Papírhajó - Primér/Primőr

KenesseyTamara.jpg

 

Kenessey Tamara

Bálna az égen

– részlet –

 

A bálna valami olyan dolog, mint az Isten. Irtó kevesen találkoznak vele, ha mégis, akkor igyekeznek megmagyarázni, mit keresett ott, ahol semmi keresnivalója sincs. Például, ha partra vetődik, az emberek a fejüket vakarják, hiszen el kellene bújnia az óceánban, elég mélyen ahhoz, hogy ne legyen látható tényező. Apa szerint, az emberek hülyék. Főleg azok az emberek hülyék, akik minden áron meg akarják győzni a másikat, hogy egy szakállas fazon ül egy felhőn, és eldönti, ki jó, ki nem. – Ha van, miért nem látta senki? – dohog olykor. Pedig bálnát sem láttunk túl sokan, mégis van. Világosan emlékszem, milyen volt, amikor először ellenszegültem apa akaratának.

Majdnem kijártam az első osztályt, amikor született egy Vince nevű öcsém. Gombszeme volt, és paradicsomillata. Apa fogta a babát, berakta a babakocsiba, és közölte, hogy mi hárman sétálni megyünk, mert anyának pihenésre van szüksége, a kicsinek meg erdei levegőre. Anya nem volt meggyőződve róla, hogy a három hetesek hosszú sétákra vágynak a lombok alatt, de mentünk, mert apa mondta.

Tavasz volt, világoszöld, sápadt napfénnyel. Ismertem az erdőt, anyával mászkáltunk benne, amikor apának pihenésre volt szüksége. Apa egyébként festő, valamennyire híres, amióta élek, tart nála a vörös korszak. Körme alatt mindig marad egy sötétpiros csík, amikor hazajön a garázsból, amit a műtermének hív. Őt senki sem piszkálja azzal, hogy kezet kell mosni, amikor bejön az utcáról. Ledől egy kicsit, össze-vissza kalimpál álmában, és mire felébred, az arca is sötétpiros.

Apa nem szokott velünk jönni. Valahogy nem illett a sok zöld közé a borzas fekete hajával, meg a vörössel a körme alatt. Mindig szerettem viharosabb dolgok mellett elképzelni, apához körhinta illett vagy egy motor, amivel száguldozhat. De most itt volt, ringatta a babakocsit, visszafütyült a madaraknak, és egy ókori filozófusról mesélt, aki egy időben élt Jézussal.

– Ugyanolyan képtelenségeket művelt, azt vallotta, istenhez nem kell imádkozni, elég neki az értelem. Tetszik nekem ez, Veronka — mondta, és még egy csomó mást is, oroszlánokról, Afrikáról meg szerzetesekről, akik nem élnek igazán, de ezekre nem emlékszem pontosan. Egy hosszú okfejtés után, amiben görög nevek is voltak, visszaváltott fütyülésre.

– Veronka, szereted a madarakat? – szólalt meg váratlanul, két trilla között.

– Azt hiszem, igen.

– Azt hiszed? Hogy lehet azt hinni? Igen, vagy nem? – állította meg a babakocsit.

– Jó, apa. Akkor igen, szeretem a madarakat – válaszoltam.

– Na látod, megy ez. És miért szereted őket? – kérdezte. Felsóhajtottam. Rohangálni szoktam a fák között, meg örülni, hogy levélillat van, és nem beszél hozzám senki. Apa gondolkodni vágyott, az erdőben, ahol nekem addig csak érzéseim voltak.

– Mert szabadok, azért. És mégis van bennük alázat – hadartam, és megelőztem őt és a babakocsit.

– Honnan szedted ezt? – indult meg utánam.

