Németh Zoltán
Egészen közel…
Egészen közel engedtek magukhoz,
az etető az ablakpárkányon állt,
úgyhogy a mit sem sejtő madarak
és közöttünk csak az ablak üvege.
Néhány centiméternyire tőlünk
apró, fekete gombszemek, felborzolt toll,
a színes kis golyók, ahogy fáradhatatlanul
ingáztak, kerestek, csíptek, kopácsoltak.
Az idill volt ez, kiléptünk a testünkből
és közöttük éltünk, homlokunk rászorítva
a hideg üveglapra, ott forgolódtunk
a napraforgószemek közt mi is, röpködtünk
az ágakra, cinkeként, tengelicként.
Színes papírálom. Tenyérnyi, élő, lüktető
karácsonyfadíszek.
Aztán egy nap furcsa kismadár jelent meg.
Gyönyörű volt, igazi ékszer, ott ugrált,
csipegetett ő is. Egyszer csak megfordította
fejét, és szinte arcunkba vágott:
szeme alatt irdatlan darab nyers hús,
a daganat púpja.
Iszonyú volt. Fogjuk el és vigyük
a doktor bácsihoz, mondtad, vagy gyógyítsuk
meg mi, vagy akármit,
de valamit tennünk kell!
Ő pedig, mintha mit sem tudna
szörnyű sebéről, amely szinte önálló
életre kelt az arcocskán,
vidáman járt-kelt, röpködött
a többiek közt.
És mi már nem tudtuk a többieket nézni,
csak őt vártuk egyre, félve-iszonyodva,
aggódva-tehetetlenül.
Öt-hat nap telhetett el így,
amikorra a vörös daganat talán kifakadt,
mert csupán szénfekete kráter maradt az arcon.
Ez már a vég! Talán meggyógyult!
Menyire szenvedhet! Most már jobb neki!
Nem tudtuk, mit gondoljunk a szörnyűségről.
Napokig járt még így az etetőbe.
Aztán eltelt egy újabb hét,
és az etetőben már minden kismadár
újra vidám, eleven, színpompás
és mozgékony kis játék volt megint.
De mi már nem tudtunk gyönyörködni
bennük.
Mi már ott maradtunk,
örökre,
kétségeink közt.
Egész éjjel havazott…
Egész éjjel havazott,
reggelre szikrázott a hó,
ezért már egészen korán
kitettük a napraforgószemeket
a madáretetőbe.
Az egyik alsó ágra akasztottuk,
ott himbálózott előttünk négy-öt méterre,
mi pedig az ablak mögül,
a jó meleg szobából
lestük a madarakat,
ahogy egyre többen és többen
gyűlnek az ágakra, etetőbe.
A sárga-fekete széncinegék és
a harcias kékcinkék ráröppentek,
himbálóztak egy kicsit, mintha csak
játszanának, majd a hajlékony ágon
kopácsolták a magvakat.
A vad, kiabálós, papagájtarka tengeliceknek
mindegy volt: néha az etetőből,
máskor az etető alól szorították ki
a többi madarat. Talán a zöldikéket kivéve,
ők méltóságteljesen, jobbra-balra pillogva
rágcsálták a szotyolát, néha oda-odacsapva,
de csak a szórakozás kedvéért.
Aztán ott voltak a különös mellényű pintyek,
akik sosem szálltak föl az etetőbe,
az avarban keresték a lehullott szemeket,
a verebek csapata között,
akik éppolyan színűek voltak,
mint az avar: néha mintha megmozdult volna a föld,
ahogy fáradhatatlanul egyre csak keresett, kutatott,
hajlongott a sok kis szürke test.
És akkor nem beszéltem még a félénk
búbos pacsirtákról, ők nem mertek a többiek közelébe
kerülni, óvatosan hajladoztak és futkároztak,
kellő távolságot tartva. Sőt: néha egy-egy
balkáni gerle is odalépdelt nagy kegyesen
az etető alá, kerek szemével sandítva a többiekre.
Olyanok, mint az osztályunk! – mondta Marci.
A tengelicek a verekedős fiúk, akik végigrohannak
a folyosón, mindenkit ellöknek,
reggeltől estig bandáznak, a verebek a lányok,
akik egész nap rendezkednek az osztályban,
mindennap új képet raknak a faliújságra,
és nincs nap, hogy kész ne legyen a házi feladatuk.
A balkáni gerle Pityu, aki már másodszor bukott,
állítólag 75 kilós, egy fejjel nagyobb mindenkinél,
a búbos pacsirta Feri, Réka és Rebeka,
ők nem mernek játszani sem a többiekkel,
és a tanító néninek kell szólnia, hogy álljanak be
a csapatba. Edina a kékcinke, egész nap
csillámpónis tükrében bámulja magát,
mi pedig, mi pedig a széncinegék vagyunk,
mert egész nap csak játszanánk,
lógnánk az ágakon, nevetett.
Nevettem én is, aztán azt mondtam:
Lehet, de Nektek talán csak egyetlen célotok van:
boldognak lenni.
Ezek a kismadarak pedig megfagynának,
ha nem ennének folyton, ki-ki a maga módján,
ahogy csak bírnak.
Olyanok ők inkább, mint a hajléktalanok, mondtam,
az egyik a belvárosba húzódik, ott koldul
szemlesütve, a másik hozzád lép, akaratos,
megfogja a karod, a harmadik színes rongyruhában jár,
ki tudja, honnét turkálta össze reszkető kézzel,
a negyedik viszont kiköltözik egy keménypapírból
készült dobozházba, a város peremére,
hogy sosem találkozol vele. Nem? – kérdeztem.
Csönd lett. Hirtelen furcsa érzés fogott el.
Mintha vége lett volna
minden titoknak.
