Birkózás az "anyaggal"
Szálinger Balázs: M1/M7
Kivételes erőteljes indulás volt a Szálinger Balázsé, és kivételesen nagy ívű az alap, amelyet nagyon gyorsan létrehozott. Két verseskötet, három nagy elbeszélő költemény, egy Kalevala-átirat/újraköltés, egy Oidipusz-átirat, majd készülő színpadi művek. Műfajilag, hangütésben is szinte eklektikusan sokféle eddigi életműve, vibráló, dinamikus, és minden egyes könyve (megjelenése) meglepetés volt. Okkal tehát, hogy jókora várakozás előzte meg - hagyományos verseskötete után hét esztendővel megjelenő - hatodik kötetét, hogy vajon a sokféleség tovább folytatódik-e, vagy harmincévesen immáron határozott irányvonala (saját stílusa) kezd-e formálódni költészetének. Az M1/M7 - Versek 2003-2009 szokatlanul (bár verseskönyvhöz méltóan) karcsú, nyolcvanoldalnyi mindössze, nem a legutóbbi kötet óta összegyűlt/válogatott versek együttese, inkább mintha a költő kicsit játszana, éppen most milyennek is mutassa magát.
Előre bocsátom, nem látom egyértelműen, új könyvében merre jelöli ki a maga útját Szálinger Balázs. Mintha folyton elhajolna, kitérne, nem akarna határozott igent vagy nemet mondani (nem muszáj, persze), klasszicizációra tör-e vagy fönntartja a keresgélést - és az olvasó provokálását. (Szó sincs polgárpukkasztásról, sokkal inkább a lét (és élet) szemléleti megújításáról, kor-szerűsítésének útkereséséről.) Tehát változatlanul rokonszenvesen mozgékony, változatos és nívós költészetet jelez új kötete is, néhány igazán gyönyörű, „hétévszázados" darabbal, és néhány olyan verssel, amely inkább a nyughatatlan, az új utakat, megszólalási módokat, új nézőpontokat, új elrendezést kutató költőt mutatja inkább.
Kezdjük a kötet talán legszebb darabjával. A nőstény piéta a szülés-születés drámai pillanatát idézi föl, azt a pillanatot, amikor az új élet megszülésének/megszületésének aktusában egy villanásnyi időre még egyszerre esélyes az élet is és a halál is. A beszélő a szemlélő pozícióját foglalja el, akit a szülő nő a maga kifosztottságában ('kiüresítettségében') a piétára, a fiát sirató Máriára emlékezteti - élet és halál szinte egy most, s egymásra úszik a mindenkori gyermek születése a Megváltóéval. Borzongatóan szép, hogy az emberi lét misztériumával szembesülni annyi, mint elfogadni és belátni, hogy ennek a misztériumnak a titka fölfoghatatlan szakralitás, ugyanakkor kiábrándítóan profán is: „Ahogy ott fekszik idegen ágyon / Kettészakadva összevarrva / Megváltó fiam megváltó anyja // Körme alatt a saját bűnnel / Ami alól az istenfattya / Mohó kis embert előkaparta // Úgy néz ki mint egy rossz piéta / Sokszor átfestett főalakja. / Nevet nem ő kap meg se mossák // Csak félretolják mint ki végzett / Lepedőjének foltja nem kincs / Nem tizenkettő egy siratja // S még az az egy is magát siratja." Michelangelo szonettjei ennyire anyagszerűen láttatók, feszesek, drámaiak és fenségesek. A Szálinger-vers újszerűsége az ezekhez hozzárendelt fanyar önirónia és fanyar pátosztalanítás. Mindjárt a cím idegenséget sugall, holott a vers megrendült vallomás, egy nagy élmény tanúskodása, s a zárósor („S még az az egy is magát siratja") ismét pátosztalanít, lefokozza a vallomástevőt - hiába a megrendülés, az elemi létélmény, az apa sem több, mint más: Egó.
Remeklés a Két katolikus című szerelmes idill is. A gyermeki örömben lelkendező, de tanácstalan szerelmesek, s a köztük tébláboló emberi isten képe dsidásan naív bájt kölcsönöz a versnek. A Szőlőszínház című kétrészes, szimmetrikus, felelgetős darab szintén hibátlan szép vers. Itt az eredettel való könnyed el- és fájdalmas leszámolás két pólusa közt teremtődik meg a vers dinamikus feszültsége: „Emelkedő parasztcsalád, amelynek / Földjén kívül vannak már passziói" - kontra: „Városba vert parasztcsalád, amelynek / Passziói mögött nincs semmi földjük". Szálinger remek stiliszta, olyannyira, hogy ennyire egyszerű, triviális is mer lenni, és verse ekkor sem veszít erejéből.
