Dobás Kata
Hagyatékrendezés alkalmi jelleggel
Kovács András Ferenc: Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka; Bohócöröklét
A Kovács András Ferenc megalkotta orosz poéta figurája más költők által (Király László, Baka István, Bogdán László) létrehozott lírikusokkal lép párbeszédbe az Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka című, 2010-es kötetben: „Kedves Pehotnij! Kedves Nyezvanov! Ma / Írok... Vasárnap lomha Novgorod... / Naponta mintha más keresztfa nyomna - Későre jár... Nem óvnak jobb korok." Az így létrehozott fiktív költői térben Asztrov alakja az egyáltalán nem kitalált időben él, hiszen a könyv szerint 1894-ben született, majd 1985-ben halt meg, s így kapcsolódni tud nem csupán a mások által megidézett, de valóban élt szerzőkhöz is (Bulgakov, Majakovszkij, Mandelstam stb.)
Az alteregó, a maszk és a formai virtuozitás mind-mind Kovács András Ferenc költészetének hívószavai lehetnek, ahogy ezt a fentiek is mutatják, s ezekkel minden értelmezőnek számolnia kell munkája során. Számomra ugyanakkor kérdés marad, hogy ezek a jellegzetességek elmozdulnak-e valamilyen irányba, az újabb és újabb kötetekből kibontható-e egy másfajta értelmezői szál, amely nem a megszokott módozatokkal dolgozik. E kötet versei nem feltétlenül erősítettek meg erről, ahogy a könyv egyik kritikusa is fogalmaz: „Bármennyi azonban a gyönyörűség, az olvasó lassacskán azt észleli: a versek mintha egymás mutációi, variánsai lennének. Kovács András Ferencet nem egyszer kárhoztatták már, mert a babonázó nyelvi burok alatt nem elég dús a portéka. Most bizonnyal így van."[1] Érdekes módon, nekem az asztrovi hagyaték „feltárásában" éppen nem maga a hagyaték volt számottevő, hanem a könyv történeteként is olvasható negyedik és ötödik rész.
Az utolsó előtti fejezet, az Alekszej Pavlovics élete és hagyatékai már csak az alcímben jelzett többes szám miatt is figyelemfelkeltő lehet. Az (ál)életmű felfedezése természetesen nem újkeletű dolog a kortárs szépirodalomban, ugyanakkor a hagyatékrendező narratívája szinte már túlnőni látszik magán az elrendezendő, sőt tulajdonképpen már elrendezett (hiszen Asztrov maga állított fel egy sorrendet még halála előtt) kéziratokon. A történet szerint egy moszkvai irodalomtörténész és nyelvészprofesszor, Andrej Fjodorovics Preobrazsenszkij közölt először Asztrov-verseket egy egyetemi diáklapban. A professzor munkája azonban, gondolva itt elsősorban az általa írt utószóra, számos hiányos vagy zavaros adattal szolgál csak, ráadásul az Asztrov-verseket közlő hetedik lapszám is bezúzásra került, így példányai beszerezhetetlenné váltak. Asztrov életrajzának második feldolgozója Jevgenyij Alekszandrovics Jakolev volt, aki az információit a költő özvegyétől szerezte be, s éppen ezért sejthető ennek bizonytalan vagy éppen szépítő volta. Jelen kötet utószavának írója nem közli teljes terjedelmében az utóbbi életrajzot, csupán kivonatol és összegez, kiemel és (tételezzük fel) elhallgat. Vagyis egészen pontosan azt a metódust követi az asztrovi hagyaték és életút ápolásában, mint az eddigi irodalomtörténészek. Mindebből egyetlen jól körülhatárolható, s végül is evidensnek mondható következtetésre lehet jutni: a sajtó alá rendezés, az életrajz mindig és minden esetben értelmezés.
