Balázs Imre József:
Bivaly Lonci
Este van. Mama és a Nagyobbik egy állatos képeskönyvet nézegetnek.
– Mama! Ez bölény vagy bivaly a képen?
– Ez bölény. Ő általában vadon él. És főleg az indiános könyvekben. De bivalyunk szinte nekünk is volt.
– Tényleg? És miért csak szinte?
– Mert nekünk tehenünk volt gyerekkoromban. De Zsuzsi mamáék családjában sok bivaly volt.
– Zsuzsi mamának is volt saját bivalya?
– Hát, igen is, meg nem is. Ha akarod, elmondom a Zsuzsi mama bivalyának igaztörténetét. Jó lesz?
– Igen!!! De igazi történet legyen!
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én féltem a bivalyoktól, mert én „kicsi” voltam, ők „nagyok”, lomhák és feketék. Szinte naponta találkoztam velük. Furcsa, ringó járásuk volt, szomorú szemük. A szájuk állandóan mozgott, ilyenkor kérődznek, mondták a szüleim.
Hiába menekültem előlük, szembejöttek velem a Lápos folyó partján, legelőn, úton-útfélen, és csak még jobban féltem, ha mély hangjukon meg is szólaltak. Édesanyám észrevette, hogy sehogy se megy nekem a bivalyokkal való megbarátkozás, ezért elmesélte kislánykora egyik történetét, amelyiknek Bivaly Lonci volt a hőse. Ez lett aztán a kedvenc történetem, mindig nagyon jól el tudtam képzelni, milyen lett volna, ha velem történik meg.
Legalább száz éve, régen volt ez, nagyapám, Joó János huszár az első világháborúban katonáskodott, s nem került haza onnan. Anyámék négyen voltak testvérek, és nagyanyám az Esterházy gróféknál főzött, később pedig a galgói erdészetnél takarított, hogy meg tudjanak élni valamiből. Anyám volt a gyerekek között a legnagyobb, hatévesként. A jószívű rokonok nyaranta, áprilistól szeptemberig elszegődtették tehénpásztornak.
– Akkoriban más gyerekek is pásztorkodtak?
– Igen, elég sokan. Akiknek állataik voltak, kellett melléjük pásztor is.
– És az miért volt segítség, hogy Zsuzsi mama pásztorkodhatott?
– Azért, mert a pásztorkodásért kapott jó ennivalót, szállást, törődést. Nagymamámnak kevesebbet kellett így dolgoznia, hogy a többi kisebb testvérnek is jusson ennivalóra, ruhára.
Anyámnak nem volt más dolga, mint kihajtani az állatokat a legelőre, aztán meg az, hogy ne engedje őket a vetésbe tévedni. A csordában tehenek és bivalyok is voltak, vegyesen. Legelni tudtak maguktól, a Lápos folyóból lehetett itatni – ebben nem volt semmi nehézség. Anyámnak tettek a tarisznyájába ennivalót is, mikor mit. Kenyeret, szalonnát, hagymát, pogácsát, hideg puliszkát – ahogy ők nevezték: málét. Gyümölcs is akadt útközben: vadalma, szamóca, málna, szeder, kökény, vackor. Forrás is volt nem messze a folyótól, a Csere-domb oldalában, abból ihatott ő is.
A gond csak az volt, hogy a legelő a Lápos folyó túloldalán volt: mindig át kellett kelni a vízen. Híd viszont nem épült azon a folyószakaszon. Ha szép, meleg idő volt, és langyos, tiszta vizű a Lápos, akkor játék volt az egész. Néha megtörtént, hogy elcsúszott és beleesett a vízbe, de ruhái ilyenkor gyorsan megszáradtak a fűzfaágakra felterítve. Esőzéskor és utána viszont megnőtt a folyó, a sodra megerősödött, a palás köveken könnyű volt elcsúszni, és a kislányt már vitte is ilyenkor a víz, amíg meg nem kapaszkodott egy nagyobb kőbe vagy behajló faágba. Bonyolult lett az átkelés olyankor is, amikor hideg volt a víz, és ez gyakran megtörtént, mert reggel korán kellett menni a legelőre, tavasszal és ősszel pedig hideg szelek jöttek a Cibles hegy felől, amelyik jól ellátszott odáig.
A tehenek és bivalyok gyorsan megismerték, megszerették a kis Zsuzsikát, főleg azért, mert szépen szólt hozzájuk. Ha tilosba tévedtek, inkább csak kézzel legyintette meg őket, nem ütötte őket bottal, ahogy a felnőttektől látta. Ha tehette, a bögölyt is elhessegette róluk onnan, ahová nem ért el a „legyezőjük”. Énekelgetett, figyelte a bogarakat, hangyákat, madarakat, virágokat, méheket, és közben persze rajta tartotta szemét a rábízott állatokon.
Így teltek a napok, egyik a másik után, míg egyszer, amikor a víz erősen hideg volt, és még az állatok sem szívesen léptek bele, anyám beteg lett, lázas, gyenge. Szomorúan ült le a parton egy kőre, és törte a fejét, hogyan mehetne át a túlparti legelőre. A tehenek már átértek, a bivalyok lomhán egyensúlyoztak a palás mederben, amikor anyám kedvence, Lonci megállt a folyó közepén, és visszanézett. Mintha azt kérdezte volna: Te miért nem jössz már utánunk?
Anyám szomorúan intett, majd megyek én is, csak egy kicsi bátorságot gyűjtök, hogy belelépjek a hideg vízbe… Akkor Lonci visszaindult a maga csendes módján, határozottan megállt a kislány előtt, és elülső lábait megeresztve kérte: ülj csak fel a hátamra, elég széles, majd én átviszlek! A kislány felült Lonci hátára, szarvaiban jól megkapaszkodott, és mint egy biztos, jól kormányozott ringó csónakon, át is jutott a hidegen hullámzó Lápos folyón.
Soha ilyen boldogságot nem érzett még – Lonci megértette, hogy segítségre szorul, és megtette, amit akkor ott senki más nem tehetett meg, hiszen nem volt épp ott felnőtt vagy gyerek, aki a kislányon segíthetett volna.
Ettől kezdve, ahányszor csak át kellett kelni a folyón, Lonci előállt, mint egy hivatásos batár. A kényeztetés sem maradt el: Lonci volt az első, akivel a vadalmát, vackort és egyéb gyümölcsöket megosztotta kislány. És óriási fürdőzések, pancsolások, sárfürdők történtek iszapos helyeken és csendes vizekben – ezt mindketten imádták, még ha a fülük hegyéig sárosak lettek is. Persze, mire haza kellett indulni, újra ragyogtak a tisztaságtól.
Mióta Zsuzsi mama elmesélte ezt a történetet, másképpen nézek a bivalyokra, azóta valahogy úgy érzem, kicsit nekem is a barátaim. Igaz, én még sohasem vettem sárfürdőt velük.
– Mama! Milyen színű tejet adnak a bivalyok?
– Fehéret… De ha kakaót teszel belé, akkor egészen kakaószínű lesz.
– Jó, akkor kérek egy nagy bögre kakaót! Ha most nincs bivalytej, jó lesz tehéntejből is. És holnap is mesélsz egy igaztörténetet, ugye?
