Magyari Andrea:
Szkriptum könyve
– részlet –
Szkriptum egészen a város szélén lakott, így aztán nem kellett túlságosan sokat gyalogolniuk ahhoz, hogy elérjék a házat. Mégis, útközben összefutottak Cerkával és Don Zon Górával is; ez utóbbit Kamilla és Kázmér rendkívül mulatságosnak találta. Don Zon uborkazöld, alul hasított, hosszú köpönyeget viselt, és a nagy melegben sem hagyta el a karimás kalapot meg a narancspiros, hosszú sálat a nyakából. Fura orrhangon beszélt, és úgy tűnt, mint aki rettenetesen komolyan veszi magát. A nyakában himbálózott a hangvillája, amit még alvás közben is magánál tartott.
Cerkát szinte egy pillanat alatt régi barátnak érezték mindketten. A festő valóban nagyon kedves figura volt, egyszerűen nem lehetett nem szeretni.
– Szép sárgarépaszínű a hajad – mondta Kamillának.
Kamilla hálásan nézett rá, és megigazította a copfjait.
Szkriptum egy nagy, régi házban lakott, amelyet teljesen benőtt a vadszőlő. Ez volt a város legrégibb háza, és az egyetlen, amelyet nem kellett befesteni, hiszen a vadszőlő-levelek minden évszakban másféle színben pompáztak.
– De gyönyörű! – sóhajtotta Kamilla, amint fent álltak a ház hatalmas teraszán, amely vidám, sárgamintás csempével volt kirakva.
Távolabb a sarokban egy nagy karosszék terpeszkedett hívogatóan, mellette meg egy asztalka állt. Kamilla mindig ilyen teraszt szeretett volna, karosszékkel, kisasztallal, és rajta limonádéspohárral, de nekik még egy icipici kis erkélyük sem volt.
Amíg Kamilla kigyönyörködte magát, a többiek kopogtak, csöngettek, füttyögtek, kiabáltak, de senki sem nyitott ajtót.
– Biztos elutazott – mondta Cerka.
– Vagy elrabolták – tette hozzá Közbenjáró.
– Ugyan ki akarná Szkriptumot elrabolni? – torkolta le Közbenjárót Don Zon.
– Azt sose lehet tudni – válaszolta Közbenjáró, és jelentőségteljesen pislogott Kázmérra, aki szorosan a kulcslyukhoz szorította a fülét.
– Pssszt! Hallgassatok egy pillanatra! – intette le a többieket.
Feszült csend támadt.
– Mit hallasz? – kérdezte suttogva Közbenjáró.
– Horkolást – mondta Kázmér, és elvette a fülét a kulcslyukról. – Gyere, hallgasd meg te is.
Most Közbenjáró tapasztotta a fülét a kulcslyukra, és valóban, valaki horkolt odabent.
– Hogy lehet, hogy nem ébred föl a csengetésre, füttyögésre és kiabálásra? –kérdezte Kamilla.
– Nem tudom – felelte tanácstalanul Közbenjáró. – Most mit tegyünk?
– Be kell jutnunk – mondta Kamilla. – Ki tudja, mióta alszik. Lehet, hogy beteg.
– És ha nem is Szkriptum az? – mondta aggodalmasan Don Zon.
– Hát ki lenne? – kérdezte Cerka.
– Mit tudom én! – idegeskedett a hangmester. – Mondjuk egy oroszlán.
– Miféle oroszlán? – csodálkozott Közbenjáró.
– Egy oroszlán. Amelyik idejött, felfalta Szkriptumot, aztán elaludt. Mi pedig most felébresztjük. Ismeritek a mondást, nem? Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt.
– Ugyan már, Zon! – legyintett Cerka. – Ne beszélj butaságokat! Az oroszlánok nem esznek írókat.
– Azt sose lehet tudni – mormogta Don Zon, de aztán elhallgatott.
Mindeközben Kamilla azon ügyködött, hogy egy hajcsat segítségével kinyissa az ajtót.
– Miért pont hajcsattal? – érdeklődött Kázmér.
– A filmekben is mindig így csinálják, ha be akarnak törni valahová – válaszolta Kamilla. – Te még sosem láttad?
Kázmér még sosem látta, mivel neki nem volt szabad megnéznie az esti filmeket, csak nagyon ritkán, és csakis akkor, ha másnap nem volt iskola. Kamilla viszont, akinek az anyukája általában hamarabb elaludt, mint maga Kamilla, nyugodtan tévézhetett, ameddig csak akart. Ebből következően rengeteg hasznos dolgot tudott, amiért Kázmér nagyon irigyelte, de mondanom sem kell, Kamilla nem érezte magát különösebben szerencsésnek azért, mert megnézhette az esti filmet. Szívesebben vette volna, ha az anyukája nem fáradt, és társasjátékozik vele, vagy, mondjuk, mesét olvas, mint a Kázméré. A mesében viszont valószínűleg nem szerepelt volna, hogyan kell hajcsattal kinyitni egy bekulcsolt ajtót, úgyhogy ilyen szempontból mégiscsak hasznos volt, hogy Kamilla esti mese helyett bűnügyi filmekkel szórakoztatta magát. És aztán addig-addig ügyeskedett, hogy az ajtó kinyílt.
