Lengyel András
Az irodalom kettős emlékezet-funkciójáról
„Hiába pipiskedsz, a szemétdomb a magasabb.”
(Kovács János, „névtelen” múlt századi költő)
Az irodalom története – a magyar irodalomé is – tele van elfelejtett alkotókkal és alkotásokkal. Sőt igazában nagyon-nagyon kevés író és mű tartozik abba a körbe, amely fönnmaradt a (misztifikált) idő rostáján. Olyannyira, hogy a kérdés nem is az, hogy ez miképpen lehetséges, hiszen minden jel szerint a feledés a törvény, hanem az, hogy ami fönnmaradt, hogyan maradhatott fönn.
A felejtés, azaz a létező önmagával való azonosságának megszűnése vagy/és elhomályosulása univerzális természettörvény. A fény, amely sok millió évvel ezelőtt fölvillant s azóta is a Föld felé halad, rég halott, s ami ideér belőle, ha egyáltalán érzékeljük (műszerekkel), csillagászok és fizikusok rejtvényfejtésének tárgya. A megfejtés jobban jellemzi a megfejtőket, mint a „megfejtettet”. Az a fény pedig, amelyik akkor ért ide, amikor műszerezettségünk még nem tudta érzékelni, mindörökre elveszett. És az a fény, amelyet még ma sem vagyunk képesek érzékelni, koraszülött fény, számunkra halva született. De ki tartja számon, ki tudja számon tartani a sarjadó, majd elszáradó fű szálait, a születő, majd elpusztuló bogarakat, kis és nagy állatokat, vadakat és domesztikáltakat? Az egyed, az egyedileg azonosítható, úgy látszik, eltűnik – jó, ha közös identitásuk, nembeliségük fönnmarad az emberi tudatban. Olyik ilyen létező, például földünk hajdani domináns animális lénye, a dinoszaurusz (mérete, változatossága és „hatalma” ellenére) ilyenként is megsemmisült, csak fosszílializálódott nyomai maradtak ránk. Vagy, tehetjük föl a kérdést, maga a fosszília volna az emlékezet? Ha akarjuk, vélekedhetünk így is. De a tény könyörtelen: ami elpusztult, és már csak fosszíliaként létezik, föladta önazonosságát, és ami maradt, az nem ő. Külön új entitás, s csak genealógiai (és nem esszenciális) összefüggésük érhető tetten.
Az ember, látszólag, más; speciális létező a létezők közt. „Isten képmása”, mondta róla hajdan a spirituális világlátás. És ez a tézis, bár ellenőrizhetetlen és igazolhatatlan, hisz azt, aminek képmása volna az ember, nem tudjuk leírni (sok vallásban még megnevezése is tilos), affírmatív tézis. Az ember, akár „képmás”, akár nem, bizonyos adottságai révén hatékonyabb létező, mint azok a társai a természetben, amelyeket a tudomány a „természetrajz” tárgyaiként azonosított és írt le hajdanán. És e hatékonyságnak egyik eszköze kétségkívül a tudatos emlékezés igénye. Az ember a megtörténtek tapasztalatait igyekszik tárolni, készletszerűen fölhalmozni, abból a föltevésből kiindulva, hogy ez a tapasztalat aktuálisan is hasznos lehet, sőt így, még az ő saját „emlékezete” is megőrződvén, léte és tevékenysége jövőbeli igazolást is nyer. A képzelet számára a jövő nagyobb hatalom, mint a múló pillanat jelene – mert „örök”, de legalábbis összehasonlíthatatlanul hosszabb idejű, mint ez a most múlóban lévő pillanat. De a kérdés így is kérdés: az emlékezet csakugyan az-e, amit e megnevezés mond, azaz a megtörténtek valamiféle tárolása, megőrzése. Vagy az, amit emlékezetnek mondunk, csak egy titokzatos nyom, a megtörtént üledéke, a megtörténttel csak genealógiailag összefüggő, de lényege szerint teljességgel új és másféle létező? Képzeleti „eredmény”, amely – mint a képzelet más termékei is – önálló autoritásként, saját törvényei szerint alakítja a jövőt. Vagyis az emberi igény a megőrzésre és az emberi produkció valóságos, tárgyi eredménye két különböző dolog. Az igény, camera obscuraként, érzületileg igazolja azt, ami kiszabadulva a múlt fogságából, múltszerűséget idéző képzetként, ha tetszik, szubjektivizálódott tapasztalatként megjelenik az aktuális tudat fölszínén. Azaz, ahogy egy hajdani komikus iróniát sugalló, önmagát is megkérdőjelező akcentusával hirdette: „Valami van, csak nem az igazi.”