– Kitaláltam – füllentettem. Fogalmam nem volt, mit beszélek, egy mesében hallottam, ami a szabadságról szólt. Az alázatot meg hittanórán, ahova nem jártam. Kívülről úgy tűnt, a hittan a kiváltságosoké, titkos és elzárt gyülekezet, ahol nagy dolgokról van szó, amiket nem hallhat csak úgy akárki. Folyton belestünk a kulcslyukon, meg hallgatóztunk.

– Akkor magyarázd meg, mi az a szabadság – utasított.

Megtorpantam, és megfordultam, hogy lássam. Szigorú fejet vágott, éppen ahogy elképzeltem. Mások apja nevetne egy jót a gyereke túlzásain, esetleg előadná valami társaságban, hogy milyen cuki kölke van, de az én apám perre vitt minden kósza gondolatot.

– Amikor nem kell anyának dolgozni menni.

– Ezek szerint a madarak azért szabadok, mert nem kell dolgozniuk? – faggatott.

Megvontam a vállam.

– Miért, kell nekik? – kérdeztem.

Apa a fejét csóválta.

– Végül is, nem. Mi a helyzet a másikkal? Mit is mondtál, alázat?

– Az meg olyan, hogy nem mondják el mindenkinek, hogy szabadok. Vagy valami ilyesmi – mondtam. Egyszerre kényelmetlenné vált nekem az erdő a sápadt fényével meg a madarakkal.

– Vera, ezt tényleg te találtad ki? – kérdezte.

Bámultam a cipőm orrát, nem bírtam válaszolni. Úgy ment el mellettem, mintha levegőből lennék.

– Egy bácsitól hallottam a tévében. Te is mindenféle bácsikról beszélsz, akiktől olvastál – futottam utána.

Apa a homlokát ráncolta, nem méltatott pillantásra. Kapaszkodott a babakocsi fogantyújába, és látszólag mélyen elmerült a lombok tanulmányozásában.

– Ne higgy el mindent, amit a tévében hallasz. De főleg ne hazudd, hogy te találtad ki – komorodott el. Ideges mozdulattal megigazította Vince takaróját. – Mások gondolatai nem a tiédek, gyerek – feszengett. Odamentem hozzá, és megfogtam a kabátja szélét. Nem nézett rám, tovább babrált a babakocsival.

– Mondd meg, mi az a szabadság, Vera! De nem jöhetsz nekem mások ötleteivel, a tiédet kérdeztem – jelentette ki, és végre felém fordult. Észrevettem, hogy fehérre szorította az ujjait. Apában elkezdett fújni a vihara előszele.

Gereblyéztem a gondolataimat, hogy legyen végre valami rend, de ez hétévesen nekem nem bizonyult könnyű mutatványnak. Az ember szülei tökéletesen értenek hozzá, hogy összekuszálják az ember véleményét, pláne, ha még alig van neki olyan. Apa a viharaival zilálta bennem a nyugalmat, az éppen említett módon. Hiába lengedezett körülöttem erdei szellő, egy orkán útjában álltam.

– Szóval? Hallgatom, Pásztor Vera kisasszony – vágta csípőre a kezét.

– Hogy szabad – suttogtam.

– Mit? Mi az, hogy szabad?

– Hogy nem kapsz ki érte, pedig nem kérdezted meg. Nem?

Apa kinyúlt, és tépni kezdte egy bokor ágáról a rügyeket. Marokszámra. Cincálta szerencsétlen vékony ágakat, rázkódott a növény, mintha reszketne. És tágra nyílt szemekkel meredt az arcomba.

– Szóval úgy gondolod, én most szabad vagyok? – kérdezte. A hangja színtelen volt, mint a fém. Földbe gyökerezett a lábam, hogy bokorrá válhassak. Magamban suttogtam a másiknak, hogy mindjárt vége, ne féljen.

