsó előtti ciklus, az Egy év cserepei (amely valójában egyetlen verset tartalmaz) éppen erre szolgáltat példát. Hűen a cím sugallta koncepcióhoz, a lírai én egy év eseményeiből szemezget az üzeneteiből vett töredékek mentén, és bár nem áll össze a teljes történet, ez nem is volt szándéka: az események összjátéka lesz hangsúlyos, az élet nagy dolgainak és banális momentumainak egymásra hatása. Mint ahogy az korábban is jellemző volt Váradyra, lírai énje közel áll a biográfiai énhez, amit szándékosan éreztet is a legtöbb szövegben, így nem kérdéses, hogy a Beérkezett üzenetekben egy személyes krónikát olvashatunk – azzal a csavarral, hogy valójában a költőt ért hatások, mások élettöredékei jelennek meg, a lírai én mindig csak kapja a meghívókat, híreket, kérdéseket, válaszai rejtve maradnak a befogadó előtt. Valójában ez a ciklus szervesen illeszkedik Várady általánosan használt költői módszeréhez, talán azt sem túlzás állítani, hogy a ciklus a kötet kicsinyítő tükreként is felfogható, ahol rendre felbukkannak a költészetére jellemző jegyek: elsősorban a rendhagyó és kivételes események (mint az izlandi vulkánkitörés, halálhírek, élettársi viszony hivatalossá tétele) keveredése a hétköznapival (nyaralásokkal, a versekről való véleménykérésekkel, illetve adathalász levelekkel), melyek kölcsönösen hatnak egymásra, előbbi veszít rangjából, utóbbi szinte egy sorba kerül azzal; másodsorban a hangsúly a költő ismerőseire esik, többször alakít ki olyan pozíciókat, amelyekben az ő szemükön keresztül lát rá önmagára (gondoljunk csak arra, milyen gyakran él a monogramok vagy teljes nevek, becenevek beiktatásával), azaz a biográfiai és lírai én között mégis létrehoz egyfajta közvetettséget. Ami közös e két vonásban, az a távolságvétel – önmagától, a többiektől, az élettől –, a Várady-versek hangulatának kulcseleme, a retrospektív szemléletben és a relatíve nagy időtávlatokban rejlő rezignált nyugalom. Mint ebben a versben és a többi szövegben is érezhetjük: Várady versei olyan emlékezetes momentumok köré épülnek, melyekben, ha felsejlik is a sorsfordítás lehetősége, az kiaknázatlan marad, a vers megírásakor (és olvasásakor) már csak azzal szembesülünk: az megváltoztathatatlanul fennmarad, és nem érvényteleníthető. E már megtörtént események azok, melyek az életmű gerincét alkotják, a mindennapiban rejlő titokzatos többlet adja a versek témáját, ez az, amit Várady megpróbál kiírni belőlük. „Az égből jég esett, orkán söpört az utcán, / kövirózsámból tavirózsa lett, / most meg éget a nap. Az idegeket / borzolgatják a napi történések.” (Beérkezett üzenetek, kiemelés tőlem)

Amikor 2019-ben a De mennyire című kötetben olvastam az Egy év cserepei ciklust, még úgy láttam, hogy sikertelenül zárul az év történetének rekonstrukciója, és a szövegtöredékek azt a hatást keltik, mintha az élet a saját tempójában zajlana, míg a benne élők szinte kiszorulnak belőle. Akkor még abban hittem, hogy a költő arra világít rá, hogy az egyes szilánkok nem állnak össze teljessé, a kép szakadozott marad, és ebből következően az események is súlytalanokká lesznek. Mintha válasz nélkül maradna, hogy mi az, ami megmarad az emberben, és így nehezen értelmezhetővé is válna; a mostani újraolvasáskor már jobban hajlok afelé, hogy a költő azt kívánja megmutatni, hogy éppen a szilánkok fontosak, hogy a teljes kép feleslegesen kergetett délibáb, és az emberek ezek révén kerülnek az élet örvényébe igazán. Hiába veszünk részt a temetési szertartáson, és gyászolunk, lehet, hogy a gyászhír marad meg a legtisztábban; hiába követjük nyomon naponta az izlandi vulkán kitörését (2010-ben járunk), lehet, hogy utólag csak az a fontos, hogy valaki emiatt nem térhetett haza hozzánk; hiába írtuk meg életünk egyik fontos könyvét hosszú időn keresztül, ha az elmaradó megjelenést tudjuk végül felmutatni. Ezek a pillanatok, ezek a szilánkok azok, amelyek valamilyen ok, szempont miatt az események valódi részesévé teszik a lírai ént, egyféle csúcspontot jelentenek a számára. Várady Szabolcs arra készteti az olvasót, hogy az apró eseményeket új fénytörésben lássa. Köznapi példával élve: lehet, hogy egy stadionokat megtöltő világhírű zenész legfontosabb emléke az, amikor tizenévesen megkapta az első saját, feltehetően olcsó gitárját – bár ez eltörpülni látszik a későbbi sikerek tükrében, mégis talán túlragyogja a koncertek fényét.