Ha arra gondolunk, hogy az emberiség eddigi története során hány milliárd ember született s halt meg, s mily kevés az, akinek legalább a neve fönnmaradt valami mentális fosszíliában, a felejtés evidens történetként mutatkozik meg. Már nagy földink, Marcus Aurelius császár kifejezte ezt a tapasztalatot – az úgynevezett „legnagyobbakat” illetően is. Egy nagy magyar költő pedig, sok generációval ezelőtt, azt regisztrálta valamely történeti szereplőről, hogy „nevével elment az idők hajója”. S mi, mai közmagyarok a legtöbb esetben még saját dédszüleinket sem tudjuk megnevezni. És a név egyébként is csak jel. Azonosítójel, amely csak egyéb körülmények „fönnforgása” esetén végzi el munkáját.
Az ember azonban, ismételjük meg, tudata működési módját tekintve, különös lény. Nemcsak önmagára vonatkozó tapasztalatait őrzi (részlegesen és időlegesen), de fajtársai, az emberi nem kollektív tapasztalatait is képes őrizni és reflektálni. Ez olyasféle képesség, mintha a fűszál egyediségét is, fűsége mibenlétét is artikulálni tudná. És az ember tudja. Nem mindenki azonos szinten, de mindenki tudja, és mindenki műveli is ezt. A „legegyszerűbb”, legtanulatlanabb is, a legműveltebb és legjobb mentális képességű is. De a képességek egyenlőtlen megoszlása és a nagy, átfogó társadalmi munkamegosztási rendszer szerepkiosztási hatalma révén vannak, akiknek a többieknél jobb adottságai és nagyobb lehetőségei vannak erre az egyediséget és közösséget egyesítő emlékező szerepkörre. Gondolkodók, írók/művészek vagy éppen hivatásos „archiválók”.
Az ő esetükben is kérdés azonban, a produkció csakugyan valami tárgyi értelemben vett „objektív” emlékezet-e, avagy csak az emberiség önmagáról alkotott vélelmeinek és hiedelmeinek valamiféle, csak hellyel-közzel igazolható, rendszerezett kombinációja: önreprezentáció.
*
Van egy emlékezet-metafora, amely, úgy tetszik, belezavar a föntiekbe. Az anyag emlékezete – mondják a fizikusok, emlékeztető oltás – mondják a virológusok. Amit ilyenkor megneveznek, az a szó szoros értelmében nem emlékezet, valami más, de nem véletlen, hogy az emlékezet metaforájával nevezik meg. Valamit, ami nem mentális, nem tudati. Az anyag, a legtágabb értelemben vett anyag ugyanis fölhalmoz magában valamit, ami korábbi állapotából adódik, és ami befolyásolja aktuális viselkedését. A nyelvnek a metaforaalkotó érzékenysége jelzi, az anyagnak is van egy a tudatinál tágabb körű változást rögzítő és megőrző képessége; van, ami tudat nélkül is nyomot hagy magáról.
Az emlékezet, az emberi memória is összetettebb tehát, mint a tudatos múltmegőrzés és múltfölidézés. Van, amit úgy őrzünk, és úgy van jelen bennünk múltunkból, hogy nem is „tudjuk”. És egyáltalán nem bizonyos, hogy a tudatosan, tudat által kontrollált emlékezet a fontosabb és hatékonyabb. (A tudattalant középpontba állító elméletek, még ha sokszor csupán terapeutikus gyakorlatként lépnek is föl, más fontossági sorrendet implikálnak.)
*
Az irodalomról szólva az emlékezet kérdése tovább bonyolódik, hisz mindjárt az első pillanatban kétfelé ágazik a kérdéskör: az irodalmi emlékezet és az irodalom emlékezete merőben különböző valami. Más az irodalom által történő emlékezés, és más magának az ilyen emlékezéseknek az emlékezete – az utóbbi egy speciális emlékező műveletnek és eredményének a megmaradási lehetőségeire kérdez rá. Pontosabban arra, hogy ez a megmaradás mennyire teljes körű és hogyan történik.