– Nem, apa. Te most rossz vagy – jelentettem ki, és vártam, hogy felpofoz vagy szobafogságra ítél. Ledermedt, és elengedte a bokrot. Olyat villant a szeme, hogy végigfutott a hátamon a hideg. Elért az orkán, gondoltam. Bizsergett a talpam, hogy megforduljak, és elrohanjak, be a fák közé. Mintha egy drót rántott volna, megpördültem, és futásnak eredtem. A sűrűje felé tartottam, ahol ismerek minden odút és kidőlt törzset, ahol nincsenek ösvények, és nem érhet utol az apámból áradó idegenség. Őz lettem, átugrottam az utamba került tuskókat és gyökereket, puhán visszadobott az avar.

– Vera! Azonnal állj meg! – kiabált utánam. Gyorsítottam. – Nem hallod, te gyerek!?

Vince felsírt, hangosan és keservesen. Elszorult a mellkasom. Tépelődtem egy pillanatig, hogy volna-e értelme megszerezni a babát apától, és hogy vajon mit adnék neki enni az erdőből. Én még csak elélnék a rügyeken, a nagypapámtól tudom, hogy egy csomó félét meg lehet enni, de az öcsémnek anyatejre volt szüksége. Őrültség, gondoltam. Ő kicsi, még apa is vigyáz rá. Nem álltam meg, már láttam magam előtt a sötétzöld vonalat, amelyen túl nappal sincs fény, eltűnhetek a fenyők alatt.

Hunyorogtam, lassan jöttek elő a körvonalak. A fenyőerdő hűvöset és gombaillatot árasztott. Lúdbőrzött a karom, már nem akartam futni. Leültem egy fa alá a nyirkos tüskeavarba, és megvártam, amíg nem kell már levegőért kapkodnom.

– Vera, az ég szerelmére, mit képzelsz magadról? Hova bújtál? – ért be apám a fenyők alá, karjában az ordító öcsémmel.  – Hallod, mit művelsz szegény testvéreddel?

A fa mögé húzódtam, nehogy észrevegyen.

– Miért csinálod ezt, hallod? Azonnal gyere elő! – parancsolta.

Kikukucskáltam, hogy lássam, mit csinál. Osont, mintha attól tartott volna, hogy elijeszthet, mint egy mókust. Talán fel sem tűnt neki, hogy a síró baba szirénaként jelezte, hol jár éppen.

Mókásan festett, ahogy lábujjhegyen lépdelt. Hórihorgassá nyúlt tőle, piszkafa jutott róla eszembe, nem a szokásos bozont. Settenkedett körbe-körbe, de megunhatta, mert lehuppant egy fa tövébe. Kifújta magát, közben a fejét csóválta, és motyogott valamit az érthetetlen gyerekekről. Csak bámultam a rejtekhelyemről, mint egy egzotikus állatot. Belesimultam a fa kérgébe. Elmúlt körülöttem az erdő, elmúltam én is, csak apa maradt és a testvérem.

Apa Vince arcát cirógatta, teljesen elmélyülten. Ringatta a babát, és altatót dúdolt neki. A kicsi abbahagyta a sírást, úgy járt a keze, mintha vezényelne. Nem is tudtam, hogy apa tud altatót. Egyetlen mesét hallottam tőle újra és újra, egy tolvajról, akit Marcinak hívnak. Apánál viccesebben senki sem tudta elmesélni. Még anya sem, pedig ő a legjobb mesemondó a világon.

Hallgattam a bogarak neszét, a fenyőágakon motoszkáló szellőt. Hallgattam a madarakat. Hallgattam apám énekét. Távolról éreztem a karját, ahogy felemel, elringat és betakar.

Az ágyamban ébredtem, apa a földön ült, feje a párnám szélén. Kicsit összenyálazta a huzatot, de nem érdekelt. Megsimogattam a kócos fejét. Amikor felébredt, elvigyorodott, és puszit nyomott a homlokomra.

Nem kaptam ki az elszökésért. Pedig nem kérdeztem meg.


 

Főoldal

2018. július 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Kontra Ferenc: A két fogolyHernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életéből
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA