Szabó Imola Julianna
Gyógyító repülés
Jött a láz. A csipkefelhők is libabőrbe bújtak, az ég sálja is lázban égett. Lilinke csendesen feküdt a széles ágyban, és döbbenten nézte, ahogy a játékok felemelkednek. A Róka, a Kutya és még a fakockák is keringeni kezdtek a plafon és a sarkok között. A láz furcsa-pufira változtatott mindent, színeket, illatokat, még Lilinke szemecskéit is. Csillogtak, beléjük bújt a melegség. A teste pedig, mint egy apró kályha, ontotta magából a szelíd forróságot.
– Harminckilenc – mondta aggodalommal Mama.
– Tényleg? Akkora, amekkora a lábad? Az jó, nem? – felelte Lilinke.
– Pont akkora, de jónak azért nem jó. Éppen bacilusok harcolnak a testedben.
– Minek? Jaj, nem lehet megkérni őket, hogy menjenek máshova?
A bacilusok nem olyan testbe költözők voltak, akiket csak úgy meg lehetett kérni bármire is. Ahhoz túl makacs és ragaszkodó természettel bírtak, Lilinke pedig bágyadtan túrta bele tulipánpiros arcát a párnába, és csak merengett. A hidegvizes borogatás borzongatta a csuklóját és a bokáját. Nevetnie kellett a szertefutó lúdbőrludaktól, akik mintha szüntelen csiklandozták volna. Nem hallotta a gágogásukat, de azt hitte, hogy a gyengeségtől, ami úgy takarta be, akár a dunyha, mozdulni sem bírt.
– Ha ők harcolnak, akkor miért én vagyok álmos? – kérdezte némi értetlenséggel.
Majd becsukta a szemét, és valami olyan dolog történt vele, mint még soha. Ez a szembecsukósdi nagyon más volt, mint eddig bármelyik. Ez az érzés más volt, mint eddig bármilyen másik. A ház, amiben laktak lábujjhegyre állt, és a levegőbe emelkedett. Téglás, a kissé telt lakóház olyan könnyedén rugaszkodott az ég felé, mintha repítenék. Eloldozta a talpát, és felszállt, otthagyva az utcát, a fákat és a szomszéd házakat. Lilinke pedig kiugrott az ágyából, és az ablakhoz rohant. Látta, ahogy szállnak fel és fel, még annál is feljebb. Az autók és az emberek egyre apróbbnak tűntek, és a szobában minden újra lebegni kezdett. Lilinke fejjel lefelé, lógó hajjal repkedett az ágy és a székek között. Téglás eközben már átsuhant a világoskék égen, túl a cakkosfodros felhőkön, a sivítozó madarakon és még a fémszínű repülőkön is.
Aztán egyszer csak megállt. Lilinke kinézett az ablakon. Ameddig a szem ellátott, csak repülő házakat lehetett látni. Kicsiket, emeleteseket, laposakat, kerekeket. Kiharapott oldalút, frissen festettet és még betonoshasút. Kéményeset és nem kéményeset is. Mindenfelé gyerekfejek kukucskáltak az ablakokon, Lilinke nem hitt a szemének.
– Megérkeztünk! – jelentette ki egyértelműen a Múzeum utca 15 kövérkés háza.
– Meg? De hova? – kérdezte kiváncsian a kis beteg.
– Hát Lázvárosba – felelte Téglás, aki már nem először tett látogatást errefelé.
– Az azt jelenti, hogy akkor itt mindenki lázas? – érdeklődött Lilinke.
– Igen, és bacilusos – mosolyodott el a szemüveges téglaház.
A sok gyerekfej ámuldozva nézte a repülő házakat, és a többieket. Akadtak ismerősök is, akik óvodai bacilusok miatt kerültek Lázvárosba. Lilinke kedvesen integetett Mistinek, aki megszeppenten tekintett szerte és szét.
– Te is beteg vagy? – kiabálta át a Szentkirályi utca 23-ból a kócos hajú kisfiú.