Az irodalmi emlékezet, tárgyaitól függetlenül, az irodalmi műre vonatkozó különböző elméletek („esztétika”, ilyen-olyan „irodalomelméletek”), műfaji szabályok, retorikai megfontolások, vagy – nagyon leszűkítve a problémakört – a techné világába tartozik. Explicite, időben és térben változóan, a forma és a technika kérdésköre (és implicite persze a legkülönbözőbb rejtett előfeltevések sora) jelenik meg itt. Ez az irodalom mint „szakma” vagy – üzleti idiómában – a „kreatív írás” területe. Ez mondja meg, mikor mire lehet és kell, és hogyan illik emlékeznie az irodalmi alkotásnak. Van idő, amikor bizonyos dolgokra (műveletekre, folyamatokra, vagy akár csak emberekre és eseményekre) nem illik, sőt nem is szabad emlékezni és emlékeztetni, van, amikor ezek vagy ezek konfigurációi lesznek a kötelezőek, de legalábbis a kívánatosak. Például volt idő, amikor a magyar ’56-ról nem illett szólni, vagy ha mégis, akkor csak „ellenforradalomként”, negatív indexszel, s volt idő, amikor rossz versek gyönge metaforái e tárgykörről a „művészi bátorság” körébe tartoztak. Vagy a női nemi szerv csak „lágy, meleg öl”-ként tematizálódhatott, és jött idő, amikor az orális szex (régi, politikailag inkorrekt, privát idiómában: a „furulyázás”) részletes leírása női nézőpontból a női írólét kötelességei közé került. Az irodalmi emlékezet persze mindig az elrejtés és kimondás éppen „aktuális” dialektikáját érvényesíti, s így nyelvisége nemcsak egyéníti (más író, más nyelv), de a megismerhetőségét is behatárolja, meghatározza.
A tiltott, az illő és a megkövetelt temporális váltakozása persze az irodalmi emlékezés szimpla törvényszerűsége – csak nagyon naiv olvasó lepődhet meg ezen. Az interperszonális – íratlan, csak elhangzó – nyelvi reprezentáció ugyanis működik. Az érdekes inkább az, hogy az észlelés kifejezésének retrospektíve is vannak kognitív korlátai, és nyitott kérdés, lebonthatók-e teljesen ezek a korlátok, avagy a kifejezés lehetősége csak tágítható. S kérdés, miről referál az az ismétlődően fölerősödő, majd elhanyatló írói igyekezet, amikor a tárgynál és a tárgyak közötti relációnál az írók számára maga a kifejezés technikája lesz az elsődlegesen fontos? A művészet (s egyben az emlékezet) eredménye-e ez, vagy ellenkezőleg, a művészet elerőtlenedése és az emlékezés végletes és végzetes beszűkülése.
*
Az irodalomnak az emlékezete más jellegű probléma. Írókról és irodalomról van szó itt is, de a kérdés karaktere: szociológiai.
Ez az egész kérdéskört az idealizáció egéből a mindennapi élet földjére szállítja le. Az írók s műveik szociológiája nem magasztosabb, és lényegét tekintve nem is bonyolultabb, mint, mondjuk, az élelmiszertermelők, a parasztok társadalmának, az üzletembereknek vagy éppen a női és férfi szexmunkásoknak a szociológiája. Mindegyik mögött egy speciális szerepkör és a saját keretein belül is tagolt, bonyolult viszonyrendszer áll. S a társadalmon belüli kapcsolódásuk is saját specialitásuk szerint alakul. Az érzületi és kognitív terhelésük pedig nem kisebb, mint az írók terhelése, csak tartalmilag különbözik.
Ha az írók s az irodalom emlékezetét a maga konkrétságában akarjuk leírni, néhány dolgot mindazonáltal célszerű leszögezni.
Mindenekelőtt látni kell, mi is az irodalom. Ha felülünk annak az írók termelte vélelemnek, hogy az az irodalom, amit ők művelnek és más korok más írói norma szerint alkotott szövegei nem tartoznak az irodalom körébe, tévútra jutunk. Egy hitvitázó prédikátor, egy népies műdalszerző, egy kupléíró, egy versben is megnyilatkozó politikai szócső éppúgy író, mint egy „értelmetlen” költeményt teremtő dadaista, egy széplelkű „humanista” vagy a „nemzeti himnusz” megalkotója – vagy, horribile dictu, egy csasztuskaszerző. S a prózaírók is nem kevésbé tarka képet mutatnak. Mindent összevetve, azoknak az értelmezőknek van igaza, akik – engedve az anyag nyomásának – azt állítják, az irodalom az írott szövegek összessége, az írók pedig, minden kor specifikus meghatározására rácáfolva, e szövegek megalkotói, azaz írói. És köztük még az oly nagy becsben tartott „eredetiség” sem szelektál. Az eredetiség ugyanis jóval ritkább, mint azt egyes korok egyes reprezentánsai (és más korok tucatalkotói) hirdetik. Az irodalom, normál üzemmódban, újraírás.