A 2019-es kötettel egyéb hasonlóságokat is felfedezhetünk, közel áll az újabb versválogatáshoz. A De mennyire szintén emléksorozatokból épül fel, a lírai én a számvetéshez készülődve, múltjának csapongó ösvényeire lépve próbálja felépíteni identitását és élettörténetét. A múlt segítséget nyújt a jelenével és jövőjével való szembenézéshez: ám ott az emlékezés egész más funkcióval bír, másféle utat jár be. A De mennyire lapjain a lírai én emlékezni akar. Ennek eklatáns példája, hogy az első versek egyikében egy dán falucska nevén gondolkozik erősen (ez a vers ebben a válogatásban is fellelhető, Kaliforniában egy dán falu címmel), amely az utolsó lapon végül eszébe is ötlik (ez a vers már kimaradt!). A Válogatott versek szövegeiben a lírai én az emlékeit csak feleleveníteni szeretné. A De mennyire esetében sokkal hangsúlyosabban vetül fel a kérdés, hogy a beavatottság milyen foka szükséges a versek hiány nélküli értelmezéséhez. A lírai én elsősorban mint az események átélője jelenik meg, személyes érintettsége hangsúlyosabb, mint a mostani kötetben, melyben főleg a szemlélői pozíció erősödik fel, így a befogadó is könnyebben beléphet a szövegek terébe – akkor az idővel való szembenézés volt, most az emlékezés és a költészet kapcsolata a fő problémakör. Ott a lírai én még szükségesnek érezte a puzzle kirakását, jelen esetben a személyes múlt töredékek tömkelegéből létesül egy-egy pillanatra, jelenetekből összeálló mozaikokban. Az első ciklusban fel is vetődik a kérdés, feldolgozható-e az élet, életút és valóság maradéktalanul, hogy a művészeti ábrázolás és feltárás nem fosztja-e ki az emlékeket. A lábról című vers a végletekig kiforgatja a „láb” átvitt, minden „áll valamin” jelentéssel bíró értelmét, mindaddig, míg a szó elveszíti önmagát: „Feltehetően van valami (nevezzük talán lábnak), / amin áll az a láb, amin mások immár nem állnak; / kétséges azonban, hogy e láb lábsága ekkor miben áll --”. Tehát nemcsak az emlékeknek, hanem olykor a szavaknak is csak a torzója bukkan fel a versben.

