Farkas Arnold Levente
A bölcsőringató
Debrecent is megmutattuk a reneszánsz szaxofonos feleségének. Athéné arra kérte Esztert, mutassa meg azt a helyet, ahol először találkoztunk. Egy kocsmában találkoztunk az állatkerthez közel, de azt a kocsmát már lebontották, stadiont építettek a helyére. Megmutatni egy helyet, aminek a helyén egy másik hely áll, lehetetlen vállalkozás. Nyugalmam helyére nem jutnak el, idézte Athéné a negyvenkilencedik zsoltárt. Mert itt van a tó. Ennek a partján állt az a kocsma. Nem vihetünk magunkkal az emlékeinkbe. Inkább nézzük meg az állatkertet. Dodzsemezni is lehet a vidámparkban. Aztán megmutattuk Athénénak azt a kávézót, ahol megállt az idő. Mindig ez a kávézó jut eszembe arról a versről.
A nevével sem volt elégedett. Persze erről is anya tehet. Azt akarta, hogy Holdfény legyen a neve, de Magyarországon a Holdfényt nem lehet anyakönyveztetni, ezért lett aztán Napsugár, Rojtos Napsugár, de mindenki Holdfénynek hívta. Olyan, mint egy indián név vagy mint egy szimbólum Ady valamelyik meg nem írt verséből. Ez volt az egyik, amivel nem volt kibékülve, a saját neve. Aztán ott volt az iskola. Azt sem szerette. Persze az iskolát is a neve árnyékolta be. Mert az iskolában be kell mutatkozni. Aztán mindenki megjegyzi a nevét, és mindenki megjegyzést tesz a nevére. Te vagy az a Holdfény, aki Napsugár, a rojtos nap rojtos holdfénye. És nevetnek. Kinevetik.
Az ünnepek elmúltával visszatér minden a megszokott kerékvágásba. Holdfény szerette a megszokott dolgokat. Biztonságot adnak. A hétfőt is szerette. Hétfőn mindig elkezdődik valami megszokott, ám a hétfő magában hordozza valami újnak a lehetőségét is. Ami pedig új, az lehet jó. Persze lehet rossz is, de legalább új. Ez aztán a vigasztaló gondolat. Áll majd hétfőn a megszokott buszmegállóban, jönnek majd a megszokott arcok, gyerekek és anyukák, az egyik ötödikest nem csak az anyukája, de még az apukája is elkíséri. Elég ciki. Én nem szeretném, ha elkísérnének. Azt is rosszul éli meg, ha az apja megy érte kocsival. Hagyjanak békén, én már nagy vagyok, majdnem felnőtt. És a megszokott arcokon a megszokott ostobaság.
Ebéd közben a művészetről beszélgettünk. Két ánizspálinka között a reneszánsz szaxofonos megjegyezte, mennyire büszke rá, hogy görögnek született, mert a görögök ringatták Európa bölcsőjét. A görögök ringatták, a latinok elragadták, mert Hermész ugyan görög, ám Jupiter mégiscsak latin, sőt római. Az erősebb bika nemz utódokat. Ebből is látszik, hogy a politika határozza meg a kultúrát. A bölcsőringató görög betűket az elragadott Európa elragadó latin betűkre cserélte. A latin betűket pedig cirill betűkre és kínai írásjelekre cseréli. Vodkát és rizspálinkát iszom. Rizspálinkát a japánok isznak, a koreai írásjelek pedig logikusabbak, mint a kínai és a japán írásjelek.
Barátai nincsenek. Szereti a magányt. Ez is a nevem miatt van, gondolta Holdfény, valahogy a hold mindig magányos. Hiába a felhők, hiába a csillagok, hiába a holdudvar. A hold hideg. Ahol pedig hideg van, ott magány lakozik. Lakozik. Szép ez a szó, mégsem használjuk, pedig aki lakozik, sokkal szebben lakik, mint aki egyszerűen csak lakik. Nagymama egyik régi könyvében találkozott ezzel a szóval. Nagymama egyik régi könyvében lakozik ez a szó. Szereti nagymamát és a régi könyveit. Nagymamának és a régi könyveknek mézeskalács illatuk van. Úgy lakozik a nagymama a régi könyvei között, mint egy kissé ráncos, de örökké mosolygó tündér a mézeskalácsai között. Mert nagymama tündér, nem a vasorrú bába.
Béke. Ez az első szó, ami a nagymamáról eszembe jut. Fényét a hold a naptól kapja, én pedig nagymama békéjéből töltekezem. Mézeskalács illatú könyvei között eltölt a nyugalom. Mielőtt eljövök, mindig a kezembe nyom egy könyvet. Ezt olvasd el, Holdfény, ettől megváltozik az életed. Hétfő van. Itt ülök a buszon, körülöttem a megszokott ostobaság, én pedig nagymama mézeskalács illatú könyvét olvasom. Talán az is ostobaság, hogy mindenkit ostobának nevezek. Tulajdonképpen semmiben sem különbözöm másoktól. Mindenki a saját csöndje felé törekszik, bár némelyek csöndje túlságosan hangos. Türelmesnek kéne lenni. A boldogság az a hely, amit te népesítesz be azokkal, akiket szeretsz. A boldogság ostobaság. Őrület.
Fiatalságától megundorodván Hermész mézekalács illatú nagymamává változott. Ott ült a barátságos félhomályban, kezében könyv volt, olvasott. Éppen arról a reneszánsz szaxofonosról olvasott, akivé Európa elrablása után Zeusz változott. A kopaszodó dramaturg kihúzott néhány mondatot. A harmadik színész, akiről nem lehetett eldönteni, férfi vagy nő, Artemisz maszkjában ült az öltözőben. Látszólag saját magát bámulta, a valóságban azonban a tükörből visszanéző szemek mögötti ürességet figyelte, de nem látott semmit. A második jelenetben Hermész könyvéből a padlóra pottyan Zeusz, ám a szarva beleakad az ajtófélfába, mígnem a könyvespolc tetejéről lekászálódik Artemisz, kezében fűrésszel.
