Kovács Viktor – Kovács Dominik
Zöldcsend-lány
A zöldcsend-kislány lelke gesztenyelevélből volt. Ha valaki bánatosnak érezte magát, ez alá a gesztenyelevél alá húzódott. A zöldcsend-kislány kicsit görbén tartotta magát, vékony alkatú volt, haja szőke töprengésből fonódott.
Szeretni kell egymást, mondta neki felhőarcú anyja gyakran, serpenyők, lábasok, fazekak, palacsintasütők, tepsik, vájlingok, pogácsaszaggatók, krumplitörők, habverők, sodrófák, húskloffolók s reszelők között sürögve a konyhában.
Kint laktak a Diószemnyi Rónaságban.
Szeretni kell egymást, mondta neki apja reggelente, mielőtt elindult a nyájat őrizni.
Szeretni kell egymást, mondták neki testvérei.
Szeretni kell egymást, mondta neki egykoron rég halott nagynénje, aki kivételesen ezt már az anyjuk hasában komolyan gondolta, mindenét odaadta volna ikertestvérének – a zöldcsend-kislány felhőarcú anyjának –, így mikor világra jöttek, csak fele akkora volt, mint hat perccel idősebb nővére.
Szeretni kell egymást, mondta neki az öreg Juli néni a másik tanyáról, akinek csontbőr kezére a fukarságtól barna májfoltok ragadtak.
A zöldcsend-kislány, hogy reggel nyolcra beérjen a faluba, már hajnalban fölkelt. A szomszéd gyerekekkel tette meg a hosszú utat, a harsányláng-pajtások mellett áttetszővé vált, elvesztette zöldcsendességét. Meg sem mozdultak az ostormeggy-ágak, ha elhaladt köztük.
Ezen a napon is félve lépett be az iskolába, szőke töprengés-hajának egy-egy szála ijedtében megbarnult. A horpadt arcú, keszeg tanítótól félt. Talán nem is ember volt ez a tanító, mintha egy szúrós királydinnye vagy bábakalács fodrozódott volna tanítóvá. Ő is azt hangoztatta folyton, hogy szeretni kell egymást. Ha valaki rosszalkodott, olyan pofont adott neki tüsketenyerével, hogy talán egy hétig is látszott a nyoma.
Csöndben ült a zöldcsend-kislány a többi gyerek közt, éppen a szomszéd harsányláng-kislány olvasott fel hangosan. Annyira izgult, hogy a keze remegett, miközben ujját az elolvasandó sor elé rakta. Még csak a címnél tartottak.
– Mikszáth Kálmán: A néhai bá…rány – s az utolsó szótagban, a „rány”-ban összegyűlt a harsányláng-kislány minden izgalma, igyekezete, félelme, kíváncsisága. Hangja felcsúszott, fejhangon visítva mondta ki a cím végét.
A horpadt arcú, keszeg tanító felröhögött:
– Az ám! Néhai báráány! – utánozta. – Te meg címeres ökör vagy, gyerekem.
A sok harsányláng-fej hosszan kacagott.
Szeretni kell egymást, gondolta a zöldcsend-kislány.
Hazafele menet, akivel csak találkozott, mindenkinek elmondta, milyen csúnya dolgot tett a tanító, senkit nem szabad így kigúnyolni.
Másnap reggel a horpadt arcú, keszeg tanító mérgesen fogadta az osztályt.
– Ki volt az az árulkodós, ki volt az az aljas, aki engem kiadott!?
A zöldcsend-kislány körül parázsbolhák kezdtek ugrándozni.
– Ki volt az az árulkodós, ki volt az az aljas, aki engem kiadott!?
A parázsbolhák varangyokká híztak. Szeretni kell egymást, ismételte magában a zöldcsend-lány.
– Ki volt az az árulkodós, ki volt az az aljas, aki engem kiadott!?
A zöldcsend-kislány egyszer csak fölemelkedett helyéről, s nagy nehezen a horpadt arcú, keszeg tanító szemébe nézett.
Az veszekedett volna, haragoskodott volna sokáig, de lassan letelt a tanév, a zöldcsend-lánynak el kellett mennie a Diószemnyi Rónaságból városra, hogy ott tanuljon tovább. A városban a házak távol voltak egymástól és folyton éjszaka volt meg köd.
A zöldcsend-lány félve járt az utcákon, félve ült az iskolapadban, de azt nem felejtette el, hogy szeretni kell egymást. Nem hallották meg körülötte, hiába mondogatta, a társai csak veszekedtek, ütötték egymást.
A zöldcsend-lány szőke töprengés-haja teljesen barna volt már.
Egyre jobban tanult, az érettségit kitűnőre tette le. Férjhez ment, családja lett és dolgozott félve, miközben mondogatta magában, hogy szeretni kell egymást. De nem volt már sehol a felhőarcú anya, apja sem ment a nyájat őrizni. A gesztenyelevél száradni kezdett, gyengén tartották az ágak.
A zöldcsend-asszony egy majorságban dolgozott, éjjel-nappal dolgozott, mondogatta magában, hogy szeretni kell egymást. Veszekedhettek vele a szederpálinka-bőr hatalmasságok, türelmetlenkedhettek, ő mondogatta magában, hogy szeretni kell egymást, és félt. Ekkor már gyakran búcsúvíz gyöngyözött rajta.
Gyenge volt a zöldcsend-asszony. A lelke nem balta, kalapács vagy gereblye volt, nem terebélyes tölgyfa, nem kőszikla, nem elpusztíthatatlan gyomnövény, hanem gesztenyelevél. És a gesztenyelevél száradtan lehullott. Azonban a szél felkapta, vitte fölfelé a magasba. Ahelyett, hogy egyre kisebbnek látszott volna alakja, csak nőtt-nőtt, beborította az egész eget. Törpe lett hozzá a világ.
Nagymamánk emlékének
