Karácsonyi Zsolt
Kosztolányi-féle
Annyi évet éltem itt,
felgyűlt időm salakja,
kitárok minden ablakot,
beállok a huzatba -
nyelvem hegyén rezeg még
az aszalt szív zamatja.
Ekkor lép elém az az úr,
aki még szinte úrfi,
túl ifjú még ő mindahhoz
mit nem kell megtanulni.
Kigombolt kabátja mögött
régi kirakat hull szét,
az arca szinte gyermek,
előtte az öröklét -
és így szól:
„Menj most vissza,
oda ahonnan jöttél,
és nem káromkodás ez,
nem is megkopott szófény,
csak késztetés, hogy fordulj
vissza a változásba,
amit elhagytál régen -
lelkemnek földi társa."
És emiatt már azt hiszem,
hogy van kihez beszélnem,
egy angyali, és egyszerű,
mégis élő beszédben,
pedig a helyzet bonyolult,
pedig a helyzet rémes,
és a pontos megnevezés
annyi, hogy: nevetséges.
Nevetséges a helyzet és
én is, ki benne élek,
mert ez itt nem a kezdet és
nem is a végítélet...
Míg túli tényeket tanít,
a kör bezárul újra,
csak annyi van, hogy könnyedén
lépek jövőbe, múltba -
mert nincs, aki az életem
helyettem megtanulja.
Az üzenet
Valaki lépdel az éjben,
nyomai a meredélyen,
nyomai a hegy gerincén,
az alakja olyan mint én,
de a holdban égi párja
nem az én nevem kiáltja.
A neve a szárnyas medve,
a neve a táltos farkas,
ott lépdel az üzenettel:
„Ha ébren vagy, el ne alhass,
ha indultál, meg se állj már,
csak a földöntúli fánál.
De ne tudja meg a horda,
hogy jutottál fel a holdra,
ne lássák a titok útját,
akik az éjt átalusszák.
Éljenek a földközelben,
hol a fénysáv meg se rezzen.
Amit mondasz ne higgyék el,
a hold kincsét se vigyék el,
mi a világ fölött munkál,
azt ők ne hordják maguknál.
Éljenek a gondtalanban,
ahol csak egy hontalan van,
aki látja, ha a vállat
összegyűri bármi bánat,
aki látja, ha a gégén
általfut a nevetésfény,
de nem sír és nem nevet fel,
csak néhány dolgot jegyez fel.
továbbindul a nagy éjben,
nyomai a meredélyen,
nyomai a hegy gerincén,
az alakja olyan mint én."
Megjelent a 2010/2-es Bárkában. Ugyanebben a lapszámban olvasható a költő Igazi nyár című verse is.
