Cieger András

 

Az érzelmek viharában –

Az 1867-es kiegyezés rendhagyó

megvilágításban

 

A politikatudományi kutatások az elmúlt évtizedek során egyre nagyobb figyelmet szentelnek azon kérdés tanulmányozásának, hogy az érzelmek milyen szerepet játszanak például egy politikai döntés vagy egy jelentős politikai fordulat megszületésében, legyen szó a politikusok vagy éppen a tömegek érzéseiről. A hazai történettudomány, ha vizsgált is efféle kérdéseket, akkor legfeljebb forradalmak kapcsán (pl. 1789, 1848, 1956) tárgyalta a nagy politikai események érzelmekkel átitatott emberi motívumait, tárgyalásos rendszerváltások esetén azonban nem.^[1]

Rendszerint érzelemmentesen szólnak a könyvek szűkebb témánkról, az 1867-es kiegyezésről, amelyet már egykorúan is „békés kiegyenlítés”-ként emlegettek megalkotói, a modern kori szakirodalom pedig meglehetősen neutrálisan, reális kompromisszumként beszél róla. Pedig az 1867-es kiegyezésről fennmaradt személyes források jelentős része – a politikai fordulatokra jellemző módon – felfokozott érzelmekről tudósít. Az alkotmányosság visszaállítása miatt érzett lelkesültség, a kiszámítható és biztonságos jövőbe vetett remény, a tárgyalások időleges megakadásából fakadó levertség, illetve a Béccsel kötött alkut hazaárulásnak érzők indulata egyaránt kitapintható a korabeli szövegekből. Épp ezért meggyőződésünk, hogy a racionális érvek mellett az emóciók is történelemalakító tényezőként voltak jelen a kiegyezés körüli években, sőt, utóbbiak maradandó hatást gyakoroltak az új politikai rendszer működésére is.

 

Annus mirablis? Annus horribilis?

 

Ezen iménti összefüggéssel nagyon is tisztában volt a rendszerváltással hatalomra jutott liberális politikai elit. Jeles képviselője Eötvös József, aki a politikai folyamatokat miniszterként és tudósként egyaránt figyelemmel kísérte, például kulcsfontosságúnak ítélte, hogy egyfajta érzelmi közösség jöjjön létre az ország vezetői és polgárai között, mert csak így lesz kellően tartós az új politikai és társadalmi berendezkedés. „Az érzelmek – legalább a népnél – sokkal nehezebben változnak, mint meggyőződései, s én mindig úgy voltam meggyőződve, hogy ha egy korona, mint 1848-ban a magyar, széttört, azt csak a nép szívében ébresztett nagy érzelmek lángjai forraszthatják össze” – írta levelében 1867 májusában.^[2] Úgy vélte, hogy az 1848/49-es szabadságharccal és annak leverésével bekövetkezett bizalmi válságból csak akkor lábalhat ki végleg az ország, ha a vezetőréteg és főképp a Habsburg uralkodóház szeretetet és megbecsülést vív ki magának. A bizalom helyreállítása során különösen hitt Erzsébet királyné személyében és az általa betölteni remélt integráló szerepben. A június 8-án hatalmas érdeklődés mellett sorra került koronázás nyilvánvalóan az uralkodó és népe egymásra találását is hivatott volt kifejezni, amelyet a hagyományostól részben eltérő ceremóniák is erősítettek.

Csakhogy a rendszerváltást övező pozitív érzelmek kialakítása nem csupán a dinasztia erőfeszítéseitől függött – ezt maga Eötvös is nagyon jól tudta. Naplójába ugyanis néhány hónappal korábban keserűen a következőket jegyezte fel a magyar néplélekről: „Sokszor tapasztaltam, hogy a gyűlölet általában véve erősebb és tartósabb szenvedély a szeretetnél, főképp nálunk magyaroknál, kiknél a honszeretet akkor legnagyobb, ha küzdelemmel jár s elleneink gyűlöletével párosulhat”.^[3] A rendszerváltás kezdő napjaiban tehát a negatív érzelmek ugyancsak jelen voltak az emberek gondolataiban, sőt, időnként tetteiben is. Azt, hogy mire is utalhatott Eötvös fenti mondatával, megérthetjük egy kortársi beszámolóból.

