Tompa Gábor
Utolsó látogatás
A huszonnégyes kórterem előtt
megtorpanok: hogy vigasztalhatnálak?
Hisz nincs erősebb s méltóbb angyal nálad,
s te haldokolsz. És jól tudod… Ti, nők,
rejtélyesebb és zsigeribb erőt
hoztok a Teremtésből, mert a bánat
reményre fordul bennetek. Anyának
kell megmaradnod mindvégig. Előbb
aggódni, hogy a gyermekek megértsék
s elfogadják elpihenésedet.
(Féltékeny Isten: korán elszeret!)
Ha elhagy majd a hit, s úr lesz a kétség,
úgy pusztulok, mint bujdosó eretnek…
Kint állok: tehetetlenül szeretlek.
Poszthumusz szombat
Kibírhatatlan csend időz.
Jeges zuhany a reggel.
Merre hull fényes csillagod?
Betöltesz félelemmel.
Vasárnap reggel
Két napja, hogy tarkómra tett
kezed meleget ontott,
s egy villanásnyi csend alatt
még felidéztük Londont.
Lelked ma fényes napsugár,
ott ragyog sírodon túl,
harmadnapra a szeretet
végtelen lángja meggyúl.
Te most felettünk őrködő
angyalként szólsz miértünk
Istenhez s küldöd válaszát,
hogy bízzunk és reméljünk.
Alulnézet
Hiszek Istenben. Miben is hihetnék?
Benned? Bennetek? Bennük? Vagy magamban?
Hiszen a testben csak romló anyag van,
s a lélek kifürkészhetetlen szentség,
amely elől – hogy irhájukat mentsék–
a „Jó s a Rossz” kétértelmű szavakban
rejtőzik. Itt bent tél, ott kint tavasz van.
Az idő áll. Vagy múlik. Mintha lencsék
cserélnék egymást egy égi szemen:
hol homályos, hol éles lent a lét.
Mintha a sárra kivetítenék,
mindazt, mi tiszta, elvont szerelem.
S a hús? A vér? A szív? Az agy? A bordák?
Csak oszló porhüvely. Féreg-mennyország.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.