Csík Mónika
A megkergült kakukkos óra
Sanya szeretett bolhapiacra járni. Hiába ugratta otthon Sapa, hogy úgy kutakodik a piaci asztalokra halmozott kacatok között, mint egy ószeres, Sanya csak legyintett rá. Amint akadt egy szabad szombat délelőttje, karjára kapta bevásárlókosarát, előkereste spórolt pénzét, és a gyerekeket Sapa gondjaira bízva elsietett a bolhapiacra.
Méhkasként zsongott a piaci forgatag. Agyonhasznált lábbelik, poros hanglemezek, ódivatú báli ruhák, kopott festésű hintalovak, kéz, láb, sőt fej nélküli játékbabák, zenélő ládikók, jósgömbök, cinkelt kártyalapok, fából faragott madárijesztők, dzsinnes olajlámpák, keréken guruló madárházak, repülő szőnyegek, egzotikus fűszereket tartalmazó tégelyek és ezernyi más bizgentyű keveredett rejtélyes összevisszaságban.
Sanya jó kedvűen sodródott a tömeggel. Ő is, ahogy a többiek, megállt egy-egy stand előtt, kézbe vette, megszemlélte a régiségeket, megcsodálta a furcsaságokat.
A piac szélső sorának végéhez érve fordult volna át a középső sorba, azonban az utolsó pultnál egy kampóra akasztott kakukkos órát vett észre. Tengerkékre festett, szépen lakkozott darab volt.
Gazdája, egy bibircsókos asszonyság, széles mosollyal köszöntötte Sanyát.
– Gyönyörű, kézzel faragott portéka. Egy vénséges vén órásmester remekműve! Tíz kerek esztendeig készítette – simított végig a bibircsókos asszonyság az órán.
– Aztán kakukk lakik-e benne? – lépett közelebb Sanya.
– Hogyne lakna?! Szép kakukk, fürge kakukk. Ügyesebb ez bármely más kakukknál! – bólogatott az asszonyság.
Sanya nem vette észre a néni pillantásában megbúvó huncutságot. Az órát nézegette.
Bár odahaza nem volt szükség még egy faliórára, úgy vélte, ezt a szépen festett régi darabot kár lenne itt hagyni. Az ebédlőasztal mögötti falon még van szabad hely. Oda kiakaszthatja.
Megkötötték az üzletet.
Sanya legújabb szerzeményeivel izgatottan sietett hát haza. Az óra az ebédlő falára került, színe illett a függöny színéhez.
– Fel kellene húzni ezt a csodaórát, hadd lássuk, jár-e – szemlélte Sapa a tengerkék darabot. Ügyesen a szerkezetbe illesztette a nénitől kapott kulcsocskát. Az apró fogaskerekek azonmód összekapaszkodtak.
– Alighanem hibás ez a szerkentyű. Úgy pörögnek a mutatói, mintha megkergültek volna – csodálkozott Sapa.
Az óraszerkezet szinte zakatolt. Valahányszor, amint áthaladt a percmutató a tizenkettesen, kitárult az órafalon egy csöppnyi ajtó, pöttyösre mázolt kakukkmadár bújt elő mögüle.
– Kakukk-kakukk-kakukk! – hadarta a madár, majd visszasuhant az odújába.
– Hétfőn reggel elviszem az órásmesterhez, reparálja meg. Így egynapnyi időt mér pár perc alatt – jegyezte meg Sapa rosszkedvűen. Bosszantotta, hogy Sanya ilyen ócskaságra dobott ki annyi pénzt, és hogy a javíttatást is neki kell megoldania.
Aznap éjjel, miközben a kakukkmadár fáradhatatlanul kakukkolt, hosszú, mélységes-mély álomba zuhantak mindannyian. Reggel zúgó fejjel ébredtek.
Sanya kitipegett a konyhába kávét főzni. Megrökönyödésére sehol sem találta a kávésdobozt. És a konyha is mintha megváltozott volna. Eltűntek a kedvenc bögréik, a serpenyők a felső polcról az alsóra kerültek, a hűtőszekrény másik sarokban állt.
– Te rendezted át a konyhát, amíg mi aludtunk? – kérdezte volna Sanya Sapától a hálószobába lépve, csakhogy az ágy üresen állt.