Nemcsak a formai merészség és a nagyívű kísérletező kedv jellemzi Szálinger Balázst már indulása óta, hanem az is, hogy merészen fordul a magyar irodalmi hagyományhoz. A régi költők most is igézetükben tartják, kötetének egyik szép darabjában Tompa László tündérregéinek rokonvilágára ismerhetünk. De A vándorlegény és a vadkan című felelgetős regéje nemcsak régiességével szólít meg, hanem a világvándor belátó vallomásával is: a világot meghódítani indult költő élete végén döbben rá, csak a gyerekkor otthona adhat lelkének oltalmat, és csak ott, az elhagyott szülőföldön lelhet végső nyugalomra. Persze, ennek a gondolatnak számos előzményét megtalálhatjuk a magyar irodalomban is (a félmúltból a legerőteljesebben talán Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú... című hosszúkölteményét említhetném), de a bibliai tékozló fiú példabeszédében is. Szálinger azonban minden külső körülményt lehánt, mintegy ontológiai magyarázatot keres, miért nem találhat soha vissza a papírsátrat vert poéta, s holtában is miért átkozza meg őt a vadkan. Emitt szerepbe rejti érzelmes kötődését az eredethez, a Turizmus című versében viszont, vállalva a lírai én egyes szám első személyű megszólalását, viszonyát már fanyar iróniával határozza meg. Kicsit adys hetykeségre, kicsit sziveris keserűségre emlékeztet a fájdalmat, veszteséget könnyed, graciőz elegancia mögé rejtő szálingeres fanyar játékosság: „...ha elhagynám ezt a medencét, // Könnyen lehet, hogy vissza se néznék."
A gyakran szerepekbe bújó fanyar játékosság, a távolságtartás könnyedsége és fölényessége, az erőteljes pátosztalanítas, illetve (olykor az érzelmességig) elvállalt azonosulás és a megrendült vallomás határán játszanak a Szálinger-vers 'húrjai - mindig elegánsan, hajlékony nyelven, virtuóz verselési technikával (kedveltek a klasszikus metrumok, versformák), olyannyira, hogy alig észlelhető, hogy a szavak játéka, a virtuóz technika mély, szakralitással is telített drámát jelenít meg. S amikor egyensúlyban tudja tartani a költő ezeket a különböző minőségeket és szemléleti, értelmezési pozíciókat, versei, finoman összejátszva a magyar költészeti hagyománnyal, klasszikus szépségűek lesznek, illetve a magyar költészeti hagyományt érvényesen folytatják és írják tovább. A már említettek mellett a kötet szép megvalósulásának látom A helyi ménes, a Fogadjisten, a Mária utca, a Pest, a Mint börtönkonyha képzett csillagásza, a Szúnyog, szúnyog, az Egy kutya mondja, a Téglás Gábor 1878-1906, az Ultramontanus című verseket, illetve az Album I-XII. néhány darabját.
S itt tulajdonképpen meg is állhatnék (vagy épp részletezhetnem, miért pompásak e versek, méltathatnám nyelvi, formai igényességüket, kifejezőerejüket, gondolati összetettségüket, újszerű látásukat, elrendezésüket stb.), de éppen, mert Szálinger Balázs virtuóz és nagy igényű költő, szólnom kell e kötet néhány kevésbé sikerült verséről is.
Mindjárt a címadó vers elbizonytalanít. „A bécsi büszkeség s az önként alávetettek / Kényelmessége itt szálazódik eggyé / Budaörs alatt, s nekem ez az öt kilométer / A hazám. Legkisebb és legnagyobb számozású / Autópályák közös folyásán talál magára / A középszerűség, s béklyói nélkül lép a gázra / Bennem az isten és a féreg" - merész, provokatív, kihívó a fölütés, nem szokványos, hogy autópálya-szakaszt tekintsen egy költő hazájának. Szálinger Balázs esetében különösen frivolnak tetszik ez a kijelentés, hiszen korábbi köteteiben az otthon-lét élményt nagyon is konkrét helyszínhez kötötte: szerelmes vallomásokat írt szülőföldjéhez, Zala megyéhez, s egyik eposzparódiájában, a Zalai Passióban is a régiót hívta versbe. Kolon vármegye után tehát most épp az útonlevésben, a közöttiségben talált új identitást, új kötéseket a költő, dinamikus, bizarrnak tetsző asszociációkkal honosítja magát és környezetét: „ez a száguldás / Korszerű palotásom; a benzinkutak / Hálás lóváltói a kornak". De aztán nemvárt fordulat: „a benzinkutas / egy Senki. // „Akit kellett, azt mind eltapostam, / Amire tellett, fölépítettem" - miért Senki, azaz legutolsó, hitvány ember, méltán, vagy nagyon is méltatlanul a benzinkutas? Kit és miért kellett eltaposni? Hogy végre otthonra leljen Pesten? A Csonkahegyhát versben ismét csak motiválatlan a fölény („Ami kedves volt a szívemnek / Mint ballaszt, / Ostobaságként marad el mögöttem, / mert már semmiben sem hiszek"), és a virtuóz technika hívja csak a csattanó rímet: „És bár benzinem fogytán, / Hátul egy kanna igaztalanság."