Amikor Tomi először állt elő a süllyesztett beton ötletével, Peti és Jani kételkedett a feltámadásban. Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá, idézte Tomi a leghíresebb dánt, aki túl sokat beszélt, mielőtt azt mondta, csönd. Fáj a hátam, mondta Peti, de ez nem volt igaz. Jani kételkedett a csodában, de tudta, hogy a kétely az értelem gennyedző leve, a csoda pedig hatalmasabb az értelemnél. Hoztam szerszámokat, mutatott a ház falának támasztott szerszámokra Tomi. Bölcsek jöttek napkeletről, aranyat, tömjént és mirhát hoztak ajándékba. Ennek a mondatnak nem volt sok köze a ház falának támasztott szerszámokhoz, de Peti szeretett idézni a Bibliából, mert Peti a szavak embere volt, a rosszul idézett szavaké.
Az volt a dologban az érdekes, hogy ez a süllyesztett beton mézeskalács illatot árasztott magából, mint Hermész öreganyja. Ez valami krisztianizált balzsam lehet, jegyezte meg Peti a bajsza alatt, miközben Jani és Tomi mézet kevert a lisztbe, amiből a szűz Krisztus Urunk testét akarta megsütni. A szabályok értelmében ez szabálytalan, sajnálkozott Peti, amikor kilökték a mennyországból az angyalok. Fáj a hátam, sírta elhaló hangon, ami nem volt igaz, hiszen nincsenek angyalok. Fárasztó dolog a halhatatlanság. Ezt az egyetlen mondatot Tomi karcolta bele a süllyesztett betonba egy faággal, amikor végeztek. Petinél volt pálinka, Janinál cigaretta, de nem kínálták meg egymást, Tomi viszont elővett három kívánatos almát a zsebéből. Tomi volt a cselekedetek embere.
Jani volt a megtestesült illúzió. Azért nem hitt az angyalokban, mert szerinte az angyalok a perzsa népmesékből szivárogtak a Bibliába. A süllyesztett betonban viszont azért hitt, mert Tomi is hitt benne, a barátság pedig, bár mindkettő láthatatlan, fontosabb, mint az angyalok. Tomiban úgy lobogott a lelkesedés, mint egy romantikus kisprófétában a buzgalom. Jani nem a szavak embere volt, inkább a hallgatásé és az elhallgatásé, ez a dolog azonban a süllyesztett betonnal közelebb hozta őket a feltámadáshoz. Hajnalban Peti kitekerte a kakas nyakát, aztán bal kezével az ásóért nyúlt. Jani szeretett volna előzékeny lenni, ám van a szerénységnek az az arca, amikor a tolakodás látszatát kelti. A szavak és cselekedetek így vesztették el jelentésüket és jelentőségüket.
Miközben a süllyesztett betont süllyesztették a temető fekete földjébe, Peti Máté evangéliumára hivatkozott, negyedik fejezet, tizenegyedik vers. Arról van szó, mutatott mutatóujjával az ég felé, hogy a sátán és a kísértés illúzió, a valóságon kívül létezik, tehát nem létezik, az angyal viszont valóság, sőt angyalok. Minden, ami létezik, kizárólag képzeletben létezik, idézte Tomi a dalai lámát. Janinak az volt a véleménye, hogy tulajdonképpen minden valóság. Ha elképzelünk valamit a valóságon kívül, a valóságon belül képzeljük el a valóságon kívül. Megállt a busz a temetőnél. Holdfény leszállt a buszról. A süllyesztett betont süllyesztő emelkedett legények nem vették észre. A látszat kendője eltakarja a valóság pőreségét. Magányosabb vagyok, mint azok a dolgok, amik elvesztették a nevüket.
Holdfény leszállt a buszról. Énekórán a reneszánsz szaxofonosként emlegetett görög zeneszerző negyedik disszonáns szimfóniáját hallgatták, ami a tanár szerint Hadészról szól. Elég sötét volt, de dallamvilágát tekintve gazdag is. Azt mesélte a tanár, hogy Hadész Kronosz negyedik gyermeke volt, azé a Kronoszé, akit az idővel szoktak azonosítani, az idő pedig elnyeli gyermekeit. Aztán Zeusz bead Kronosznak valami hánytatót, mire az kihányja gyermekeit, de Hadésznak így is eléggé szívás a sorsa, mert gyermekkorát az apja gyomrában tölti, majd meg az alvilágban gubbaszt egyedül, szinte teljesen megvakul. Elveszti szeme alvilágát. Magányosabb, mint a nevüket és alakjukat vesztett dolgok. A sötétség fénye fekete.
Hermész Holdfényt kereste. Keresés közben betért egy dzsesszbárba. A pultnál kikért egy koktélt, ami a feltámadás nevét viselte. Egy trió játszott az alacsony színpadon. Megkérdezte a szünetben a reneszánsz szaxofonostól, hogy mit tud Holdfényről. Jani azt mondta, hogy késő délután a temetőben látta, elnyelte egy süllyesztett betonból frissen épített sír gyomra, hengerítsetek egy követ a sír szájához, ezek voltak az utolsó szavai. A harmadik nap Hajnalán Hermész leszállt a buszról. A temetőben könnyedén megtalálta a süllyesztett betonból épített friss sírt, aminek az oldalába karcolta Tomi egy faággal a halhatatlanságot. Az istenek mindent tudnak, a történet elmesélhetőségéért tesznek úgy, mintha semmit nem tudnának.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
