Varga Ágnes
A borbély
Lehet, hogy jobb lett volna, ha a mama nem borbélyhoz jár, hanem kéthetente beutazik velem a városba egy fiatal fodrászhoz. De nem. A mama szerette azt a borbélyt, mert kéthetente ő is nő lehetett, akinek megmasszírozzák a fejbőrét, akinek udvarolnak egy kicsit, hogy letagadhat vagy tizenöt évet, sőt egyáltalán nem látszik, hogy már öt unokája van. Az persze nagyon zavaró volt, amikor azt mondta a borbély bácsi, hogy én akár a mama lánya is lehetnék. Olyankor mindig kikértem magamnak, és az egyik lábammal dobbantottam hozzá, de úgy, hogy megnyílt alattam a padló, és előbújt a hétfejű sárkány, akivel aztán a borbély hadakozhatott, de hiába vágta le akár egyetlen fejét is a sárkánynak, mert annak az egyetlen fejnek a helyébe másik kettő nőtt. Én mégiscsak az unokája vagyok. Kedves borbély bácsi, ön szerint a mama akkor miért visel otthonkát, miért vesz nekem annyi fagyit, ha náluk nyaralok, miért csinál nekem mézesőt a dinnyeföldeken, és ha a városba jön, miért megyünk el mindig valahova, mint például a füvészkertbe aranyhalakkal beszélgetni vagy a vadasparkba vagy a strandra? Egy anyukával ilyet nem igazán lehet, legalábbis nálunk. A mama amolyan tündérkeresztanya, aki minden kívánságot teljesít. Egy anya sokat dolgozik, és ezért van a nagymama. Amikor a városba jön, akkor lesz igazán nagymama, kivétel, ha a borbélyhoz megyünk.
A borbély háza hatalmas volt: világoskék falai egy babaházra emlékeztettek, de amikor megláttam a libasárga, szálkás ablakkereteket, nyomban azt gondoltam, hát ez rettentően csúnya, rohadnak az ablakok, és akkor először a mama a számra csapott, hogy ilyet nem szabad. Oda, abba a házba amúgy sem lehetett soha belépni. Egyetlen egyszer léptem rá a Willkommen feliratú szőnyegre, és rögtön elzavart onnan mindenki, pedig nagyon kíváncsi voltam a bent ülő bácsira, aki éppen lehajtotta a fejét, és sírdogált egy könyv felett. Nem is értettem, hisz egy lábtörlő szőnyegről volt szó, ami arra való, hogy jól megtapossuk, beletöröljük a cipőnket. Attól a naptól kezdve nem szerettem odajárni, de ha menni kellett, akkor menni kellett. Nem volt kifogás.
A borbély az egyik oldalkapun hirdette magát borbélyként, mert eredetileg csak férfiak jártak hozzá, de idővel rájöhetett arra, hogy női frizurát is tud csinálni, méghozzá olyan mamásat, amit két kézzel igazgatnak el a nénik, mint az én mamám is, kezdve a fejtetőn, majd a halántékuk irányából oldalt, a fülük mellett. A mama kéthetente járt hozzá, a papa viszont nem. Neki alig volt haja. Felesleges lett volna a semmiért fizetni. Ilyenkor inkább a papa kezét akartam fogni, vinni magammal, hogy jöjjön ő is velünk, vagy egyszerűen csak otthon maradni vele, ne egymagam dobbantsam elő a sárkányt. Én amúgy sem szerettem azt az embert. Bűzlött a hajlakktól, a dauertől, az égett hajszagtól. Félelmetes volt, a mosolya szörnyű, hiányzott egy szemfoga, mint a gondnok bácsiknak általában. Kedveskedni akart, adni valamit vagy csak mondani, de elszaladtam a lakókocsi mögé, majd a menta illatú kertbe. Ott soha nem keresett.
A borbélynak nőies alakja volt, nem hiányolta a kerti munkát, csupán egy virágos és egy fűszernövényekkel teli kertje volt. A citromfüvet és a mentát mindig morzsolgattam, és amikor két héttel később jöttünk a mamával, próbáltam megkeresni az ujjaimmal szétmorzsolt, fonnyadt darabokat, de azok mindig eltűntek. A borbélynak volt néhány kacsája is, azokat etette a mentalevelekkel. A csalánt nem szerette megfogni.