A közhangulatot jól jellemzi, az a tudósítás, amelyet Deák Ferenc egyik bizalmasa küldött az ország fővárosából a kiegyezési tárgyalások miatt Bécsben tartózkodó magyar politikusoknak: „Öregünk [Deák Ferenc] kapott ismét tegnapelőtt két gyalázatos anonym levelet, mely mindkettő meggyilkolással fenyegeti őt, »az árulót«. Vérlázasztó gyalázatos levél az egyik, a másik lakonicus rövid és március 15-én ígéri leszúratását. Bármi okos, bármi bölcs legyen kedves öregünk, de mégis némi kis mérvben, hatott reá e két levél s aznap levert s izgatott volt folyvást…” Deákot tehát névtelen levélírók halállal fenyegették, az utcákon pedig plakátok jelentek meg ezen felirattal: „le Deákkal, éljen 1849, éljen ápr. 14!”^[4] Minden bizonnyal e fenyegetéseknek is komoly szerepük volt Deák éppen ekkoriban kiújuló depressziójában.^[5]

A falragaszokon olvasható üzenet világos volt: a Béccsel való kiegyezés helyett az ország függetlenségéhez kell ragaszkodni, amelyet a Habsburg-ház trónfosztásának dátuma is kifejez. Aki nem ezt a politikát követi, az árulónak minősül. Ebben az értelmezési keretben igen hamar megteremtődött a párhuzam Görgey Artúr és Deák Ferenc szerepe között: sorsdöntő tevékenységükkel mindketten elárulták a magyar nemzet ügyét, alkut kötöttek az ellenséggel, és feláldozták az ország szabadságának magasztos eszméjét. „Deák a politika terén éppen úgy jár el, mint Görgey cselekedett a hadviselés terén. Addig és úgy tudta nagy népszerűségénél fogva a nemzetet lavírolni, míg végre oda jutott, hogy küzdeni nem képes, hanem megkövülten nézi, midőn a haza bölcse az alkotmányos önállóságróli lemondást befejezi és kijelöli azon utat, melyen az osztrák hatalom a maga céljait Magyarország irányában befejezhesse. […] Midőn az árulás be lesz fejezve, Deák fölött éppen oly hamar ki lesz mondva a népítélet, mint ki lett mondva Görgey fölött” – írta Kossuth Lajos egyik híve.^[6]

Kossuth híres Kasszandra-levele e felfokozott és érzelemdús időszakban látott napvilágot 1867 májusában.^[7] A nagy népszerűségnek örvendő emigráns politikus levele valójában döntően olyan gondolatotokat tartalmazott, amelyek a kiegyezési tárgyalásokat övező vitákban már korábban is elhangzottak a hazai nyilvánosságban. Mégis, a nyílt levél formája és stílusa, például személyes hangvétele, heves érzelmeket tükröző szóhasználata, a szélesebb közvélemény számára is közérthető nyelvezete az országgyűlés falai közül az utcára vitte a rendszerváltás körüli ellentéteket és a kiegyezés morális dilemmáit. Kossuth levele a bonyolult közjogi kérdéseket egy csapásra jól érthető és könnyen átélhető emberi konfliktusokká alakította, amelyeket olyan érzelmekkel telített ellentétes fogalmakkal ábrázolt, mint az árulás és a hazaszeretet, vagy a gyávaság és a hősiesség, illetve mindezek végső esszenciájaként a halál és az élet. Ráadásul a romantika korának olvasója ezen érzelmeket két nemzeti nagyság, „a haza bölcse” (Deák) és a „magyarok Mózese” (Kossuth) összecsapása révén élhette át lépten-nyomon, hiszen a nyílt levelet külön röplapként az utcán is terjesztették, és állítólag több tízezer példány fogyott belőle. Előzményként talán csak Széchenyi és Kossuth vitáját lehet említeni a reformkorból, ám a polgári nyilvánosság új fórumai még éppen csak formálódtak akkoriban, így nyilván a vita hatása is korlátozottabb lehetett.