Az irodalomnak ilyen, tág megfogalmazása nem „elvtelenség” vagy intellektuális „kényelmesség” – ezt maga az anyag diktálja. S csak ennek a tényleges tagoltságnak a tudomásulvétele teszi lehetővé az irodalomnak mint szellemi szférának a történeti leírását, az e folyamatban megnyilvánuló, e folyamatot fönntartó emlékezet megértését.
De mielőtt ennek az emlékezetnek az értelmezéseibe belevágnánk, célszerű leszögezni három – potenciális – folyamatgeneráló szempontot. Az emlékezet megszületésének spontán, nem tudatos módja elkülönül a tudatos, aktuális érdekektől vezérelt „emlékezetpolitikától” és a spontán késztetéseket az érdekek hámjába fogó, az irodalom öntörvényű mozgásaiban megképződő kultusztól. Értelemszerűen mindegyik más jellegű, szerepű és hatékonyságú.
*
Az írók mint az irodalom s az emlékezet aktorai viszonylag jól megfogható elemei a folyamatnak. E populáció szociológiai lehetőségeinek alapja a koronként változó létszám. Ha valaki számba veszi őket, nagy növekedést észlel, és ha az adatokat összesítjük, a magyar írásbeliség kezdeteitől máig hatalmas szám jön ki. Egyetlen illusztráció ehhez. A huszadik században a nagy budapesti újságok szerkesztőségeiben például újságírók serege dolgozott, és ezek nemcsak „híreket”, de „belletrisztikát” is írtak. A folyóiratok hasábjain megjelenő szerzők száma ugyanazon időben is igen tekintélyes volt. A Héttől a Nyugaton át a Magyar Figyelőig oly nagy létszámú írógárda oly nagy szövegkorpusza jött össze, hogy ezek szimpla számbavétele, illetve elolvasása fizikailag is lehetetlen volt – és lehetetlen maradt retrospektíve is. Jelzésként: ha magyar íróként csak azok jöhetnének számba, akiket Szinnyei József és Gulyás Pál biobibliográfiájának több mint harminc vaskos kötete regisztrál, akkor már ennyiből is kiderülne, e mennyiségbe strukturálisan bele van építve az erős felejtés. És ez nem csak a régiek sorsa. Az utóbbi nyolcvan-száz évben föllépett írók, így a maiak sem várhatnak jobbat. Ha a „klasszikusokat”, sőt mindenkit, akit valamilyen oktatási projektben az intézményrendszer visz bele a művelt emberek fejébe, vasvillával kihánynánk a magyar irodalomból, s csak azok maradnának fölszínen, akik ebben az utolsó nyolcvan-száz évben alkottak, illetve alkotnak, a túlkínálat már akkor is nyomasztó lenne. Magyarán, a ma alkotóknak, nagyon kevés kivételtől eltekintve, esélye sincs az utókori megmaradásra. „Megyünk az úton s elfödi nyomunk a futó por.” A legtöbb íróra – mint más polgárunkra is – jelöletlen tömegsír vár. Az oktatás intézményrendszere, a szellemi élet feldolgozókapacitása nem győzi e túltermelés földolgozását.
Mindebből egy következtetés azonnal adódik. Az irodalmi termelés folyamata, mint a szabadon sarjadó fűé is, nem az egyedi túlélést szolgálja. Az ambíció, amely a műveket megalkotja, lehet személyes indítékú, az eredmény azonban teleologikus. Nem egyedi célokat követ.
