Baráth Tibor
Az ökokritika mint újraértési keret
Smid Róbert: Az ökokritika dilemmái
A nemzetközi tudományos diskurzusban az ökokritika fogalmának népszerűsége jelentősen megnőtt: míg a hetvenes évek legvégén szinte észre sem vették a William Rueckert egyik esszéjében megbújó szócskát, ma már megkerülhetetlennek számít, és aligha akad olyan kulturális terület, amely a diszciplína érvényesülési körén kívül esik. Mindegy, hogy a nyaralásunkat tervezzük, állatokat tartunk vagy kritikát írunk, a klímakatasztrófa küszöbén állva egyszerűen képtelenek vagyunk átsiklani a természet jelzésein, újból észre kell vennünk, újra elevenen él gondolkodásunkban – sőt most vesszük észre igazán, mennyire él, és hogy fenyegetettsége egyben minket is veszélyeztet. A természet nemcsak a mindennapokba és az élet keretei közé íródott vissza, hanem a természet- és bölcsészettudomány horizontjába is. Magyarországon, főként a közelmúltban, igen széles körben és alaposan vizsgálták természet és ember/kultúra kiasztikus viszonyát, ha csak a könyvterjedelmű kutatásokat vesszük sorra, találhatunk populáris filmművekkel foglalkozó tanulmányköteteket (Hódosy Annamáriától Biomozi és Klímaszörnyek címeken), szűken értett irodalomelméleti feldolgozásokat (a Fényem nő: magam termelem a líra, Az élet lármája a próza területére terjeszti ki a kérdéskört) és filozófiai tárgyalásokat is (Horváth Márk: Az antropocén). Smid Róbertnek Az ökokritika dilemmái című könyve az itt felsorolt művek mindegyikéhez hasonlít valamilyen szempontból. Tanulmányainak több mint a fele elsősorban az irodalomhoz kapcsolódik, azonban szélesebb spektrumú, kultúratudományos megközelítésmód jellemzi, és kitekintéseket tesz a populáris produktumok felé is. Az ökokritika interdiszciplináris jellege – akárcsak Horváth Márknak – számára sem jelent problémát, egymástól igen messze eső témákról (például Szabó Lőrinc költészetéről, a park és kert kultúratörténetéről, kimérákról) meggyőző alapossággal és izgalmas kérdésfelvetések mentén képes írni. Az egy tucat tanulmány (és a bevezető/utószó) mégse válik széttartóvá, mert közös az írásokban, hogy végül a nyelv(használat), illetve a természetről való beszéd lehetőségei kerülnek Smid Róbert gondolkodásának középpontjába.
Az ökokritika dilemmái két egységből áll: a szerző először különféle kulcsfogalmak segítségével áttekinti az ökológiai tudattal (és ökotudatossággal) kapcsolatos diskurzusokat, áttérve ezután egy jóval szűkebb területre a második részben, ahol a modernség lírai megszólalásmódjait elemzi olyan alkotók „ökologikus” versbeszédét tárgyalva többek között, mint Babits Mihály, Szabó Lőrinc vagy József Attila. Smid Róbert – illeszkedve az irányzatra jellemző melankolikus hangoltsághoz – nem szépít a tényeken és az emberiség kilátásain, ugyanakkor ez indokolt is, hiszen ennek segítségével helyezkedhet bele abba a pozícióba, ahol az ökokritikai beszéd kendőzetlensége révén új kérdéseket fogalmazhat meg, vagy éppen gyökeresen más aspektusból közelítheti meg az őt érdeklő témákat. Az első részben például a közösségi kertek és nemzeti parkok kultúrtörténetét a kiégettség állapota felől közelíti meg, rámutatva, hogy az elszigetelődő társadalom tagjai önkéntelenül is kapcsolódni próbálnak a természethez és a természet által egymáshoz, sőt ez az önrehabilitáció egyik kiemelt helyszíne is – de miként beszélhetünk „természetről” a kertek, parkok esetében, ahol az eredendő káoszt teljesen felváltotta a cseppet sem természetes rendezettség? Ha egy területet körbekerítünk, limitáljuk az élővilágát, és az igényeinknek megfelelően gondozzuk, akkor mennyiben találhatunk