Kossuth a „Barátom” megszólítással, valamint kettejük egymáshoz való összetett viszonyának a felvillantásával (barátok, elvrokonok, sőt 1848-ban harcostársak is voltak) már az első mondatokkal közel hozza az olvasót levele témájához. Ezt követően pedig azokat a fordulatokat mutatja be, amelyek során Deák feladta a közösen vallott elveket és célokat, ezáltal sikamlós lejtőre kormányozta az ország sorsát. Kossuth szerint Deákból 1848-ban hiányzott a kellő kitartás, miközben ő vállalta a hősies küzdelmet: „Te, mert nem bíztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.” „Te visszavonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult; én védelemre határoztam magamat” stb. Az emberi gyengeséget (ti. a gyávaságot – igaz, ezt a szót Kossuth nem használja) azonban politikusi árulás követte 1861 után. Kossuth azzal vádolta meg politikustársát, hogy a passzív ellenállás idején szerzett tekintélyét, példátlan befolyását Deák az 1848-as vívmányok szinte teljes feladására használta fel: „A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál”. Mindezt ráadásul Deák és hívei a romlatlan népet megtévesztve, a nyilvánosságot kerülve, titkos paktumok révén vitték végbe: „Lassan-lassan lebben a fátyol a Béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt regisztrálja.” Érdekes megfigyelni, hogy Kossuth az 1867-ben létrejött kompromisszumra az alku szót használja, annak minden negatív felhangjával, tudatosan kerülve a Deák-pártiak által emlegetett kiegyenlítés kifejezést.

Az emigráns politikus úgy látta, hogy hamisak a kiegyezést legitimáló érvek, álalkotmányosság létezik csak Magyarországon és Ausztriában, amely tartós nyugalmat nem, csupán széthúzást és újabb ellenségeskedést hoz a birodalom népeire. Kossuth a kiegyezés megkötésében a nemzet halálát látta: „Nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.”

Az osztrák-magyar kiegyezés megítélését e levél hosszú évtizedekre morális mezőbe helyezte, hiszen létrejöttét Kossuth vásári alkudozásként írta le, amelyet gyanús titkok öveznek, a kompromisszum pedig végső soron a nemzet pusztulását fogja okozni. Aki e rendszer működtetésében részt vesz, az nem lehet más, mint hazaáruló. Saját szerepét viszont a tragikus jövőt előre látó, de senki által meg nem értett jóshoz hasonlította, aki azonban haláláig tiltakozni kíván minden törekvés ellen, mely csorbítja a nemzeti önállóságot. Mint közismert, nyílt levelek útján később is kinyilvánította bírálatát a politikai rendszer működésével kapcsolatban és még magyar állampolgárságát is veszni hagyta 1867-ben megfogalmazott elvei fenntartása érdekében. E magatartásával azonban híveire is komoly erkölcsi súlyt helyezett: környezetében előbb-utóbb mindenkinek döntenie kellett, hogy hazatér-e, és kénytelen-kelletlen elfogadja a rendszer működését, vagy mereven kitart a kossuthi elvek mellett a száműzetés elszigeteltségében és nélkülözésében.

 

Értelmiségi dilemmák

 

Kossuth éles bírálata nyomán hazai hívei a kiegyezés támogatóit pecsovicsnak bélyegezték, akik hazafiatlan módon félredobták korábbi elveiket, és elárulták a szabadságot.^[8] A kiegyezés aláíróiról pedig A Honárulók címmel jelent meg kulcsregény.^[9] E morális síkra terelt politikai küzdelem nyomán a magyar közélet végletekig megosztottá vált a rendszerváltást követő években. Igaz ez a közjogi törésvonal mentén szerveződő pártrendszerre (lásd a ʿ48-asok és ʿ67-esek évtizedes szembenállását), de a pártokat körülvevő értelmiségi csoportokra is. Ha beleolvasunk íróink, költőink ekkor írt leveleibe, hasonlóan keserű és indulatos mondatokkal találkozhatunk. „Barátom, fejem zúg bele, látva e köz imoralisatióját még jobbjainknak is! Valóságos ragály! …Nincs rá példa a világ históriájában, hogy valaha nemzet ily őrült dühhel ásta volna sírját! S még költőink is! Gyalázat!” – írta például Szemere Miklós költőtársának, Tompa Mihálynak.^[10] Anélkül, hogy elmélyednénk a korszak értelmiségének belső csatározásaiban, csak utalunk néhány a rendszerváltással felszínre tört konfliktusforrásra.