*
Az első kérdés, amely választ vár: tulajdonképpen mi az az írásbeliség, amely létrehozza az írott szöveget? A válasz, végsőkig egyszerűsítve, magától értetődő: a hangzó beszéd vizuális jelekkel való megrögzítése. Ennek a rögzítésnek azonban messzemenő következményei vannak. Eltűnik a szöveget hordozó hang, és elvész a metakommunikáció is (amely pedig minden kommunikáció „természetes” és spontán kísérője, egyféle plusz információ). A hang azonban fontos kommunikátum, olyannyira, hogy a mai irodalomelmélet külön szerepet szán neki, és bár csak metaforikusan, mint a szöveg egyik döntő sajátosságát tételezi. Az írott szöveg „hangja” azonban természetesen már nem akusztikai jelenség, hanem nyelvileg teremtett szövegsajátosság, amelyet metaforikusan nevezünk meg.
A hangzó beszéd vizuális rögzítése által a közlés és a befogadás közvetlen egyidejűsége is elvész, a hangzó szöveget az elhangzáskor hallani lehet és kell, az írott szöveg leírása és befogadása szétválik. Ám a leírt szöveget utóbb, a rögzítés után akár évszázadokkal később is lehet „olvasni”. Ez nagyon nagy lehetőség, hiszen a perc üzenete nem múlik el a perccel, megmarad. De ennek a megmaradásnak föltételei vannak. Amíg a hangot „természetes” módon halljuk, és ezt csak betegség lehetetleníti el, a vizuális jeleket meg kell fejteni, olvasni kell tudni. És ez a tudás nem közvetlen adottság, ezt egy közösségi konvenció keretében meg kell tanulni. És e tudást hosszú történeti időkig nagy populációk nem szerezték meg. Az olvasni nem tudás (ami persze egyben írástudatlanság is volt!) hosszú évezredekig meghatározó jellemző volt, és a nyolcmilliárdos emberiségnek még ma sem minden tagja bírja e képességet. S a vizuális jelek variabilitása is komplikáló tényező; a jelek (például a hieroglifák) csak hosszabb idő után „egyszerűsödtek” betűkké, a betűk pedig még ma is különbözőek (gondoljuk például az ógörög, a héber, a latin vagy a cirill betűkre); s a gót betű is csak alig száz éve adta át végleg a helyét a mai németek által használt karaktereknek. Mindez annyit azonnal érzékeltet, az írás és olvasás tudása sokáig ritka tudomány volt, privilégium, használata kiváltság.
Nem véletlenül. A hang rögzítése ugyanis a vele járó veszteségek ellenére nagy előnyöket is biztosít a beavatottaknak. A rögzítés, amely újabb és újabb kommunikátumok esetében is elvégezhető, a végtelenségig gyarapítható, fölhalmozódik, bármikor olvasható/dekódolható készletet képez, s ez a készlet a természetes emberi memória kapacitásánál sokkal-sokkal nagyobb. Amíg például egy paraszti mesemondó vagy egy mai hivatásos előadóművész szövegrepertoárja legföljebb 200-250 szövegből áll, az írott szövegek készlete óriási könyvtárakat tölt meg. Bármely egyedi emberélet ideje kevés ennek az írott szövegtengernek a végigolvasásához. Ám, és ez már óriási előny, a fölhalmozódott szövegkészletből bármikor bármit meríthetünk – tetszés és önkény szerint. Így ma is olvashatjuk például Arisztotelészt, Mózest vagy (ha nincs jobb dolgunk) a kormányszóvivői habonyiádákat. A készlet kiválasztott szövegeit összevethetem, kontrollálhatom, továbbgondolhatom – értelmezhetem és a legtágabb értelemben használhatom.
Ez, értelemszerűen, hatalmas lehetőségbővülés. Hogy mekkora, azt talán ecsetelni sem szükséges. A kollektív tudás megsokszorozódik. És – sajnos – ez a készlet- és lehetőségbővülés egyben hatalmas kognitív veszteség is. A szóbeliség embere ugyanis magában hordta tudását, akkor élt e tudással, amikor akart, és úgy, ahogy akart. Tiszta sor volt, hogy mit tud, és e tudás érvénye meddig terjed. Az óriási és egyre növekvő készlet a szövegek esetében az emberek feje fölé nő. Egyénileg már áttekinthetetlen, a merítés önkényes, és strukturálisan mindig csak részleges és esetleges. Sohasem egész. Mert: „Minden egész eltörött.” A vélelmezett és valamiképpen mégiscsak létező, hatalmát rejtve érvényesítő egész azonban mint átláthatatlan vonatkozás, mint káosz megmutatja magát. Állandósult veszélyforrássá válik. Részben azért, mert nem látom át, nem is láthatom át, részben azért, mert ezzel az egyén fölé nőtt, sokszoros hatékonyságú intézményrendszer hatalmas manipulációs potenciál birtokába jut. (Téved Esterházy matematikus agya, amikor arról beszél, hogy nehéz úgy hazudni, ha nem ismerjük az igazságot. Bizony, elég az, ha fölismerek egy parciális érdeket, és azt a konvencionálisan vélelmezett igazság álruhájába öltöztetem.) Bármi, bármilyen parciális érdek a manipuláló hatalom helyzetébe kerülhet. S a hamis realitás termelése soha nem látott univerzális hatékonysággal folyhat – s folyik is természetesen. Mert, Nietzsche metaforájával élve, „Isten halott”, nincs érvényes morál, amely kontrollálná és szabályozná a kognitív folyamatokat, a fedésben lévő absztrakt és személytelen előíró hatalom pedig amorális kriptohatalom. Megfizetett funkcionáriusai gondoskodnak akadálytalan érvényesüléséről.