Sanya lélekszakadva rontott be a gyerekszobába.
– Sapa eltűnt! – kiáltotta.
Pópopó hunyorogva pislogott rá a paplan alól. Lába elgémberedett, nem tudta kinyújtani.
– Veled meg mi történt? Az éjjel kinőtted a kiságyad! – meredt rá Sanya.
Pópopó csak most vette észre, hogy tappancsai beszorultak a rövidnek bizonyult kiságy rácsai közé, tüsihaja pedig lenőtt egészen vállig.
– Mi ez az óbégatás kora reggel? Menten megsüketülök! – mordult rájuk a maga ágyából Totyka.
– Beszél! Totyka érthetően beszél! – nézett össze elhűlve Pópopó és Sanya.
– Mi ebben olyan nagy szám? – dünnyögött Totyka. Kipattant az ágyából és beviharzott a fürdőszobába.
Totyogósból akkorára nyúlt az éjjel, mint a harmadikosok.
– Itt valami rejtélyes dolog történt! – csapta össze tenyerét Sanya, és hitetlenkedve botorkált a házban.
Kisvártatva mindhárman szótlanul üldögéltek a konyhaasztal körül. Egymást vizsgálgatták.
Sanya furcsamód kikerekedett, csak úgy feszült rajta kedvenc otthoni pólója. Az arcvonásai is megváltoztak. Szomorkásak lettek.
Pópopó nyúlánk kamaszlábán bokáig sem ért a nadrág.
Totyka szemtelen kölyökképét monoklik és horzsolások tarkították.
– Hívjuk fel a nagyit. Hátha neki van valami magyarázata erre – javasolta Pópopó.
Sanya máris telefonált.
Könnyes szemmel huppant vissza.
– Nagytatával tudtam csak beszélni. Azt mondja, a nagyi meghalt három éve. Sapa pedig szerelmes lett egy kolléganőjébe. Tavaly elköltözött. És hogy kétezer-húszat írunk. És már senkinek sem kellenek a patchwork-képeim, ti ketten pedig a környék huligánjai vagytok – fejezte be immár zokogva.
– Utálom ezt a kétezer-húszat! – duzzogott Totyka.
– Én is utálom! – jelentette ki komoran Pópopó.
Kakukkszó harsant fel a falióra kisajtaja mögül.
Sanya felkapta a fejét. A sírást is abbahagyta.
– Az óra! Csakis az a kerge kakukkos óra okozhatta mindezt! – suttogta, mintha attól tartana, hogy az óra is meghallhatja.
Megbeszélték, hogy azonnal visszaviszik a régi gazdájának.
A bibircsókos asszonyság széles mosollyal köszöntötte Sanyát és a fiúkat.
– Látom, megismerkedtek az én kis fürge kakukkommal – jegyezte meg lapos pillantással.
– Túlságosan is! – nyújtotta vissza a tengerkékre festett órát Sanya.
– Ha a vételár dupláját megadja, visszaváltom – alkudozott az öregasszony.
– Megkapja! – keresgélte pénztárcáját a táskájában Sanya.
A vénasszony megköszörülte a torkát.
– A vételár tízszereséért holnap úgy ébredhetnek, ahogyan tegnap reggel – tette hozzá.
– Fizessük ki neki! – kérlelték Sanyát kórusban a fiúk.
Sanya reszkető kézzel számolta le az összeget.
– Mi rá a biztosíték, hogy minden a régi lesz? – kapott észbe a pénze után nyúlva, csakhogy azt az asszonyság már felmarkolta.
– Biztosítéééééék?! – vihogta a nyanya, és hármat pördülve a sarka körül, eltűnt pultostól, órástól, mindenestől.
Sanya, Pópopó és Totyka elképedve meredtek az öregasszony standja helyén maradt kormos kőkockára. Csak miután oszlott lábukból a remegés, indultak haza.
Mindhárman szorongva tértek este nyugovóra. Mélységes-mély, fekete álomba zuhantak. Zúgó fejjel ébredtek reggel. Éppen jókor.
– Ébresztő, hétalvók! Asztalon a reggeli! – kiáltotta a konyhából Sapa, majd fütyörészve fogott bele kedvenc dallamába.
