Kiss Ottó
Gábriel és a kígyó
És este lett, aztán megint reggel.
Egy kisfiú, akit Gábrielnek hívtak, azon a napon kapott az apukájától egy doboz hétszínű gyurmakészletet. Bevitte a szobájába, sorban kibontotta mind a hét színt, utána egybegyúrta az egészet, és gyönyörködött benne, hogy milyen szép szivárványszínű.
Aztán két részre osztotta.
A nagyobbik részből csinált egy kígyót, a kisebbikből egy gilisztát.
Gábriel még csak hároméves volt, ezt a két állatot tudta gyurmából.
– Elég jól sikerültek – állapította meg, miután egymás mellé tette őket. Aztán behívta az apukáját, hogy nézze meg, milyen ügyes.
– Nagyon szépek! – dicsérte az apukája Gábrielt. – Ha kicsit idősebb leszel, biztosan tudsz majd csinálni más állatot is. Madarat, halat, elefántot, sőt akár embert – simított végig a szakállán, aztán kiment a szobából.
Ekkor szólalt meg a giliszta.
– Én nem akarok giliszta lenni! Kígyó szeretnék lenni, mert az nagy és félelmetes!
– Jó – felelte Gábriel. – Akkor mostantól legyél kígyó.
– Én pedig giliszta akarok lenni, mert az karcsú és kedves! – szólalt meg a kígyó is.
– Akkor én meg felnőtt akarok lenni – kiáltott dühösen Gábriel –, mert azok nem csak ilyen nyavalygós állatokat tudnak csinálni!
Azzal fogta a kígyót, összegyúrta, visszatette a dobozba, és jól rázárta a fedelet, nehogy előálljon még valami más ötlettel is.
De a gilisztát, aki akkor már kígyó volt, mérgében elfelejtette visszazárni.
A középső fiú
Élt egyszer három fiú. A kicsi, a középső és a nagy. Testvérek voltak, sokat játszottak együtt, és egészen addig nem is veszekedtek, míg a középső fiú azt nem mondta a nagynak, hogy te nagy, olyan csúnyákat szokott nekem mondani rólad ez a kicsi, miért nem vágod már kupán egy biciklipumpával?
– Ja, tényleg! – kapott észbe a nagy, de míg kereste a biciklipumpát, a középső fiú odafordult a kicsihez is:
– Te kicsi, olyan csúnyákat szokott nekem mondani rólad ez a nagy, miért nem vágod már kupán egy biciklipumpával?
– Ja, tényleg! – kapott észbe a kicsi is, és fogott egy bunkósbotot, mert jól tudta, hogy nekik nincs biciklipumpájuk, aztán felállt egy székre, hogy kupán vágja a nagyot.
De amikor a nagy meglátta, hogy mire készül a kicsi, gyorsan elszaladt.
A kicsi sem volt rest, nyomban utána eredt a bunkósbottal, és talán még ma is futnak, ha meg nem álltak.
– Jól becsaptam őket! – nevetett a középső fiú. Azzal leült az árván maradt székre, és maga elé nézett.
Amikor megunta a maga elé nézést, körben is nézett, de nem látott senkit, mert akkor már egyedül volt.
És nagyon rosszul érezte magát egyedül.
Kémlelni kezdte az utat, hogy vajon visszajönnek-e a testvérei. De azok nem jöttek, csak egy csúnyácska királylány közeledett, aki elmenekült otthonról, mert hiába viselkedett kedvesen, a nővérei állandóan csúfolták a csúnyasága miatt.
– Ha hozzám jönnél feleségül, nem lennék egyedül! – mondta neki a fiú, amikor a királylány odaért.
– Jó – felelte a királylány. – Csapjunk világraszóló lakodalmat, hogy a híre még a nővéreimhez is eljusson.
Így is lett. Később aztán két csúnyácska fiuk született. Egy kicsi és egy nagy. Középsőt nem akartak.
Szegény ember vacsorája
Élt egyszer egy szegény ember, akinek tizenhét gyereke volt. Sok mindenre nem jutott pénzük, de azért vidáman teltek a napjaik. Ha például a szegény ember lefekvés előtt meg akarta fürdetni a gyerekeit, az elsőnek már reggel be kellett volna ülnie a kádba, hogy estére az utolsóra is sor kerülhessen. De szerencsére ez az ember olyan szegény volt, hogy se kádra, se fürdővízre nem tellett neki, ezért a gyerekeknek egyáltalán nem kellett fürdeniük. Ha esett az eső, mindnyájan levetkőztek, kimentek az udvarra, és lemosták magukat. Akkor sem volt baj, ha hideg eső esett, mert olyankor mindnyájan jól megfáztak. Napokig csak feküdniük kellett volna, hogy meggyógyuljanak, de szerencsére a szegény ember olyan szegény volt, hogy még ágyra sem tellett neki, ezért a gyerekeknek akkor sem kellett lefeküdniük, ha megfáztak.
Így éltek vidáman és boldogan.
Hétköznapokon zsíros kenyeret, vasárnaponként vajas kenyeret ettek.
Mert ételre azért mindig tellett nekik. Kivéve, amikor nem.
Azokon a napokon, amikor egyikre sem tellett, a nagycsalád vacsorakor körbeülte az asztalt, mint máskor is, imádkoztak, aztán csak nézték egymást.
– Éhes vagyok, éhes vagyok! – rikoltozta ilyenkor a legkisebb gyerek.
A többiek ekkor még türelmesen hallgattak.
Ám amikor befejezték a hallgatást, és a legkisebb gyerek még mindig rikoltozott, hogy éhes vagyok, éhes vagyok, a szegény ember azt mondta:
– Hát akkor egyél!
És ezen aztán mind a tizenheten jóízűt nevettek. Még a legkisebb is.