Lényegesnek tartom leszögezni és továbbvinni ezt a megállapítást az emlékezés és önmegértés kérdésére. Mivel jelenünk folytonosan alakul, és sosem adódik lezártként számunkra, a jövő pedig ismeretlen és kiszámíthatatlan, múltbeli eseményekre támaszkodhatunk csak a megismerés során, legyen szó önmagunkról vagy az általunk belakott világról és életről. Várady Szabolcs költészete az emlékek során át a legelemibb módon lép a világ- és identitás-megértés terepére, és mint lírikus, a szó – amely szorosan összekapcsolódik az önmegértéssel – eszközével próbálja megragadni azokat. Ám a szó ugyancsak a múlthoz kötődik; bár az identitás általa nyilvánul meg, és nyomot hagy rajta, a szó érvényessége ahhoz a momentumhoz kötődik, amelyben kimondták, leírták.[1] Ambivalensnek tűnik tehát a költő szóhoz való viszonya: míg ez az egyetlen, amire támaszkodhat, és látszólag hitelt érdemlő minden versmondat, sőt kifejezetten kötődik a realitásokhoz, valójában mindig is marad egy olyan híd a szó és a valóság (tehát a leírt és a megtörtént) között, melynek néhány fokát megette az idő, és ezért az átkelésre már nem alkalmas – csak az ígérete az összeköttetésnek és átkelésnek. E ponton érdemes felidézni a sajátos versdefiníciót megfogalmazó Jobb híján vers záró sorait: „ez az egész / kép, mintha messziről látnám, lebeg, / foszlik, kavarog, végül fekete / betűkké semmisül fehér papírra / kezem alól, rozoga gépemen”.

A torzóban maradt valóságból a vers képes átmenteni igen lényeges összetevőket is, méghozzá a hangulatokat és a múltfoszlány érzelmi töltöttségét. Megkockáztatom, hogy az Ez volt című vers nem olvasható jól, ha a szemantikai oldalára összpontosítunk, hiszen a szövegben az alliterációk, összecsengések, a hangokkal való játék a fontos: a vers szó szerint hangemlékek kompozíciója, ami érzékletesebben adja át egy sikertelen szerelem emlékét, mint a puszta eseménysor. Ahogyan Petri György, szeretett barátja és mestere, Várady is kihasználja a poétikai megszólalásmódban rejlő erőt, felszínre hozva a költői közlésforma sajátosságait, erre főként az utolsó, Fázol, melegszel címet viselő ciklusban találunk példákat. Az Eltérítésekben ismétlődő és enyhén módosult szekvenciákkal hívja életre a rímekben és hangokban rejlő értelemképző erőt, mintegy új síkot hozva létre a versen belül, megtöbbszörözve az olvasati lehetőségeket. A Ritmuspróbákban a dolgozószoba kaotikus állapotát részletezi, hogy ezzel párhuzamosan színre léptethesse a kórházba készülődés előtti nyugtalanságot – mindezt három különféle versrendszerben. A Szappanbuborékok WS emlékére az Egy év cserepeihez hasonlóan különböző témákat és történetfoszlányokat kever, ám szakaszonként változik a versforma és a modalitás, a nyelvet boncolgató, illetve értelmezhetőséggel leszámoló kísérletektől („nemtemben  / igentem / ping labda pong labda / pattan / itten / ottan”) a végül komor mesékig („A torok a gyerek a gyík az anya / orvost hivogat gyere gyere orvos / a kicsi szive kalapál áll áll áll / törd ki az ablakot az üvege kormos”), ahol épp a gyors, vidámnak ható versritmus és a gyermek halálának sejtetése közötti kontraszt teszi feszültté a verset. Várady Szabolcs költészete első pillantásra nem árulkodik saját poétikai megformáltságáról, puritánnak és egészen prózainak hat, mégis érdemes fokozott figyelmet fordítani szóképeire, akusztikai megoldásaira és a ritmusra; a versszövegek legmélyebb jelentésrétegei ugyanis ezek segítségével kerülnek a felszínre. Talán régi szövegirodalmat érintő kérdésünk, miszerint hogyan ragadható meg a megragadhatatlan, miként írható le a szavakon túli (ha ez az általánosítás túl merész, elnézést kérek, saját [líra]kritikáimban ezek a kérdések szinte mindig hangsúlyossá válnak), is feloldható lenne részben a versritmus felől; a „megragadhatatlan” és „leírhatatlan” talán épp a költői eszközök és a verselési rendszer révén kerül be a szövegek horizontjába.