A hagyaték történetét feltáró utószó ráadásul két ízben is használja az eleve elrendeltség fogalmát: „Alekszej Pavlovics Asztrov élete és (amúgy is, eleve elrendelten is feledésre szánt, éppen ezért már többször és roppant hatékonyan, sikeresen és végérvényesen el is felejtett) versei így tehát egy időre még visszasüllyedhettek oda, ahová valók volnának: a jelenkor irodalmi emlékezetének tudatalattijába, azaz a mindenkori mindentudás öntudata alatt tenyésző tulajdonképpeni semmittudásba. Úgy tűnik, mindig is ez volt és ez maradt Asztrov költői és prózai sorsa, hiszen élete és versei sorsa egyaránt arra predestináltatott, hogy mindig rossz helyen, rossz időben, rossz környülállások közepette, rosszkor, rossz helyzetben, sőt: rossz megvilágításban jelenjen meg." Vagyis Asztrov költői hagyatékának sorsa, talán inkább ez a megfelelőbb kifejezés rá, az (volt), hogy ne kerüljön felfedezésre, vagy ha igen, akkor is rosszul. Ennyiben az értelmező feladata az lenne, hogy ebből a tudatalatti rétegből bontsa ki a saját értelmezését, a saját elhallgatásaival - s ezt jelen kötet kitalálója és megvalósítója minden bizonnyal teljesítette is, jótékony bizonytalanságban hagyva így az olvasót.
Az ötödik részt már Kovács András Ferenc jegyzi: Búcsú és befejezés. Ez a néhány oldal még akár egyfajta leleplezésként is olvasható lenne, amelyben fény derül például arra, hogy az 1994 és 1995 között keletkezett, az Adventi fagyban angyalok címmel megjelent kötetben Alekszej Asztrov versei című ciklusban már napvilágot láttak a jelen kötetben Kolkhiszi fénykép rész alatt olvasható versek. Vagyis egy másik történet is útjára indul, az előbbi résszel párhuzamosan, szintén filológiai vértezetben: az, ami visszakereshető könnyűszerrel, ami leellenőrizhető, mert hozzáférhető. Végül tehát az olvasó némi igazságtételt is érezhet arra nézvést, hogy a bizonytalan adatok, az eltérő szólamok mégiscsak elrendeződnek valamiféle megnyugtató egységgé, egésszé. Szerencsére a végszó is meghagyja azért némileg a bizonytalansági tényezőket: „Ami nagyon valószerű, az bármennyire is valószínűnek tűnhet - voltaképpen teljesen valószerűtlen képződmény, valószínűtlen képtelenség." Ez a két történet nagyon hasonlónak mutatkozik A. P. Asztrov hagyatékából kiszállingózó cédulákhoz, amelyek mindenféle könyvből repülnek elő takarításkor, olvasáskor. A papírdarabokon az ő kézírása van, de ez éppúgy lehet egy ma már visszakereshetetlen idézet, mint egy saját jegyzet vagy egy verstöredék. Minden az olvasón múlik: mit emel ki, mit felejt el, hogyan rendezi el a szálakat a saját értelmezéséhez. Hagyatékot kezelni nehéz feladat, s alkalmi jellege sem tagadható, hiszen több év távlatából elképzelhető, mindent másképpen rendeznénk el.
Ez az alkalmi jelleg figyelhető meg szinte kizárólagos poétikai funkcióba állítva a Bohócöröklét című, 2011-es kötetben is. Egyfelől utószóként, könyvheti vagy születésnapi köszöntőként vannak jelen a költemények - az alkalmi jelleg így szorosan a mindenkori jelenhez kapcsolódik. A költemények másik típusának alkalmiságát a fülszöveg jelzi, amely szerint „Ezek a versek voltaképpen a Sötét tus, néma tinta darabjaival szinte párhuzamosan íródtak, álltak össze könyvvé [...]". Ha ezen - az olvasást erőteljesebben befolyásoló - pretextuson túllépünk, akkor a kötetkompozíció egészét is figyelembe véve arra juthatunk, hogy a Bohócöröklét szerkezete eléggé lazának tekinthető, annak ellenére is, hogy három nagyobb részre tagolódik. Valóban „alkalmi futamok" ezek, de Kovács András Ferenc költészetére igen jellemző darabok. Éppen ezért érdekes, hogy a jelenhez erősen kötődő és a költői munkásság eddigi alkotásaihoz is hasonló darabok összességéhez éppen az öröklét fogalmát kapcsolja a cím.
A címadó vers talán ennek egyik magyarázata is lehet: „A bús bohóc s a víg bohóc talán csak egy, / Ki tarka mennybe ránt, vagy bűnbe még alább nyom, / S ha balja jobbra tér, a jobbja balra megy". Az ellentétek összekapcsolása arra enged következtetni, hogy ezek valójában látszólagosak, vagyis az öröklét is mindig alkalmi jelleget ölt. Mintha ezen a ponton lehetne összekapcsolni az asztrovi hagyaték létrehozását a költői én megalkotásával - a költői öröklét csupán egy látszólagosan örök dolog, éppen úgy ki van szolgáltatva a hagyatékrendezőnek, mint az olvasónak, hiszen fel lehet fedezni egy elfelejtett lírikust, de mint láthattuk, az is megtörténhet, hogy mindig rosszkor van rossz helyen, s így újra csak a feledés homályába vész.
