Greiner Éva
A kis hercegnő
A kis herceget már ismertem. Nem tudtam, hogy van egy kis hercegnő is.
Wachauban, a Duna-parton találkoztam vele, a Jutka csárdában. Ott, ahol magyaros ételek kaphatók, s a konyhából kicsapodó gőz keveredik a folyó meg az érett szőlő illatával. Ez vonzza a jövő-menő turistákat. Így kerültünk oda mi is. Kint a kerthelységben kaptunk helyet, kecskelábú asztalnál, hatalmas platánfa alatt, néhány méterrre a Dunától.
Nézegetjük az étlapot. Amíg a kiszolgálásra várunk, találgatjuk, ki lehet az a Jutka. Egy termetes fekete asszonyra esik a pillantásunk. Óvatosan megszólitjuk magyarul. Erre felragyog. A közös nyelv már elég garancia. Vendégségben érezzük magunkat, s tudjuk, hogy nagyon finomat fogunk kapni.
Közelünkben egy aranyszőke, göndör hajú kislány ül a fűben. Egyszer csak felkapja fejét, s figyelni kezd bennünket. Fodros hosszú szoknyában, mezítláb szalad, és kitörő örömmel viszi a konyhába a felfedezését.
– Jutka! Itt magyarok vannak. Hallottam őket. Egy néni meg egy bácsi.
Jutkát már nem lepi meg a hír, de azért biztatja a gyereket.
– Menj oda hozzájuk, s köszönj szépen.
– Hogyan köszönjek? Ne úgy, hogy Guten Tag?
– Hát persze, hogy ne úgy.
– Akkor hogy? Úgy, hogy jó napot kívánok?
– Pontosan. De most már eredj innen, mert megfázol mezítláb.
A kislány megjelenik az ajtóban, s mi rámosolygunk. Néhány lépést tesz felénk, aztán hirtelen visszaszalad az újabb hírrel.
– A bácsi bólintott, és a néni mosolygott. Tényleg odamenjek?
– Persze. Menj már és ne mafláskodj.
A kislány megint elindul, de látom, szüksége van biztatásra.
– Na gyere ide – mondom. – Hogy hívnak?
Válasz helyett rám néz. Tágranyitja hatalmas égszemét.
– Hogy hívnak? – ismétlem.
Óvatosan közelebb lép.
– Ha nem mondod meg a nevedet, akkor nekem kell kitalálni. Csak azt áruld el, milyen betűvel kezdődik !
Tetszik neki a találósdi, rögtön rávágja:
– M.
– Nem lesz könnyű dolgom... De ígérd meg, ha kitalálom, akkor azt mondod, hogy állj!
Benne van a játékban, már az asztal sarkáig merészkedik. Lassan sorolom a neveket, s közben figyelem a szemét, melyiknél rezdül.
– Mária, Magdolna, Margit, Márta, Matild, Marietta – elhallgatok.
Ő nemet int kócos fejével.
– Légy szíves, segíts! Mondd a következő betűt is.
Ezen már gondolkodnia kell, még nem jár iskolába.
– E – mondja lassan és bizonytalanul.
– Melánia!
Diadalmasan tapsol és kacag.
– Nem, nem! Nem találtad ki!
Most már kezdek bosszankodni. Gyorsan sorolom a további lehetőségeket.
– Melitta, Melinda.
Az utóbbinál befogja mind a két fülét, és szívből kacag. Száját oly nagyra tátja, hogy kis egérfogai mind előtűnnek. Ide-oda hajlik és forog közben.
– De most már eltaláltam, ugye?
S felugrok, hogy elkapjam, de ő ügyesebb és gyorsabb. Visítozva szalad előlem.
Közben kihozzák a forró gulyást. Lassan kanalazgatunk és dicsérjük, milyen finom, milyen hazai. Melinda – mert most már biztos vagyok benne, hogy így hívják – megjelenik, mindkét kezében nehéz rakománnyal.
A játékait hordja elém, s egyenként kezdi őket bemutatni. A hajas babáját szereti a legjobban.
– Tudod, ezt a babámat anyától kaptam. Akkor vette, amikor még látott. A ruháját! Nézd? Ő varrta.
– Hogy mondtad? Amikor még látott?
– Most nem lát. Kórházban van, és nem lát.