A Sport című versében olyan nemzeti tizenegyest állít pályára, amelyben szokatlan módon Széchenyi a védő, Táncsics a balösszekötő, Petőfi a támadó csatár, a kispadon meg az országgyűlési ifjak várakoznak, s remek összjátékukra gondolva rajzolja meg az egykoriak energikus, hősies, vonzóan elegáns karakterekeit. És tényleg, miért ne lehetne akár egy focicsapat elszánásához hasonlítani a szabadságharcot, miért kellene folyton igaz vagy hamis pátosznak belengnie a nemzeti hagyomány hőskorát? De a csapatleírás után a vers gondolati íve megbicsaklik: „Milyen felállás fúlhat porba itt! / Milyen varázslat lett itt tavasztalan! Nyilván hazudtak, összefogtak, / Nyilván csaltak a jobb- s nagyobbak" - s aztán a vers ezt a gondolatot folytatja („Csaltak, csaltak"), csakhogy ez az önfölmentő vádaskodás nem a szabadságharc csapatának a sajátja, hanem - természetesen - itt már a mi korunkban valánk, a mi mai 'reformnemzedékünk' gyermeteg, a kudarcot magamentő vádaskodássá mosakodó politikusainké. Persze, gondolatilag egymásba lehet írni a korokat, de nem látom a kapcsolódási pontot. S ezt a gondolati zökkenést nem billenti helyre a sejtelmes zárószakasz sem: „Visszakívánom mégis a vesztesek / Szertefutott és túlfizetett hadát, / Mert meccseink is elmaradtak, / Nemhogy képei egy nagycsapatnak."
Roppant impozáns a költő Album című ciklusa, amelyben a jogászi zsargonból, pontosabban a római jogból választja az egyes versek címeit; sőt a ciklus műfaját is a jogászi szaknyelv értelmezésében használja. Az album ugyanis nem más, mint olyan „fehér tábla, amelyen az új tisztviselő a hivatali év kezdetén számot ad a tanulóéveiről, és közzéteszi hivatali programját", oldja föl a zsargont a költő a lábjegyzetben. Izgalmas, ahogyan az egyes jogi formulák szerint foglalja össze létbölcseleti és élettapasztalatait és - ambivalens, hivatalnoki szerepbe bújtatott, a hivatalnoki szerepet elvállaló - a kor hivatalnoki költőinek ironikus ars poeticáját. Összegző, szintézisre törekvő, nagy ívű elgondolás, remek részekkel (Album, Bona adventitia irregularia, Actio de modo agri, Saturnalia), és olyanokkal, amelyekben mintha az újszerűség keresése, az új nézőpont, értelmezés erősebben érvényesülne, mint a gondolat maga, illetve nehézkessé, túlbonyolítottá lesz a máskor oly könnyedén simuló szálingeri versnyelv (Interparetatio pontificalis, Nemo plus iuris például, ez utóbbiból: „Nem ruházhatok át saját magamnál / Többet senkire. Azt, amit ki tudtam / Ügyeskedni a rám hagyott edényből, / Mérik meg, s amit ott hagyok: ígéret, / Mondhatják: sose volt, s magammal / Kell hurcolnom a sírba is.")
A nehézkesség, túlbonyolítottság, körülményesség korlátozta le az erejét, nagyszerű részletei ellenére is, egyik korábbi művének, az A sík című nagy horizontú emberiségkölteményének is - miközben a Zalai passió, illetve a Százegyedik év elbeszélő költeményeinek nyelve könnyed, elegáns és természetes volt. Ezért számomra úgy tűnik, a költő változatlanul birkózik az 'anyaggal', azzal, hogy a gondolati versben is megtalálja magát, illetve, hogy megújítsa a gondolati verset is. Kivételes tehetsége, problémaérzékenysége, virtuozitása, és 'klasszicizáló' verseinek eddig minősége alapján nem vitás, hogy erre nem kell sokáig várakoznunk.
Megjelent a 2010/3-as Bárkában.
Szálinger Balázs verse a 2010/3-as Bárkában
