I.

Belemarkolok az égi mezőkbe,
a kozmosz vonzóbb nekem, mint a táj.
E kőzetgömbön azt fogják kezükbe
a lények, mi pont akkor arra jár.

Nem birtokba, csupán kölcsönbe vettet
értünk enyémen, tiéden, övén.
A nap idén épp arrébb gombol egyet
(kétezerszázötven) állatövén.

Hidegen átölel, magába fogad
ez a tökéletes, néma fenség,
testemhez húzom a galaxisokat,
és meghallom végre: a mindenség

szimfóniája egyetlen akkord;
lyukas kezemmel őrlök csillagport.

II.

Lyukas kezemmel őrölök csillagport.
Kézfejemen, csuklómon átcsorog
a fény. Gép vagyok, az idő kikapcsolt.
Óraművem halottan ácsorog.

Egy fekete lyukhoz közel kerülve
a változás öröklétté szépül,
s az anyag, mely szétgurult az űrbe,
horizontján újra összeszédül.

Míg fáradt testemben kedvtelen kering
a gépolaj, burkom fényben ragyog.
Pályámra állok a törvények szerint,
a ködrendszerrel eggyé olvadok.

Hogy a nappor ragad rá a bőrömre,
körém szórnám, de már nem vetkőzöm le.

III.

Körém szórom – ha már nem vetkőzöm le
a jellemem, e rozsdás fémlebenyt –
emlékeim egy gondcentrikus körbe,
hogy megsimíthassam a végtelent.

Múlt idők, terek. Én még valami más.
Ismeretlen erők maggá nyomnak.
Gyökértelen neuronaktivitás
vagyok. Nevet adok magányomnak.

Egy gondolat, mely megszületni sem mer,
mégis várja, hogy tettbe temessék,
majd ecce homo – bújik ki az ember:
Három évszaknyi tökéletesség.

Rájön, mikor már húsz évet behabzsolt,
hogy a létezése növekvő napfolt.

IV.

Hogy a létezésem növekvő napfolt,
s jóságom is csupán fényelvonás,
büszkeség, mit e csillagtól kiharcolt
az erkölcs és a kauzalitás,

tudom, és ez rettentően lehangol.
E kettősségtől gerincem roppan:
végtelenül undorodok magamtól,
és nem szeretek semmit sem jobban.

A koponyacsont kemény, de hiába,
testem barázdált ego-centruma
terjeszkedni kezdett minden irányba,
anyagnak, tér-időnek lett ura,

s mint lyukas zokni, amit túlhordanak,
ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a nap.

V.

Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.
Bolygónk kering a folt körül bután.
Az éjbe veszett eszmék vonyítanak
uralkodni a rendszer döghúsán.

Míg csemegézünk a kiélt pátoszon,
az elszáradt növénycsonkok felett,
az idő visszhangja köztünk átoson,
és megborzongatja a közeget.

Nincs már mit mondanunk, nem mozdul a száj.
Feledjük az írást, a beszédet,
s mert magunkhoz szólni mégiscsak muszáj,

új nyelvet izzad ránk az enyészet.
Lámpáink fénye egy másik testre jár –
pislog a Hold: foszló fény-vetélet.

VI.

Pislog a Hold, csak foszló fény-vetélet,
látványa Földre gyöngén érkezik.
Egy halványsárga, oszló lényre téved,
és szemgödrében eltemettetik.

A feledésnek már hosszú partja van.
Az emlékeknek udvar sem jutott,
csak egy diófa, s mi madárdaltalan’
és korhadón magára hagytuk ott.

Tűz terem abból, mit tettünk egykoron.
A fa alatti rőzse lángra kap,
s a szörnyű égre ég rá gyermekkorom.

De első dobbanása megragad
fejletlen szívemnek lent, a halmokon –
csonthéjában zörgő diódarab.

VII.

Mint csonthéjában zörgő diódarab,
hangot hallat minden mozdulattal,
egy gondolatnyi részen a hús alatt
leglényegünk, ha csendet tapasztal.

A sörösüveg szétrobbanó bája
vonzott, ahogy a térkövekre ért,
s a könnyűdrogok metafizikája
fodrozta belső bolygónk tengerét.

Élveztük, ahogyan talpunkba álltak,
bírtuk akkor is, ha fájt, ha vérzett,
zöld szilánkjai az el-nem-múlásnak.

S ha olykor untuk az öröklétet,
elképzeltük, harsogtuk: nem lesz másnap!
Összetörve hangosabb az élet.

VIII.

Összetörve még hangosabb az élet.
Saját személyisége tépi szét
az embert, és fájdalma, hogyha érett,
tüdőbe nyújtja zajgyökérzetét.

Az anyag kötése lassan elenged.
A tömegvonzás neki már kevés,
káosszal készül megcsalni a rendet –
az apokalipszis szeretkezés.