Nem akarom tovább faggatni. Felugrik, s jó időre eltűnik.
Mi már a palacsintát is elfogyasztottuk, s kérünk még valami innivalót.
Jutkától megkérdezem, kié ez a különös kislány.
– A húgomé. Pestről hoztam le nyaralni, mert a húgom – s itt félhangosan, inkább suttogva ejti ki az utolsó két szót – halálos beteg...
Melinda egy kis kétkerekű biciklivel jön elő.
– Idenézz! Megmutatom neked, hogy tudok biciklizni.
Vakmerően hajt a fűben, a fák között, a víz felé.
– Állj! – állok elébe. – Ne ilyen gyorsan. Tudod mit? Keressünk egy rendes utat, itt nem tudsz
jól hajtani, és még belepottyansz a Dunába.
– Jó. Akkor megmutatom neked, hol lehet. De tényleg jössz velem?
A ház mögött hosszú aszfaltos út van. Oda-vissza vágtat, mintha lovon ülne. Haját, szoknyáját megtölti a szél, s felfelé emelgeti, mint egy léggömböt. Vadul kanyarodik, s mikor elém ér, még a kormányt is elengedi.
– Jaj, ne! – futok utána.
Kineveti a félelmemet, és még merészebb mutatványokba fog. Lábával elengedi a pedált. Kis mellkasát majd szétrepeszti, úgy kiáltja messziről:
– Mondd, hogy csináljam még! Hogy szeretnéd? Mit mutassak még?
A játéknak és tombolásnak olyan csúcsára ért, ahová én már nem tudom követni. Visszafojtott aggódással kiáltom utána:
– Úgy csináld, hogy jól markold meg a kormányt és bólogass a fejeddel!
Először engedelmeskedik, de aztán azt mondja:
– Ne ilyen könnyűt! Sokkal nehezebbet mondj! Mi tetszene neked? Minek örülnél?
– Ha nem keresnéd a veszélyt.
Lassan lecsendesül, s még tesz néhány kört, mint a madár, ha magasról száll le a földre. Aztán fékez és megáll előttem.
– Tudod mit? Adj nekem egy emléket.
– Emléket? Milyen emlékre gondolsz?
– Adj nekem egy fényképet magadról.
– Ó, az nehéz lesz, mert csak az igazolványomban van fénykép magamról.
– És akkor mit adsz nekem? Adj nekem egy emléket – hajtogatja.
Kotorászom a táskámban, de semmi gyereknek való nincs benne. Még egy toll sincs nálam. Benyúlok a pénztárcámba, s ki akarok belőle venni egy svájci ötfrankost.
Nagy csodálkozó szemmel néz rám, és őszintén meghökkenve kérdi:
– Pénzt akarsz adni? Mit csináljak vele? Adj nekem egy igazi emléket.
Hangja már nem kérő, hanem könyörgő.
– Tudod, egy olyan emléket, hogyha ránézek, akkor tudom, hogy tőled kaptam, és azt fogom gondolni, hogy akitől ezt kaptam, azzal jót lehet játszani.
Kiborítottam az egész táskámat az aszfaltra, s együtt keresgéltük azt a kincset, amiről majd eszébe fogok jutni. Volt egy szép hímzett zsebkendőm, de az már nem volt olyan tiszta. A pénztárcámat gyorsan és észrevétlenül eldugtam a hátam mögé, benne azzal a szégyentelen fémmel. Maradtak az igazolványaim, a naptáram, két megírt képeslap és egy kulcscsomó. Szomorúan néztem ezeket az értéktelen holmikat.
Mindkettőnk tekintetében csalódottság.
– Tudom már! Tetszik neked ez a kulcstartó? Ha megnyomod ezt a kis gombot, még világít is. Legyen a tiéd. Mindjárt rá is tesszük a biciklid kulcsát.
– Juj, de jó! Hű, ez tényleg nagyon jó! – ugrik fel hirtelen, s szedi a kis meztelen talpát a ház felé.
Sokáig bíbelődöm, amíg egyenként leszedegetem a saját kulcsaimat.
Aztán hirtelen felerősödik a szél, a Duna felől fúj. Eltűnt a nap is a szőlősdombok mögött.
Visszatérek az asztalunkhoz, és elnézést kérek, hogy ilyen sokáig voltam távol, de – mesélem védekezőn – egy emléket kerestem.