Az „időbe vetettség" érzetét erősíthetik a születésnapi köszöntő gyanánt írott költemények is a kötetben, s ezek közül is kifejezetten az Ötvenből ötvenegybe című reflektál a fenti jelenségre: „Mert ötvenet tán ötvenegy követ, / mert háromszor tizenhét ötvenegy, / csak ötvenegyre törj, s ne törlekedj, / te lélek, ó, ne vers - legyen szöveg, / s mint szakadékba görgeteg kövek, / zuhogjon mélybe mindened vele, / számtalan éked nincsbe vesd le te..." A „minden" bevetése a „nincsbe" e szöveghelyeken az idő függvényében képzelhető el, mégpedig valamiféle köztes állapotban, az ötvenből az ötvenegybe tartó átmenetben.
Ez a közöttiséget feltételező létmód kizár mindenféle szélsőséget, egyértelműsítést, s nem lehet véletlen, hogy Kovács András Ferenc többek között Dsida Jenő költészetét emeli ki öt vers erejéig. A Búcsú az angyalitól című kisciklus darabjai a fiatal költő alakját idézik meg: „Elszáll - már örök ismerős, / mint egy távoli, hű rokon"; „Agg acsargások soha föl nem érnek, / Friss öcsénk, elszállsz örökifjan ismét! / Szellemes, boldog lakomákra hívnak - / Nem köt öregség." Az örökifjú költő alakja azért is „friss", mai, mert az öregség, a kizárólagosan a múltban/múltnak élés helyett a felejtés lehetősége is folytonosan jelen van: „Fák suhognak túl - fiatal maradtál, / Mint a felejtés." A felejtés, mint láttuk az Asztrov-versek filológiájának leírásában is kiemelt szerepet kapott, ahogy a búcsúzásé is a 2010-es könyv végszavában, a már idézett ötödik részben, ahol a búcsú a maga elbeszélhetetlen, részletező „még itt, de már ott is" liturgiájában kerül leírásra: „Igyál. Egészségedre, Aljoska. Kenyérkét nem harapnál hozzá? (És Asztrov nem, ő sem, soha.) Nem, majd csak így... Hát akkor - mondom. Hát akkor - mondja. Minden jót - mondom. Ne kísérj ki - mondja. Nem kell." És itt visszakapcsolhatóak ismét a Dsida Jenőt megidéző versek - a költemények akrosztichonok: AVE DSIDA JENŐ ADIEU KAF.
Összességében tehát elmondható, hogy a mindenkori jelen kerül Kovács András Ferenc ezen köteteinek középpontjába, az az alkalmi jelleg, amely kizárja a múlt dicsőségét, annak rögzített, megkövesedett és éppen ezért újraolvashatatlan létmódja miatt. A jelenbe hozás, a hagyatékrendezés élővé, fiatallá teszi a költeményeket ugyan, de ez azzal a kockázattal is jár, hogy alkalmi jelleget öltenek a szövegek, s így a múlandóság felé is sokkal nyitottabbak lesznek, bármikor belezuhanhatnak a nincsbe, a semmibe - valami furcsa módon azonban éppen így, a felejtés és búcsúzás aktusában válnak élővé.
Számomra úgy tűnik a két legfrissebb Kovács András Ferenc-kötet ezek kockázatát egy percig sem feledve hoz elénk olyan műveket, amelyek ilyen formában az „öröklét" fogalmát is más megvilágításba helyezik, éppen annak törékenységére irányítva a figyelmet, hiszen itt már nem elsősorban a bohóc maszkja lesz a fontos, hanem a bohóc művészetének örökösen alkalmi és rögzíthetetlen jellege.
Kovács András Ferenc: Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka. Csíkszereda, Bookart, 2010.
Kovács András Ferenc: Bohócöröklét. Budapest, Magvető, 2011.
[1] Tarján Tamás: Orosz téa. (Letöltés dátuma: 2011. 06. 27.)
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