otthonra benne? Az első rész egy másik írásában a szigetek jelentésterjedelmét tekinti át a szerző ismét a fantázia és valóság különállásából kiindulva. A sziget ugyanis az ideális világ egyik tipikus tere, olyan világdarab, amely nemcsak rejtélyes, de szinte mesei környezetként rajzolható meg – ámde szorosan kapcsolódik az elszigetelődéshez, a veszélyhez, a magunkra maradottsághoz. A metaforika is változott Robinson története óta; a közeljövőben a katasztrófák helyszíneként gondolhatunk rájuk, és az ember pusztító ereje válik szemmel láthatóvá általuk, ha az emelkedő vízszintre és az óceán szemétszigeteire gondolunk. A sziget egyértelműen megjeleníti az emberi kisajátítási vágyból eredő károkat, ahogy a szerző meg is jegyzi, „a felfedezésből elfoglalás, alárendelés, besorolás és adminisztráció lett”, ugyanakkor nemcsak a természet erejével szembesítheti az emberiséget, de arra is alkalmas, hogy a nem emberivel vagy emberen túlival szembesítsen minket, ahogy azt a Dr. Moreau szigetével például H. G. Wells is teszi. Smid Róbert elemzése először az embernél intelligensebb lényekként, később az életről „leválasztottakként” értelmezi a regényben szereplő kimérákat, a dolgozat ereje elsősorban abból származik, hogy hol szörnyszülöttekként, hol áldozati szerepben látjuk a sci-fi/horror nonhumán karaktereit. A szerves lebomlást tárgyaló tanulmányban, főként Derrida nyomán, Smid az eldönthetetlenség alakzataként kezeli a lebomlót, tekintve, hogy nem nevezhető sem természetesnek, sem művinek, sem életnek, sem halálnak, és legfőképpen önmagával azonosnak sem: „a szervesen lebomló annak a neve, ami eredendően mássá válik, mint önmaga, ezzel azt az elkülönböződést megismételve, amelyen identitása alapul – tehát nemcsak egy másik dologgá válik, de mássá is válik, mint dolog”. Túl azon, hogy e megállapítás a kimérák lényegiségére is igaz lehetne, ez a tanulmány ékes bizonyítéka annak, hogy az ökokritika átlépi a különböző tudományágak határait, így a tudósoknak igencsak felkészültnek kell lenniük – jelen esetben például a kultúrtörténet, irodalom, fizika és matematika területét érinti mélyebben a szerző.
Smid Róbert könyve ennyiben tankönyvszerű: mély merítéssel dolgozza fel és értelmezi az irányzat legfőbb kérdéseit és problémáit, és bár saját gondolatainak száma sem csekély, véletlenül sem akar csak hivatkozásokon és mások eredményein keresztül felépíteni egy-egy szöveget, túlzás nélkül állítható, hogy kitér minden sarkalatos problémára, műre és tézisre – de mint kritikus, élesen látja a hibákat, ahogyan A fehér ökológia című tanulmányban (ahol azt feszegeti, hogy egy végletekig racionalizált rendszerben a logikus döntés támogatása elhibázott bizalmon alapszik), és a lényegi kérdéseket is (ahogy a Bartók Imréről és Szerényi Szabolcsról szóló dolgozatában is azt firtatja, miért és hogyan nevezhetjük magunkat embernek, ha többnyire nem humán sejtekből állunk), mi több, kikerül néhány olyan csapdát, amelyet az ökokritika tárgykörében publikálók gyakran nem vesznek észre (az animal studies kereteiből például kiszorítja az embert, nem közelíti az állatokhoz őket, nem az oppozíciók mentén vizsgálódik). Ezeknek köszönhetően Smid Róbert kielégíti azt az elvárást, hogy az ember–állat, ember–természet, hierarchiával leszámolva beszéljen a problémákról – azaz ő nemcsak ökokritikainak tekinti és állítja be beszédpozícióját, hanem képes az irányzat szabályai szerint gondolkodni, ami nagy erény, tekintve, hogy hány olyan szerző és szöveg született már, amely nem vette észre, hogy aszerint a hierarchikus szemlélet szerint értelmezhető, amelyet meghaladni kívánt.