– Fáradjatok be – mutatott befelé Kamilla.
Don Zon azonnal hátrébb lépett két lépést, de ami azt illeti, Cerka és Közbenjáró se nagyon tülekedett. Mert igaz ugyan, hogy amit Don Zon mondott, az butaság, az oroszlánok nem esznek írókat, és különben is, hogy kerülne ide egy oroszlán, de azért jobb óvatosnak lenni. Így hát Kázmér lépett be elsőnek, és a többiek csak a küszöbről kukucskáltak befelé.
– Látsz valamit? – súgta Közbenjáró.
A lehúzott redőnyök szinte az összes napfényt kizárták, Kázmér szeme csak lassan szokta meg a homályt. Az előszobából egy nagyobb méretű szobába lépett, amelyik tele volt könyvekkel. A szoba közepén, a hatalmas ágyon pedig valaki hortyogva aludt egy zöld-sárga kockás takaró alatt.
– Na – súgta Cerka –, van bent oroszlán?
– Nem hiszem – válaszolta Kázmér közelebb lépve az ágyhoz –, hacsak az oroszlánok nem hordanak nálatok szemüveget.
Erre aztán Közbenjáró belépett.
– Szemüveget nálunk csak Szkriptum hord – mondta. – Bár eddig azt hittem, hogy alváshoz leveszi.
Közbenjáró a redőnyhöz lépett, és nagy szuszogások közepette felhúzta.
Most már mind az öten ott álltak az ágy körül, és az alvó alakot vizsgálgatták, akinek csak a feje látszott ki a kockás takaró alól. A figura, orrára biggyesztett szemüvegével, hortyogott, de egyáltalán nem békésen hortyogott, ahogy általában a hortyogók hortyogni szoktak, sokkal inkább úgy, mint akit békétlen gondolatok gyötörnek, és alig várja, hogy felébresszék.
– Nézzétek – suttogta Kamilla –, hogy ráncolja szegény a homlokát. Biztos rosszat álmodik. Fel kellene ébreszteni.
– Szkriptum! – kezdett neki Közbenjáró halkan. – Hé, Szkriptum! – folytatta egy fokkal hangosabban, Szkriptum ugyanis egyáltalán nem látszott hallani az ébresztőt.
Közbenjáró gyengéden rázogatni kezdte. A figura még jobban befúrta magát a takaró alá, és motyogott valamit.
– Aludni akarok – ezt motyogta.
– Várj egy kicsit – mondta Don Zon, és leakasztotta a nyakából a hangvillát. – Talán ez segít. Cerka, hozz valami fémeset.
Cerka engedelmesen kikocogott a konyhába, és egy bádog teáskannával tért vissza.
– Ez jó lesz? – kérdezte.
– Ez jó lesz – bólintott Don Zon, és hangvilláját hozzákoppantotta a kannához.
A villából rögtön előcsendült egy á hang, kicsit nyekergett ugyan, de megtette hatását, mert Szkriptum azon nyomban talpra ugrott.
– Mi az? – hápogta rémülten. – Mi történt? Ki van itt?
– Mi vagyunk – mondta Közbenjáró. – Én, Cerka meg Don Zon. Nyugodj meg.
– Ti vagytok? – hanyatlott vissza Szkriptum az ágyára fáradtan. – Hála istennek, hogy felébresztettetek. Olyan rettenetes álmom volt.
– Mi volt az? – kérdezte Cerka.
– Az, hogy nem tudok írni többé – motyogta álmosan Szkriptum, majd a következő pillanatban felordított: – Jaj nekem!
Mindannyian összerezzentek a rémülettől. Cerka nekihátrált egy könyvespolcnak, és a fejére potyogott néhány poros kötet.
– A fene vinné el! – szitkozódott. – Mért ordítasz, mint a fába szorult féreg?
– Mert én még annál is nyomorultabb vagyok! – siránkozott Szkriptum. – Egy fába szorult féreg hozzám képest vakációzó óvodás!
– De hát mi történt veled? – kérdezte Közbenjáró.
– Nem álom volt! – vonyította Szkriptum. – Egyáltalán nem álom volt! Nem tudok többé írni! És ezért is akarok aludni! – jutott eszébe, és visszabújt a takaró alá. – Soha többé nem akarok felébredni – motyogta még félálomban, és már aludt is.
– Állj! Vissza ne aludj! Ébredj fel! Kelj föl, gyerünk! – rikoltoztak a többiek kórusban, de hiába.
Szkriptum már aludt, mint a bunda, és akármit csináltak, nem akart felébredni többé. Álmában pedig olyan kétségbeesetten ráncolta a homlokát, hogy a többiek elkapták róla a tekintetüket.