Hogy iménti kérdésem nem csupán privát megszállottság, bizonyíthatja az Amit a vers akar, melyben a híres Petri-tétel is megfordulni látszik, a költészet szócsövévé váló lírai én ugyanis a következő kérdést járja körül: én vagyok a költészet – mit érdekeljen a költő maga? A vers tanúsága szerint a művészeti alkotás kegyetlen módon születik meg az emberből (bár e helyütt érzékletesebb lenne a „kiszakad” szót használni); a megszülető dallam mint bábut rángatja az embert, átformálja, tépi, a végletekig lecsupaszítja, majd a leszelt darabokból építi fel saját testét, amely a költő torzított tükörképe is egyszersmind. A költészet „nem a kimondani muszáj, / hanem a részesülni kész”. Nem a tartalma és mondanivalója, nem a története, hanem az egyes szavak közötti kötés, a közöttük lévő rések, a dallam, a nyelvnek egyfajta újjászületése. A tiszta papírlapon megjelenő betűk létrehoznak egy új világot, átrendezik az ismert valóságot, újrateremtik a művészt, és a végletekig kiaknázzák a nyelv lehetőségeit. Várady kurzívval kiemelt szavával élve egy „puzzle” jön létre, amely saját, belső törvényei szerint működik. A szövegek olvasásakor ezt a törvényszerűséget kell megismernünk, és ennek mentén kell olvasnunk ahhoz, hogy a nyelv határain túlléphessünk, történjen ez akár a ritmus, akár a metaforarendszer, akár a hangulat (akár bármi egyéb) értelmezésével. Röviden összefoglalva: a versben nem leíródnak az élet titkai, hanem egyszerűen jelen vannak. Nem nyernek formát, mégis kiolvashatóak, akárcsak a Hazafelé című vers története, amely Örkény István Leltár című remekművét juttatja eszünkbe. Az állítmányokban szegény, a befejezettséget és lezártságot sugalló kifejezések, és a villanásszerű látványelemek felépítik egy szerelem keserű napjának narratíváját: minden benne van, ami kimondatlanul maradt, épp az a történet épül fel, amelyet a szöveg nem mesél el.

Vannak azonban olyan történetek is, amelyek felépülnek, és bár költészetelméleti megközelítésben nem ezek a kötet legjelentősebb versei, az élet összegzéséhez nélkülözhetetlenek, teljes mértékben indokolt, hogy bekerültek a válogatásba. Azokról a versekről van szó, melyek a kötet ciklusaiba szétszórva, vázlatosan mesélik el az életrajz különböző állomásait gyermekkortól a jelen időkig. Az első vers az ötvenes évekig repíti vissza a befogadót, villanásszerűen jelenik meg az akkori korszak világa és generációjának fiatalkora, néhány benyomás erejéig átérezhetjük, milyen volt a villamos ütközőin bliccelni, diszkrét helyekről belesni a lányok blúzába, az oldalkocsis motorok, az aranycsapat és a gombfociláz korában tölteni a mindennapokat. A gyermekkor gyorsan elszelel e válogatásban, hisz a Téged szeretlek a kamaszszerelmek disszonanciáját énekli meg: „Ne találkozzunk többé. Egy hét is talán / eltelt így. Gyötrelem, levelek, telefon, / találkozás, szerelem, mégse, mégis”, míg A felnőttkor kezdete komoran tekinti végig, hogy emberi kapcsolataink milyen gyorsan bánthatnak meg minket, és hogy ez a legnagyobb jó szándékkal sem kerülhető el: szinte mindig úgy alakul, hogy valakinek az áldozatai leszünk, vagy fordítva, valaki a mi áldozatunk lesz. A második ciklus, a Miféle csillagaival elsősorban a középkorú költőt és társaságát mutatja be, a tapasztalatok levonása azonban már nem olyan egyszerű, mint a korábban említett versekben. Ez már egy összetett, szinte kibogozhatatlan világ. Az ember tehetetlen az évek folytonos múlásával, összejár rokonok, barátok hadával, próbál előrébb lépni, de megrekedtnek érzi magát: „Egymásra utalva pedig, hisz olyan kevesen / egyívásúak, összejárunk / eltölteni a maradék időt, / átvánszorogni az ünnepek sivatagán” (Éveink hozadéka). Versek egész sorát köti össze az a jelenet, ahogy (székekre, díványra) telepedve beszélgetnek az emberek, barátságok és szerelmek kötődnek ehhez a mindennapi helyzethez, de ez azt is jelenti, hogy a székek (Székek a Duna fölött) vagy a dívány (Ha majd bejössz az ajtón) meg nem léte, hiánya egyenlő a kapcsolatok végével, lezárulásával. A régi nagy, mély beszélgetések is csak a lírai én fülében visszhangzanak, mert a jelen a csendbe süpped, és a magányba (Esély), az egykori otthonban pedig már más lakik (Egy költözködésre).