Az ökokritika dilemmáinak legértékesebb írásait az irodalmi műveket elemző szövegek adják, kezdve a Bodor Ádám regénytrilógiáját körbejáró tanulmánnyal, amely részletesen elemzi az állatok figurációit a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai kapcsán. A Bodor Ádám-életmű értelmezése a közelmúltban új irányba terelődött (és felfrissült), főképp Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter és Lőrincz Csongor interpretációi révén – Smid Róbert értekezése ehhez a (biopoétikai ihletettségű) értelmezéskörhöz kapcsolódva amellett érvel, hogy az állatok figurációi kapcsolatban állnak a metafikcióval, és hogy a zoopoétikai szerveződés különbségei és hasonlóságai szervezik trilógiává Bodor regényeit. Miközben a szerző azt taglalja, hogyan alakul a jelentése a kakasnak (és a madaraknak), a halnak vagy például a karikára vágott hagymának a regényekben, betekintést nyerhetünk abba is, miként születhetett meg az az unikális prózapoétika, amely Bodor műveit jellemzi – kifuttatva az elemzést a nyelv és idegenség viszonyára: arra a sajátosságra, hogy míg a körzeten belülieket a nyelvi sokszínűség jellemzi, addig az idegen leírása meglepően puritánnak mutatkozik. Bár a Bodor-témában én még látok potenciált egy későbbi, még részletesebb feldolgozásra, az írás legalább olyan magas minőséget képvisel, mint a lírai művekről született tanulmányok, amelyek Wordsworth, Babits Mihály, Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Déry Tibor, Szabó Lőrinc és József Attila verseihez kapcsolódnak. Az angol költő esetében az értelmezés kettős pillérre támaszkodik, miután Smid összeveti Paul de Man és Timothy Morton romantikafelfogásának azonosságait, főleg a természet válaszképességének megszűnése felől faggatja a verset. A kötet egyik legnagyobb ívű és legterjedelmesebb írásában, mely a Kettős halál címet viseli, Kulcsár Szabó kettévált modernség-téziséből kiindulva Smid amellett érvel, hogy létezhet egy olyan történeti ív is, ahol a klasszikus modernséget éppen a történeti avantgárd köti össze az utómodernséggel, és érveléséhez olyan versek részletes elemzésébe fog, amelyekben a kettős halál poétikai figurációja lényeges elemnek számít – azaz ahol a szövegekben a halál nem illeszthető be a szimbolikus rendbe, és episztemiológiai problémaként feszül. A két záró elemzés Szabó Lőrinc és József Attila életművét érinti. Előbbi amellett érvel, hogy a Harc az ünnepért szövegeiben nem jön létre ellentétesség a kultúra–technika–természet között, inkább kölcsönösen lehetővé teszik egymás befogadhatóságát, főként a technikai eszközök és folyamatok válnak arra alkalmassá, hogy a természeti jelenségek észlelhetőkké váljanak. Utóbbi főként a József Attila-i megszólalói pozícióra fókuszál az immerzió fogalmának segítségével (a kérdés tehát, hogy a versbeszélő miként tölti be azt a környezetet, amelyben megszólal), néhány tájversnek is tekinthető darabban és a Téli éjszakában, ahol a vonat és a vitrin figurái mentén értelmezi a szerző a szövegeket.
Az ökokritika dilemmái fontos könyv a diskurzus magyarországi történetében (megkockáztatom, nemzetközi szinten is magasan kvalifikáltnak számít), köszönhetően az igényes, lényegi meglátások mentén íródott összefoglalásoknak, a jól átgondolt reflexióknak és a bátor kérdésfelvetéseknek – melyek részletes tárgyalások és érvelések mentén nyertek válaszra. Smid Róbert könyve három dolgot minden kétségen felül bebizonyított: jól érti és átlátja az ökokritika területét; kivételesen érzékeny elemzővel állunk szemben; illetve hogy az ökokritikai szemléletmód termékeny talajt jelent a művészetek, a kultúra és a mindennapi életünk újraértéséhez.
Századvég Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
