Varga Ágnes
Addig csendkirály volt
A papa meg én jól elvoltunk azokon a nyári éjszakákon, amikor kint ültünk a szőlőskert előtt. A dinnyét így este már nem kívántuk, mert ugyan ki tudja, melyik sárkány támad meg minket, ha enni merészelünk belőle. Ezért a mama a spájzban tárolta a heti adagot. A sárkány este és éjjel van ébren, nappal pedig alszik, így bizton állíthatom, hogy ebéd után a legjobb dinnyét enni. Hátradőltem a fonott székben, megnyugodtam, ahogy egy kis párna magasított, így nem fog szétnyílni alattam a szőlőskert előtti beton, ráadásul a papa ott van mellettem, ha mégis szét akarna nyílni a beton, hogy vigyen a sárkány, a papa ott van, ő majd elkap akkor. A papa repedezett kis sámlin ült, melynek zöld színén átütött az eredeti, hol világos, hol sötétebb barna festés. Valakinek nem sikerült jó munkát végeznie, de az is lehet, hogy a sárkány lángja okozta ezt a korai elöregedést, gonosz és kis rothadást. Annál rosszabb volt, ha a sámli kint maradt a nyári viharban, mert nedves lett. A papa fáradt lábaival ráült, nem foglalkozott azzal, hogy összepiszkolja a nadrágot. Aztán a mama moshatott, én meg hallgathattam a perpatvart.
A mama mindig azt mondta, a papa előzékeny egy ember, mert átengedi a kényelmet. Én ültem a fonott székben, nem a papa. Mindenki tudja, vagy legalább a papa is meg én is, hogy a sárkányok kizárólag a friss gyerekhúst szeretik. A mama nem figyelt vagy nem hitt nekem. Még hogy sárkányok! Nincsenek kisunokám, és ha vannak, nem esznek gyerekhúst, csak dinnyét, ezért raktam el a spájzba, hogy ehessen belőle, ti pedig már ne egyetek belőle vacsora után. Az igazság valószínűleg az volt, hogy összepisiltem volna magam éjszaka, ahogyan a papa is. Reggel teregetett a mama. A hatalmas, fehér pléd hullámokat vetett a baromfitenger felett. A papa egyre nehezebben mozgott. Aztán a mama megigazította a papa haját, leporolta az inget a hátán, mert ahogy a nyári konyha falának dőlt, összekoszolta. Holnap megint mosni kell, és ment locsolni a virágokat, kicsit a szőlő tövét, mert ilyenkor, este hűltebb a levegő, ne forrázza le a növényeket, a szőlőt, mondta mindig kedvesen a papa. Aztán az ölébe vett, lenéztem és ránevettem a sárkányra, ahogy a megnyíló földben megláttam fújtató pofáját.
A papa meg én néztük az eget. Sötétedett, a csillagok egyre jobban formálódtak a vattacukros égen. Kék áfonyáshoz hasonlított, a papa meg egyet értett, főleg ha esőre állt az idő. Sötétebb lett. De a papát még mindig jól láttam. Törölgette a homlokát, melege volt, kigombolt egyet az ingen. Világosbarna, teveszőrhöz vagy a szőlő szárához hasonló, az összes inge ilyen színű volt. Hagyományosan inget kapott az édes dohány mellé minden születésnapon, minden karácsonykor. Pipázott, de csak módjával, nehogy megérezze a füstöt a sárkány, még félreértené a dolgot, még kihívásnak venné. A papa ünnepekkor pöfékelt, mert mindenki tudja, olyankor a sárkányok alszanak, ha tél van, akkor azért, ha húsvét van, akkor meg azért, mert teret engednek a húsvéti nyuszinak. A húsvéti nyuszinak is lehet egy jó napja az évben, amikor nem a sárkány asztalán végzi. Amikor a papa pipázott, mindig mellé ültem, szívtam az édes meggy illatát, még ha fojtogatott is. Vicces volt, ahogy a papa igyekezett arrébb ülni, hogy ne mérgezzen, én pedig mentem utána. Amikor látta, hogy nem menekülhet, inkább eloltotta. Éreztem rajta a szagot, úgyhogy hozzá bújtam. Anya rám szólt, hogy szagos leszek ugyanúgy, de nem érdekelt, csak bújtam és arra gondoltam, itt a sárkány nem bánthat. Lehet, ezért kap a papa ünnepekkor mindig inget, mert mindet befogja ez a szag.
A papa nem bánta, hogy annyi inget kap. Ki tudja, mennyit halmozott fel, mennyit kapott meg a sárkány a hol kinyíló, hol összezáruló lyukon keresztül. Más megoldás nem lehet az eltűnt ingekre. Aztán, ha egy ing elkopott, lett másik, mert ahonnan jött egy, jött két másik. A rosszat, a régit a mama meg úgyis elvitte az árvaházba a gyerekeknek, ahol dolgozott. Vagy a sárkányok martaléka lett.
Aznap este együtt álltunk az ég alatt, a papa meg én. Csillag még egy sem volt az égen. Vártunk. Már aludnom kellett volna, de a mama nem jött szólni, hogy megmosdat, hát élveztem a csendet, a csillagokat, a csillagszemű papám társaságát, egy nagyra nőtt angyal volt, aki nem repült, dehogy repült, hanem egy fehér Wartburggal járt. A szótlanság jobb volt. Csak akkor kezdtünk el beszélgetni, amikor megláttuk az első csillagot, de addig csendkirály volt. Kulcscsomó sem kellett hozzá, meg aztán azt elvesztettük volna. Megjelent az első csillag: nevet adtunk neki, találgattunk kié, melyik angyal fújta fel az égre, merről fújhatta, miért jelent meg, mit lehet tőle kívánni, és kívántunk: jó dolgokat a rokonoknak. A rút pofájú, rücskös hátú és szürkéskék sárkánynak meg semmit.
Minden csillag máshogy ragyogott. Aztán, amikor kinézegettük magunkat, jött a mama, hogy most már elég, a papa bevitt a karjában, dehogy a karjában, a fehér Wartburggal vitt be a fürdőszobába, és dehogy repült, mint egy autóversenyző, úgy vezetett. Valójában taxisofőr volt, hordókat készített, a melegházban paprikát, paradicsomot meg virágokat gondozott, a piacra vitte. Mindig figyeltem. Akkor, amikor az eget kellett volna nézni, a csillagokat. Az arca, a szarkalábak elárulták a változásokat. Pontosan még nem tudhattam, mitől féljek a legjobban: a sárkányoktól, de azok ellen lehet küzdeni, a reumájától, vagy ennél rosszabb is lehet. A legkevésbé a torok fájdalmai tűntek fel, ezért szerette a dinnyét, mert nyelni sem kellett, csak inni. Ezért utáltam, hogy évente csak egyszer van nyár, egy hónapig úgy igazán a vattacukros, kék ég alatt.