A legtöbb vers mégis a baráti kört és a – mondjuk így – izgalmas társasági életet érinti, ahol nem ritka egymás szerelmeinek elszeretése, a megcsalások, a közös italozások, egymásra találások, füst, alkohol és nők körül kavarognak az események, de közben érezzük azt is: itt egy elveszett, peremre szorított értelmiségi kör tengeti a mindennapjait, akár a vajai kastélyban alkotnak Petrivel, akár egy öngyilkossággal fenyegető szilveszterről (Szilveszter)[2], akár egy talajvesztett szerelmi sokszögről van szó (Egy születésnap örvén). Az a világ elevenedik meg a versekben, amely a Galeriből is ismerős lehet. Várady olykor ironikusan közelít ezekhez a jelenetekhez, közülük sok anekdotikus jellegű (legalábbis néhány történetelem magában hordozza a lehetőségét), ámde ezeken a személyeken keresztül a kor társadalmára is ráláthatunk. Ráadásképp szorosan kötődnek a szerző élettörténetéhez, mestereit nem egy versben megénekli, majd a kötet előrehaladtával számos régi barátjától kénytelen elbúcsúzni: a kötetbe sok olyan vers került, amelynek témája egy-egy temetés vagy halálhír (emlékeim szerint a De mennyire ebben is más irányba tartott, ott főként a hetvenedik, nyolcvanadik, kilencvenedik születésnapra íródott versek jutottak szerephez). A hirtelen döbbenettől a mardosó kétségeken át jut el a gyász mélypontjaiig – miközben az sem kérdéses, hogy saját öregségét is átérzi a veszteségek alatt, minden ilyesfajta hír egyben memento mori. „Hogy elvetemülnek az ablakok is! / Az idő hogy előcsalogatja a rosszat. / A másik, a tarka világ befelé pörög el, / csak a gáz szaga szálldos utcahosszat.” (Elégiamorzsa)

Ez a teljes szövegében idézett vers jól mutatja, hogy az elmúlás réme nemcsak kísérti a lírai ént, de bizony meg kell küzdenie vele napról napra, és az is előfordul, hogy a kötet hangulata komorrá és pesszimistává változik. Az idő törvényszerűségének tűnik, hogy felemészti a dolgokat, a sokáig jól szolgált ablak lakkrétege lassan feltöredezik, rostjai kifeslenek, előbb-utóbb a keret formáját veszíti, és nem bírja tovább az üveg súlyát… Később az ember emlékeiből még felbukkanhat az ablak szebb korából, de maga a tárgy már az enyészeté. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember, ha széttekint, főként a pusztulás nyomait látja, érzékeli (a gáz szaga egyértelműen az öngyilkosság köréhez kötődik, más kötetbeli versben is), máskor azonban erőre kap, csak meg kell találnia, mi az Ír a bajra. Ezért megkapó az említett vers hangulata, amely bár szintén egy komoly fenyegetésből épül fel (a lírai ént szívbetegség miatt szállítják kórházba), mégis pozitív és szép a vers, mert a lírai én makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy csak a kellemesre emlékezzen: arra, hogy milyen kedvesek voltak a mentősei, milyen jót beszélgetett velük, arra, hogy Verdi operáit hallgatta, és rálátott az Anna-bálra, arra, hogy vonzó és fiatal doktornő kezelte, arra, hogy végül az Őrségben töltötte a rehabilitációt: „Hanem a legeslegjobb hátravolt még. […] A Borostyán-tavat a nap fénybe vonta, mentünk naponta, / növelve mindig úgy ötven méterrel a távot.” Irodalmárként azt remélem, hogy életem végén film helyett kedves olvasmányaim pörögnek majd le, amelyek közé e vers is bekerült.

 

Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023.