De Lillinke már nem tudott válaszolni, mert Lázváros cirkusza hatalmas dindelej-dondolojjal vonult be a város főterére. Mire a higanyóra nyolcat mutatott, már össze is állt a különleges együttes. Mindenki tudta, hogy a legjobb orvosság a kacagás! Nem a nevetés, nem a kuncogás, hanem a kacagás. Így Lázvárosnak igazi cirkusza volt: hatalmas sátorral, láztüzet fújó oroszlánnal és Torokkaparás-kardnyelő mutatványossal. A fülfájós Nagyfülű nyulak voltak a sztárfellépők. Nem csak a kanálon tudtak himbálózni az óriási füleikkel, de még az énekük se volt fülsértő. A repülő házak ablakaiból csak úgy harsogtak a köhintések és krákogások közepette felszakadó kacagások. Főleg, amikor a cirkuszi ló vizes borogatást kapott, és úgy rázta ki a hideg, hogy még a sörénye is az égnek állt. Lázváros cirkuszában mindenki fellépett, aki számított. A zsonglőr süntestvérek, Süzsiláb és Süzsikéz negyed másodperc alatt tudták elzsibbasztani bárki testét. Ezzel ők tartották a zsibbasztási rekordot. Még a közönségből is hívtak vendégeket a porondra, hogy megmutassák, semmi trükk nincs a mutatványukban. Tromb Eta, a világ legnagyobb ormányú elefántja pedig fejen állva tudott prüszkölős ormányozni, és mindezt úgy, hogy közben csomót kötött a zsebkendőjére. Persze kéz és láb nélkül, puszta ormánnyal. Akkora tapsvihart kapott, hogy meghatottságában el is tüsszentette magát. Az Orrcseppelinák duettje mindenkit ámulatba ejtett. Kivételes hajlékonyságuk mellett még arra is képesek voltak, hogy eltüntessék magukat a Berregő Orrszívó nevű készülékkel. Olyan aprócskára hajtogatták a testüket, hogy észrevétlenül bújtak át az orrkarikán, majd párává váltak. Néha annyira jól sikerült a számuk, hogy vissza sem jöttek meghajolni. A produkciókat a Porondmester zárta: csalfán vigyorgott, majd megpattintotta piros hózentrógerját, és összecsapta a bokáját. A csipkefelhős eget megrengető csattanásra még az Orrcseppelinák is átbújtak az orrkarikán, ha addig még nem tértek volna vissza az eltünésből. Lázváros cirkusza sorba rendeződött, mint a hőmérőn a számok. Mindegyik fellépő lelkesen hajolt meg a közönség előtt. A sok lázas gyerek nem győzött tapsolni és huhogni, a repülő házak ablakai zsibongtak a zsivajtól. Még Téglás se bírta megállni, hogy ne nevessen a cirkuszi meghajláson, amiben a Porondmester belegabalyodott a hózentrógerjába, és majdnem beleesett a Berregő Orrszívóba. A Nagyfülű nyulak fülei pedig elzsibbadtak, mert Süzsiláb véletlenül rájuk lépett. De jó lett volna még a cirkuszon ámulni! De jó lett volna még Lázvárosban maradni!
A Porondmester óriásira nyitott szájjal számolni kezdett, ám a kacarászó gyerekek meg sem hallották. Végül Tromb Eta orrmányába súgta a számokat, aki lelkesen trombitálta szét mindenfelé, olyan hangosan, hogy azt már nem lehetett nem hallani.
– Egy... Kettő... Há... ROM...
A sok gyerekfej szomorkásan húzódott vissza az ablakból, tudva, hogy itt az ideje bemászni a paplan alá, és nyakig betakarózni. Mire a háromhoz ért, már mindenki az ágyában feküdt.
A repülő házak lassan, ringatva Lilinkét, Mistit meg a többieket, elkezdtek szállni. A szoba játékai megint felemelkedtek, lebegtek. Téglás könnyed keringésbe kezdett, körbe és körbe. A ringatózástól még Róka is álomba merült, Lilinke pedig újra becsukta a szemét. Észre sem vette, amikor a kövérkés ház kinyújtotta vékony lábát, és földet ért.
Reggelre eltűnt a láz, az ég pedig letekerte a sálját. A színek és az illatok is átváltoztak. Lilinke éhesen pattant ki az ágyából, néhol még kereste, hátha valami repülni kezd, de minden mozdulatlan volt. Majd kinézett az ablakon, és látta az utcát: a vékonyka fákat, az autókat. Semmi sem repült, csak ő. Belül még a világoskék eget látta, a házakat, ahogy suhannak a madarak feje felett, Lázváros gyógyító cirkuszát meg a sok ablakon kukucskáló gyerekfejet.
Főoldal