És e funkcionáriusok önmaguknak mint emberi lényeknek a kiüresedéséről és megsemmisítéséről is gondoskodnak. Az óriási lehetőségek és a végső veszélyek küzdelmében az emberi nem ma vesztésre áll.
*
Az irodalom mint írott szövegek folyamatosan gyarapodó tárháza a felejtés beépített, önmagát elfedő mechanizmusa. Az emlékezet szerveként működik, de miközben explicit célja elérésére tör, az ellenkezőjét valósítja meg. A kifejezés és rögzítés bővülő köreiben mozogva, a tapasztalat végleteiig jutva a már megértettet is felejtésre ítéli, eltemeti, észlelhetetlenné teszi. Tudattalanul is, az animalitás önkényét érvényesítve, saját létfeltételeit gondolkodja el maga alól, s maga körül. És közben persze az önkényes, részleges és esetleges tapasztalat, mint a guanó halmozódik föl, rétegződik egymásra, és olyan emlékezetszerkezet épül ki, amely nem segíti, hanem már pusztítja az emberi nem életlehetőségeit.
Az irodalom mint emlékezet három alapformában mutatja meg magát.
A legnyersebb, de leginkább szembeötlő az irodalmi emlékezetpolitika. Ez az, aminek a neve is mondja: politika. Az uralkodó (vagy uralkodásra törő) aktuális érdek direkt érvényesítésének eszköze és módja. Itt az érdek mint politikai aktus nyilvánul meg, és jelöli ki az emlékezet határolt köreit, és e halmazon belül az érvényesíteni szándékolt „tartalom” hordozóit és szövegeit. Az emlékezetpolitika előtérben álló működtetői általában igen szerény kognitív adottságú aktorok, s inkább az irodalom körül, mint magában az irodalomban működnek. És ez az elhelyezkedés még akkor is jellemző rájuk, ha maga az aktor egyébként kvalitásos ember. (Súlycsoportjuk ellenére funkciójuk nagyon rokon. Az irodalom szempontjából, paradox módon, a gyöngye minőségű emlékezetpolitikus jobb, mert akaratlanul is leleplezi önmagát, szerepét, és így hitelteleníti is azt.) Maga az emlékezetpolitika a kijelölt tartalmak révén a mentális igazolás szerepét tölti be. S az esztétikai normák átrendezésével megsemmisíteni igyekszik bizonyos preferenciákat – a diskurzusból kivont, igazolásukat elvesztett preferenciákat a felejtésbe, a tetszhalálba küldi. Vélik. Az emlékezet persze valójában nem ilyen egyszerű. És az emlékezetpolitika ezért mindig csak ideiglenes és viszonylagos eredményű lehet. (Nota bene: ebből a szempontból az úgynevezett gender diskurzus is ugyanaz, „pepitában”. És a „politikailag korrekt” átnevezések ügye is ugyanez a képlet. Az afroamerikait ugyanúgy lelövi feszült helyzetben az amerikai rendőr, mint a négert, a románt ugyanúgy utálják azok, akik az oláht is utálták. A viszony alakulása nem átnevezés kérdése.)
Ha az emlékezetpolitika nemcsak verbális, de vizuális metaforákban is megjelenik (például épített terekben, szobrokban stb.), az eredmény nem sokkal jobb és nem sokkal másabb. De a több oldalról, több formában való ráerősítés tagadhatatlanul növeli valamivel az ilyen akciók hatékonyságát. Költséghatékonyság szempontjából azonban egy ilyen egyesített támadás drágább.