A személyes források tanúsága szerint a rendszerváltás forgatagában költőink lázasan próbálták újragondolni közéleti magatartásukat. A bináris logika szerint működő fekete–fehéren látó politikában (amely például a kormány–ellenzék vagy a barát–ellenség fogalompárokkal írható le) miként foglaljon állást közéleti kérdésekben az árnyalatokra érzékeny, a kifinomult fogalmazáshoz szokott szépíró-értelmiségi? Milyen legyen/lehet a viszonya az immár alkotmányosan működő, de bizonytalan megítélésű kormányzathoz, illetve az azt működtető új vezetőréteghez? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták sokukat. Ráadásul egy olyan rendkívüli helyzetben, amikor a régóta várt politikai fordulatot követően csalódás kezd eluralkodni a közéletben. A nyílt azonosulást rendkívül megnehezítette, hogy mind a kormány(párt), mind az ellenzék számos politikai és morális hibát követett el, miközben a társadalomban megannyi régi és új probléma várt megoldásra. „Csudálatos az a zaj, mely a politicai pártok közt van, az az életre halálra szóló gyűlölködés, jellemtelenség, utálat” – írta barátjának Tompa Mihály.^[11]

Ma már alaposan feltárt például Arany János vívódása a koronázás után neki adományozott Szent István-rend kiskeresztjének az elfogadása kapcsán.^[12] Arany kényesen ügyelni kívánt a közvéleményben róla kialakult kedvező képre és az irodalomban addig betöltött integratív szerepére. A kiegyezést üdvözölte, Ferenc Józsefet elfogadta királyának (tudjuk, ott volt a tömegben a koronázás napján), ám tisztában volt vele, hogy jelentős politikai és társadalmi csoportok állnak szemben az új politikai rendszerrel. És azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a kiegyezés-ellenes sajtó miként próbálja befeketíteni a nevét, tudatosan félremagyarázva magatartását. Mivel akciójával a kitüntetést már nem tudta elkerülni, sértett büszkeséggel, de erkölcsi elveihez ragaszkodva vállalta a bűnbak szerepét: „Én, ki a légynek sem vétek, ármányos, veszedelmes emberré lettem; kit évek óta önbizalmatlanság kínoz, elbízott, gőgös ember vagyok; s ha családi felejthetlen gyászom alatt görnyedezem: irigy és embergyűlölő hajlamokkal gyanúsitnak. Mért ne lehetnék egy kissé hazaáruló is, oly időben, mikor Vajda János nagy hazafi? Rajtam van, rajtam szárad, pedig úgy nem tehetek róla, mint a kit az eső megvert.”^[13]

A rendszerváltás nagy kérdése volt továbbá, hogy a hatalomra került liberálisok miként viszonyuljanak az elmúlt politikai berendezkedés, a neoabszolutizmus örökségéhez. A tárgyalásos átmenet kompromisszumaként, Ferenc József határozott kérésére az új magyar kormányzat állami nyugdíjat biztosított az 1849 után itt szolgált és az országban letelepedett császári (például belügyi és rendőri) hivatalnokoknak, nem kis felháborodást okozva e döntéssel a közvéleményben. Ezzel párhuzamosan azonban – részben a társadalom igazságérzete folyományaképp is – ügynöklisták kezdtek terjedni a császári abszolutizmus vélt vagy valós magyar kiszolgálóinak neveivel. A kollaboráció vádja ismét beemelte az árulás témáját a közbeszédbe.^[14]