Az idős nénik, mint például az én nagymamám is, szerették a borbélyt, mert pletykákat hozott a közeli falvakból. A friss pletykákat kéthetente szombaton reggel nyolc órakor ropogtatta el az első vendéggel, aki aztán ott maradt ebédidőig. Aztán elmondta fél kilenckor, és kilenckor, de akkor már hozott limonádét is, benne mentalevelekkel, amiből én sosem ittam. Aztán elmondta újra fél tízkor és tíz órakor, amikor megérkeztünk a mamával. Újra és újra elmondta ugyanazt. Körforgásszerűen újra kezdte, ahányszor valaki más ült a fodrászszékbe. A többi néni meg ott maradt, hogy hallgassák. Hipnotizálta őket, a kezébe a fésű, a hajszárító, és az olló helyébe varázspálca nőtt. Olyan bűbájfélét bocsátott rájuk. A nénik nem bánták, mert minden egyes alkalommal kikerekedett a történet, fény derült valami újra, és azt élvezték. Valami Szilvikével megtörtént az első csók, de a következő félórában kiderült, lehet, nem is az volt az első csók, és lehet, nem is új udvarlóval váltott csókot, hanem a régivel ismételték meg. Unalmas volt. Ilyeneket én is tudnék. Kitalálni. A nénik sosem bánták, a mama sem, ekkor jöttem rá, hogy ő is nő, akinek mindez legyezgeti a hiúságát. Szereti, ha csak róla szól az élet és másokat beszélhet ki, miközben illatos, színes samponnal és illóolajokkal masszírozzák a fejbőrét, mert ő a tündérkeresztanya, ezt érdemli, az oly sok segítés után, aztán serényen megmossák a haját a borbély ujja hegyére nőtt kisemberek, azok vágják a mama haját, csigákba csavarják, az egész fejét betekerik, majd finom szagú hajlakkal befújják, és amikor kilép, mosolyog.
Az álom szertefoszlik, és büdös az egész mama. A hajlakktól. Amikor szóvá teszem, majd leharapja a fejem, mint a hétfejű sárkány oldalsó feje, és korhol, hogy bezzeg a papa dohányszagát szereted. Csak ezt nem. Csak én nem. A mama büdös volt, a papa nyilván hozzá szokott, de én nem. Sohasem. Fiús kislány voltam, a kukoricaföldeken azt játszottam, hogy fiús királylány vagyok, aki a kezében hatalmas kardot tart, és a hatalmas kukoricaszárak a katonák, akik fogva tartják, vagy akik vigyáznak rá, de én mindenképpen meg akarok szökni, és szaladok közöttük a végtelenségbe, és a karjaimmal eltaszítom utamból a kukoricaszárakat. Ilyenkor nem csalódtam a mamában. Ott várt a kukoricaföld végében és megengedte, hogy a nyakába ugorjak, pedig fájt szegénynek a háta. Ő volt a katonák félelmetes sárkánya. Amúgy a fodrászolás miatt meg csalódtam a mamában, de csak két napra. Két napig kerültem, és duzzogtam, csak a papának engedtem, hogy szedjen nekem levest, és felvágja a dinnyét estebédkor. Első nap azért haragudtam a mamára, mert megtörtént a fodrászolás, másnap meg azért, mert még büdös volt a hajlakktól. Harmadnap meg szerencsére hajat mosott. A mama egy héten háromszor mosott hajat. Ennek örültem. Ezt tőle örököltem, ezt a jó szokást, csak szerencsére a büdös hajlakkozást nem, és egyszer az életben örültem annak is, hogy anya nem engedte meg a mamának, hogy engem is megfodrászoljon a bácsi, mert van nekünk sajátunk. Büszke voltam rá, hogy van nekem sajátom, egy saját fodrászom, aki bevált. Anya szerint. Szerencsére nyaralás előtt anyu mindig elvitt a fodrászhoz, így felesleges pénzkidobás lett volna még egy fodrászolás. Felesleges, ahogy a papának is.