A másik, jól megfogható, de az emlékezetpolitikánál vitathatatlanul spontánabb emlékezetforma a kultusz. Ez a spirituális/teologikus világlátás rávetítése az irodalomra. Az irodalmi kultusz természetesen nem valamely teológiai tézis illusztrációja, hanem egy mélyebben fekvő absztrakt logika részleges átvitele az irodalom fejleményeire. Az irodalom, lényeges pontokon, a vallások mélyszerkezete szerint gondolja el magát.
Az irodalmi kultusz megtévesztő fejlemény. Azt gondolhatnánk, egy-egy jó és fontos író megkülönböztetett megbecsüléséről, állandósult méltánylásáról van szó, a vallások történetéből ismert „kultikus” tiszteletről. A helyzet azonban valamelyest más. Az irodalmi kultuszban valójában nem érték- és teljesítménytisztelet zajlik, hanem egy aktuális szociálpszichológiai igény találja meg a fogódzóját, sokszor csak ürügyét az író életrajzának és/vagy művének valamely vonatkozásában. Nem arról van tehát szó, hogy Petőfi, József Attila vagy Kosztolányi nagy író-e, hanem arról, hogy megtalálható-e bennük valami, amire aktuálisan nagy igény mutatkozik. Ha igen, akkor az igény vezérelte értelmezői atmoszféra egészében a maga képére formálja az alkotót vagy/és életművét. Így azonban a forradalmár Petőfiből „nemzeti” idol lesz, „magyarnóta-szerző”, a „nép” emancipációjának legbátrabb és legkövetkezetesebb harcosából egy több mint problematikus népiségmítosz igazolása. A játékos és mégis felelősségvállaló, mélyen morális lázadó József Attilából „pártköltő”, majd „antidogmatikus” dogmatikus stb., stb. – periódusonként változó igény szerint. Az örök oppozíció-mítosz próteuszi figurája. Az érzelmes-nárcisztikus költőből, Kosztolányiból pedig a viszonylagosítás prózaíró bajnoka, akinek fogyatékosságaiból és fogyatékosságait kompenzáló írástechnikájából olyan példa lesz, amely hiányait, hibáit és nyilvánvaló bűneit is egyetlen, laza kézmozdulattal lesöpri az íróról. (A Kosztolányi-kultusz, mutatis mutandis, hasonlatos a Heideggeréhez. A kultuszt Heidegger esetében sem oltja ki a professzor tagadhatatlan náci elkötelezettsége, s neve mellé még a „fekete füzet” megjelenése sem volt képes deleaturt írni. Ha persze megértjük a hajdani performer metaforájának igazát, hogy tudniillik „a mi időnk Auschwitz”, akkor már minden érthető.)
Úgy látszik, a korábbiaknál sérülékenyebb és esendőbb világkorszakba érkeztünk.
Az irodalom harmadik emlékezetformája az irodalmi emlékezet rejtett fölhalmozódásának folyamata. Ez nem független az interpretációs gyakorlattól, az interpretáció bizonyos fejleményeket kiemel és fölerősít, másokat elhalványít, súlytalannak ítél. Alapvetően azonban a „szakma” spontán, történelem diktálta, de szakmai gesztusokban, technében megjelenő változása: a szelekció és fölhalmozódás összetartozó folyamatában. A rímelés, általában a verselés módjában, a tárgy megválasztásának átalakulásában, a narráció módjában és szerkezetében (általában a techné valamennyi dimenziójában) jelenik meg. A magyar verselés története például fölveszi előtörténete tapasztalatait és újításait, az úgynevezett világirodalomból az átvehető mintákat, inspiratív tapasztalatokat, sőt a globális „korszerűség” kritériumainak tudatát és igényét. A „mások hogyan csinálják” és a mi az, ami ott „érdekes” vagy sikeres belép a képbe, és a saját addigi gyakorlatot is módosítja. A kánon, amelyet a nagynak és erősnek vélt kultúrák a maguk fejlődése során kialakítottak (vagy ilyenként vélelmeznek), előírja a készletből való válogatás szempontjait és módját, használatának lehetőségeit. Ez, s mindaz, ami még e körbe sorolható, a techné emlékezete.