Elmozdul helyéről az első elem,
a gépezet szárazul felköhög,
belekezd, mint húszévesek helytelen

táncokba. Karmol, ordít és pörög.
Sötét húsából szivárog a jelen,
felszakadnak roppant csillagködök.

IX.

Felszakadnak a roppant csillagködök –
rossz mozdulat során a varratok.
Megalvad az idő a sebek fölött,
a rend halovány, a zavar ragyog.

És emlékek sajátmozgása indul.
Túlnőnek bolygón, hippokampuszon.
A mások múltja színes pernyeként hull
szemünkbe. Ülni lassú, zöld buszon.

Vagy kabátleöntve állni víg, arany
teremben (ez foltot hagy, advokát).
Rőtlő domboldalról nézni gondtalan
ikercsillagok közös alkonyát.

Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész.
Még rendszerűnek látszik az egész.

X.

Most még rendszerűnek látszik az egész,
a pillanatból csöndet hajtogat.
Testükkel a látszat együtt rezeg, és
megbabonázza az állatokat.

Majd rügyet fakaszt a kétely, bár a szem
egyszerre észlel minden évszakot.
Nem foghatja fel partból kinőtt fa sem
a szél hordozta tengerkék szagot.

Mikor kezdődött oszlása a ködnek?
Mióta, hogy egy árnyék sem mozog,
és mióta, hogy csak éppen működnek
a létfenntartó mechanizmusok?

Megérzem, ahogy a Földdel szédülök:
egy ütemre vernek mind a délkörök.

XI.

Egy ütemre vernek mind a délkörök,
mintha egy sámánt, ahogy tántorog,
óvva kísérnének két világ között
a bölénybarna indián dobok.

Míg próbáltuk befogni a kinti hőt,
mi balszerencsés állat-emberek,
térként tudtuk elképzelni az időt,
s anyagnak érzékeltük a teret.

A régi nyelv e tévképzetek nyelve.
A régi nyelvnek nincs erélye itt,
önmagunkban elszavalni az elme
kimondhatatlan költeményeit.

Az új nyelven szól minden szívverés,
de Isten nem hall – nincs, vagy félrenéz.

XII.

Az Isten nem hall, mert nincs, vagy félrenéz.
Hogy szemmel tart, ítélkezik, szeret,
kártékony és gyermeteg elképzelés.
Emberek írták a törvényeket.

A halak tátogása rég partra ért,
a birkák már mind le vannak ölve,
a macskakőre száradt bikavért
könnyű záporok mosták a földbe.

Minden rettentő közelinek tűnik:
gázóriások, holdak, üstökösök,
s mi alig jutottunk a világűrig.

A vonzalom részecskéim között,
mint szerelem, elhűl, megszűnik –
milliárd apró darabra török.

XIII.

Én milliárd apró darabra török,
kiűz, akár egy démont, az anyag.
A zodiákus keresztjén feszülök,
átfúrják kezeim a sugarak.

Nincsen túlvilág, és nincs anamnézis,
Elfelejtenek, mint az álmokat.
Semmiért pusztulni pazarlás, mégis,
egy tudat, egy test – nem nagy áldozat.

Az intellektus – mondják – mint pávatoll
virul csupán. Hát ennyit ér az ész?
Nem segít. Küllőn, spirálon áthatol

az éhes, burjánzó, sötét penész,
vékony sávot hagyva a jónak, ahol
egyben maradni, élni túl nehéz.

XIV.

Egyben maradni, élni túl nehéz.
Könnyen múlok, aggodalmatlanul.
Lótuszban ülök. Mint sűrű, sárga méz,
feltör a fény repedt bőröm alól.

Most, hogy látom torkolatát a létnek,
külön sejtenként csodálom magam.
E planétát hagyom, kutyák egyék meg;
csak az jöjjön velem, mi céltalan.

Ez volt hát a világ: kedves átmenet
a végtelen űr szálaiba szőve.
Sziromnyi rend megbontani a teret.

Még mielőtt lényem összetörne,
s az időtlenségnek nyújtanék kezet,
belemarkolok égi mezőkbe.

Napszonett

Belemarkolok az égi mezőkbe,
lyukas kezemmel őrlök csillagport,
körém szórom, ha már nem vetkőzöm le,
hogy létezésem növekvő napfolt.

Ahogy megnőtt a folt, úgy eltűnt a Nap.
Pislog a Hold: foszló fény-vetélet.
Mint csonthéjában zörgő diódarab,
összetörve hangosabb az élet.

Felszakadnak roppant csillagködök.
Még rendszerűnek látszik az egész.
Egy ütemre vernek mind a délkörök,

de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz.
Én milliárd apró darabra török,
egyben maradni, élni túl nehéz.