Arany például imént idézett levelében egy rövid megjegyzés erejéig utal költőtársa, Vajda János szerepére is, közéleti magatartásukat és erkölcsi megítélésüket szembeállítva egymással. Mint ismeretes, Vajda 1867 júniusában az ellenzéki Magyar Újság hasábjain két cikkben is szóvá tette, hogy a népszerűtlen kiegyezéses rendszer kitüntetésekkel, címekkel kenyerezi le a hazai értelmiséget, és ez alól immár az irodalom képviselői sem kivételek.^[15] Megállapította, hogy a terjedő rangkórság komoly visszalépés az 1848-ban megindult demokratizálódáshoz képest, végül pedig kétségbe vonta „az irodalom háromnegyedének” (később kilenctizedének) hazafiságát. Miközben Vajda írásaiban több részigazságot is megfogalmazott a korabeli közélettel kapcsolatban, kritikája hitelességét megkérdőjelezte, hogy ’48-as honvédtiszti múlttal a háta mögött a Bach-korszakban – ha megélhetési okokból is, de – hivatalnoki megbízatást vállalt Bécsben. Ezt az irodalmi berkekben köztudottnak mondható tényt 1867 végéig nem is hányták a szemére, hiszen ma már a társadalomtörténeti kutatásokból is egyértelműen látszik, hogy példája korántsem volt egyedi. Csakhogy Vajda munkatársul szegődött Ormódi Bertalan Pecsovics című gúnylapjához, amely közel egy éven keresztül a Deák-párt erkölcsi megbélyegzésére vállalkozott. Kemény Zsigmond csak ezután lebbentette fel a fátylat a kollaboráció kényes témájáról, és tette szóvá röviden a Pesti Napló hasábjain, hogy Vajda és még néhány társa kiszolgálta az előző rendszert.^[16] A költő hosszú nyílt levélben kezdett indulatos magyarázkodásba, azzal vádolva az irodalmi Deák-pártot, hogy miattuk nem kaphatott becsületes állást Magyarországon. Hazafisága pedig töretlen maradt, nem úgy, mint a forradalmat megtagadó Keményé.^[17]

Jól érzékelhető, hogy a támadások mögött egzisztenciális félelmek is meghúzódtak. Az irodalmi Deák-párt ellenzékéhez sorolható költők, írók már a neoabszolutizmus idején anyagi kiszolgáltatottságukról írtak, sőt, többen közülük a császári hivatalvállalást is ezzel magyarázták. A kiegyezéssel bekövetkező politikai fordulatban pedig nemcsak a korábbi politikai elvek feladását látták, de megélhetésüket is veszélyben érezték a Deák-pártot támogató szellemi holdudvar különféle vezető pozíciókba kerülése miatt.^[18]„Furcsa állapotok vannak itt. Ausztria, mely most a magyarokkal coquetirozik, mely a kiegyezést létre akarja hozni – gondol is velünk, hivatalos lapszerkesztőkkel. Citrom vagyunk, melyet ha kifacsartak, eldobnak. Sokkal kedvesebb az a Deák, Eötvös, Kemény s nem tudom én ki, aki addig ellene dolgozott, de most közeledést mutat, mint ez a hivatalnoksereg, mely úgyis megvan, melyet nem kell megnyerni. […] Dolgunk elég volt éjjel nappal – írogatni a dicsőítéseket, ünnepélyeket, futkostunk, szaladoztunk, mindez kötelességszerűleg megváratva tőlünk. A jutalom? Az lehet, hogy egy szép reggel, ha valami meghódított ellenzéki egyén kínálkoznék állomásainkra, kicseppentenek s a holló sem károg utánunk. Ez a hivatalos állás Ausztriában!”^[19] – panaszkodott Bulyovszky Gyula költő már a kiegyezési tárgyalások megindulásakor.

 

Kell-e szeretni a politikai rendszert?

 

Idővel természetesen az 1867 táján tapasztalható felfokozott hangulat lecsendesedett, az értelmiségi dilemmák zömét a múló idő megoldotta, a dualizmus rendszere pedig Kossuth jóslatával ellentétben – ha kisebb-nagyobb hibákkal is – évtizedekig működőképesnek bizonyult, és hosszú időn át képes volt hozzájárulni a régió gazdasági és kulturális fejlődéséhez. Nem volt sem a népek börtöne, sem egy modernizációra képtelen, eleve bukásra ítélt konstrukció. Sőt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország modern kori történelmének mai napig leghosszabb ideig fennálló alkotmányos berendezkedése jött létre 1867-ben. Azt gondoljuk azonban, hogy igaza volt Deáknak, amikor a kiegyezés társadalmi támogatottságáról így beszélt: „Azt mondják némelyek, hogy az ország nem örül ezen kiegyenlítésnek, s azt nem szereti. […] Állítsuk azonban úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? S alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik, komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének.”^[20] A társadalom tehát Deák szerint sem lelkesedett egyöntetűen az új politikai rendszer iránt, mégis a többség lojálisnak bizonyult, például személyes érdekei vagy éppen politikai érdektelensége folytán. A századforduló felé közeledve e belenyugvást Kossuth is kénytelen volt tudomásul venni emigrációjában. Iratainak esetleges publikálása kapcsán így írt: „Ki gondolna ott azzal abban a hyperlojalis boldog országban, mely úgy beleszeretett az osztrákba, hogy még ha el akarna menni, sem eresztené el.”^[21]