Az emlékezet azonban nem szűkíthető le a szorosan vett technikára. A techné a lehetséges tapasztalatok kiválasztását és megjelenítésük lehetőségeit is alakítja. A techné tartalommeghatározó. Ahogy a csillagászat eszköztára meghatározza, hogy mi látható meg az univerzumból, hogy mi lépi át az ingerküszöböt, s mi marad érzékelhetetlen, úgy az irodalmi technika maga is az észlelés és a tematizáció lehetőségeit/lehetetlenségét rejti magában. Ez a legtágabb értelemben vett, ugyanakkor a maga egyediségében a lehető legkonkrétabb emlékezete az irodalomnak.
Ehhez képest az irodalomban közvetlenül megjelenő mentális tapasztalatok és orientációs elvek, amelyek az aktuális jelent mindig a legjobban érdeklik, csak másodlagosak, és csak efemer emlékezetnek tekinthetők. Van-e társadalmi igazság, méltányosság, van-e isten (esetleg már meg is halt), vagy kifejezhető-e minden ami volt és van stb. – mind-mind másodlagos kérdés. Nem maga az emlékezet, hanem csak a készletből kiválasztott emlékfragmentumok aktualizálása. Összefügg az irodalomban fölhalmozódott emlékezetkészlettel, de nem azonos azzal, még csak nem is annak sűrítménye vagy kivonata. Csak aktualizálás, az esetlegesség összes jellemző jegyével. Az, ami kívülről egy nagy áruház szabadpolcos kínálatának látszik, maga a tökéletes önmegtévesztés.
A mai világkorszak irodalma maga a kiteljesedő hübrisz. Önmagát is megsemmisíti.
*
Ma már a magyar irodalmon belül is annyi szöveg jelenik meg, hogy az csak szelektíven olvasható el. Ám mivel az egész áttekinthetetlen, a szelekció valójában esetleges. Ma a hivatásos magyar olvasók, a szerkesztők sem képesek arra, hogy akár csak a rivális lapok aktuális szövegeit végigolvassák. A tájékozódás is hozzávetőleges és esetleges, s csak bizonyos praktikusnak vélt fogódzók alapján történik – ha egyáltalán megtörténik. Hogy ezek a fogódzók mennyire viszonylagosak, jelzi az egyik szegedi antikvárius története, miszerint tőle Kertész Imre Nobel-díját követően Kertész Ákos könyvét is megvették. De mondhatnánk más eseteket is. A kitűnő kvalitásokkal bíró esztétikaprofesszor napi olvasmányai saját szubkultúrájának informális híresztelései alapján válogatódnak ki. És ez nem egyéni anomália, hanem törvényszerűség. A jó szociológusok tudják is, a hálózatokon belül az úgynevezett „gyenge kötések” azért jelentősek, mert – határhelyzetben születvén meg e kapcsolódások – a rendszerbe kívülről ezek révén kerülnek be az új információk. Heller Ágnes a „véletlent” az életrajz konstitutív tényezőjének tekinti. A mai kultúra, s ezen belül a szorosan vett irodalom is, az esetlegességek világa. Azaz miközben egy óriási rejtett (áttekinthetetlen és megértetlen) összefüggésrend a determináns, e világot már igazában a művészet sem képes megérteni, vagy akárcsak valahogy – bárhogy – kifejezni. A mai író, tetszik vagy sem, az esetlegességek aktora. Megsokszorozza és szétszórja az esetlegeset. (A legnagyobbak evvel a helyzettel vívják reménytelen harcukat.) Nem képes az egész emlékezeteként szerepelni, és így mégis maga is a felejtés médiuma, egyben a felejtésnek az anyaga is. A Himalája tetején ugrándozó nyulacska esete ő, aki még a völgy valaha létező elefántjának státuszát sem éri el. Azt, amelyet pedig valamikor, valahol egy múltbéli alkotó már elért. A felejtés dinamikáját sem kultuszok, sem intézményes emlékezetpolitika nem képes többé hatálytalanítani. És a filozófus, aki filozófiatörténetként fölfogott filozófiát művel, vagy a filológus, aki az elfelejtett, elmerült szövegvilágból igyekszik kibányászni valamit, amit méltatlanul elfelejtettnek vél, hősies, de reménytelen küzdelmet vív az öntudat-vesztés ellen.
A világot ma irányító személytelen, absztrakt előíró hatalom fölszámolása nélkül e folyamat nem fordítható meg.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