Mindazonáltal a kiegyezés körüli évek személyes forrásai alapján készített rövid írásunk célja az volt, hogy rámutasson az érzelmek szerepének fontosságára az új politikai rendszer formálódásában. Ha jól megfigyeljük az iménti idézetet, maga Deák is az emberek rendszer iránti szeretetét, pontosabban annak esetleges hiányát említi a kiegyezés kapcsán, Kossuth ugyancsak ezt a szót használja a kettős Monarchiát elfogadókkal kapcsolatban. Bibó István pedig a 20. század közepéről visszatekintve úgy látta, hogy „a megegyező feleket nem a célok és tervek, hanem a félelmek és aggodalmak közössége hozta össze.”^[22]

Saját kutatásaink alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák-magyar kiegyezés és a dualista politikai rendszer nem annyira a rendszerváltók pozitív érzelmeire, hanem sokkal inkább a kölcsönös bizalmatlanságra épült (ennyiben igazat adunk Bibónak), ezért a közjogi alaptörvények nagyfokú konszenzuskényszert írtak elő a politikai intézményrendszer különféle szereplői között (uralkodó, közös kormányszervek, magyar és osztrák országgyűlés és kormányok stb.). Mindebből viszont lassú és bonyolult döntéshozatal következett, ami válsághelyzetekben kevéssé bizonyult hatékonynak.

Közvetett módon ugyancsak az érzelmekkel áll összefüggésben, hogy a rendszert és a működtetőit ért morális és politikai támadások hatására 1867 után lelassult, sőt bizonyos területeken meg is tört a jogállami reformok lendülete. Az 1848-ban meghirdetett liberális program megvalósítása, például az állampolgári jogok bővítése terén, nem folyatódott a kiegyezést követően. A rendszer bizonytalan morális és szimbolikus legitimációja, illetve az új politikai elit aggodalmai és kételyei oda vezettek, hogy a törvényalkotók az államnak igyekeztek többletjogokat biztosítani az állampolgárok autonómiájával szemben.

Ez az aggodalom feltehetően eltúlzott volt, azt azonban érthetővé teszi, hogy a rendszerválással hatalomra került elit miért kerülte, hogy az osztrák-magyar kiegyezés aktusa köré közösségi élményt adó társadalmi megerősítést (például ünnepi tömeggyűléseket) szervezzen. A rendszer megteremtői maguk is bizonytalanok voltak társadalmi támogatottságukban: 1869-ben a kormánypárt bizalmas tanácskozásán Andrássy miniszterelnök így nyilatkozott: „A népnek 9/10 része ellenünk, az értelmiségnek pedig 9/10 része mellettünk van ugyan, de a teret napról-napra veszítjük lábaink alól.”^[23] A rendszer valójában egész fennállása alatt híján volt az érzelmi azonosulásnak, tágabban pedig a birodalom egészét átfogó összetartozás-érzésnek. Még azok sem lelkesedtek érte különösebben, akik elfogadták azt. Mindazonáltal egy alkotmányos politikai rendszer jött létre 1867-ben, amely öt évtizeden keresztül keretet biztosított a gazdasági és kulturális fejlődésnek. Guglielmo Ferrero olasz politikatudós az olyan tartós rendszereket, amelyek számíthattak állampolgáraik passzivitáson (belenyugváson, esetleg beletörődésen) alapuló támogatására, kvázi-legitimnek nevezi. A legitimáció kiteljesedéséhez ugyanis Ferrero szerint morális elfogadásra, „érzelmi kikristályosodásra”, szimbólumokon keresztül megnyilvánuló lelkesedésre, megerősítésre van szükség.^[24] E fordulatra azonban – álláspontunk szerint – az Osztrák–Magyar Monarchia életében nem került sor. Véleményünk szerint valójában részben ennek köszönhető, hogy a szociológiai felmérések szerint a 150 évvel ezelőtt végbement rendszerváltás napjainkra sem vált igazán a nemzeti emlékezet szerves részévé: azaz a 19. századi magyar politika ezen alapvetően sikereket eredményező kompromisszuma rendszerint se pozitív, se negatív összefüggésben nem kerül említésre a magyar történelem jelentős eseményei között.^[25]