Kiss László
Szünet
Szeptember eleje volt, és nem tudtam, hogy a szeptember kegyetlen is tud lenni. Úgy okoskodtam, hogy miután más választásom nincs, valahogy elfogadom ezt az együttesen tető alá hozott megegyezést, tudomásul veszem a nem létező papirost, amelyen ott díszlik mindkettőnk képzeletbeli szignója, hogy akkor mostantól fogva pihentetjük a dolgot, hogy azt játsszuk: szünet.
Kínosan nehéz pillanatokat éltem meg, amikor ezzel a nyakamba szakadt, egyetlen hétben megállapított szabadsággal méregettük egymást, napról napra biztosabbnak tűnt, hogy én maradok alul. Ráadásul amellett, hogy a kialkudott hét nap észrevétlenül, hazudok: nagyon is észrevehetőn hetekre, majd hónapokra duzzadt, allergiás rohamok kezdtek gyötörni. Azelőtt sose fordult elő velem, hogy asztmásan keheljek vagy l’art pour l’art fújjam az orrom, és nem jön semmi, de azt is szégyellni kell, akkor azonban göthösen tüsszögtem és prüszköltem, s utóbb orvoshoz kellett fordulnom.
Az első hóig vártam, hátha a hideg meg a fagy segítségemre lesz, kiöli belőlem a kórt, ám miután a hófödte tájak hófödtetájszerű arculatával beköszöntött az igazinak mondott tél, és a papír zsebkendős tasakok úgy sorakoztak szobámban, mint Tóték udvarán a dobozok, kocsiba vágtam magam, és elhajtottam dr. Czenéhez, hogy mondja meg, mi van, de főleg hogy: mi a teendőm.
A fal, dr. Czene orvosi előszobájának fala sápadt volt, akár a madártej. Jól esett pihentetni a szemem rajta, mert legalább nem gondoltam semmire, és főleg az egy hétre nem, ami időközben három hónapra terebélyesedett: több mint tíz hétre szívta föl magát az a csekélyke idő, az a pár nap, amelyre szeptember elején kölcsönösen áldásunkat adtuk. A mennyezeten előkúszó repedések is csak pillanatokra vonták el a figyelmem erről a semmiről, amire a váróteremben töltött egy órában gondoltam.
A falon a naiv festészet remekeire emlékeztető plakátok maradtak a múltból. Kopottan csüngtek, szorosan egymás mellett, és a helyes táplálkozás, az egészséges életmód előnyeire hívták föl a várakozók figyelmét, aki egyedül voltam, egyedül ücsörögtem a gyengén fűtött helyiségben, a kabátomba burkolózva, és amennyire meggyöngült látásom engedte, átfutottam a hirdetményeket. Közülük egy arra utasított, hogy tartsak gümőkórmentes marhaállományt, amin majdnem felnevettem, ha a szúrástól és a megjósolhatatlan időközönként jelentkező nyomástól, ami belül dolgozott, a mellkas tájékán, felnevetni tudtam volna, odahaza ugyanis kevés esély mutatkozott marhát tartani, főleg nem állományt. Ellenben bőven volt marha a cégnél, ahol apa dolgozott, azokra gyakran ránéztünk, de csak kedvtelésből. Körbeautóztunk a holstein-frízek telephelyén, ahol kellemes szarszag volt, és reszketeg lábú borjak csócsálták a tőgyet. Olykor hatalmas tehénfejek mozdultak be a képbe, ha a korlát engedi, biztosan odadugják a fejüket a szélvédőhöz, és végignyalják az üveget. Ment a kérődzés, a széna és a szalma zizegése volt a háttérzaj, a takarmány őrlése és az ezt kísérő nyugtalan szuszogás húzta a talpalávalót a csendhez. A plakát őszintén rivallta, égővörös betűkkel, hogy azért kell nekem gümőkórmentes marhaállományt tartani, mert az egészségesebb. Épp arra gondoltam, hogy ezúttal biztosra megyek, és hazaérve emlékeztetem apát, két napunk van az ünnepig, célszerű kinézni a marhákhoz, mi a helyzet a gümőkórral, amikor szólítottak.
Dr. Czene alighanem szabadságát töltötte, mert egy medikus vett kezelésbe. Leültetett, s mielőtt végigszurkálta a karom, ránézett a torkomra. Mondjam, hogy á. Amennyire tudtam, kitátottam a szám, és ahogy érdeklődőn fölém hajolt, hogy mélyre lásson, résnyire nyílt a köpenye. Aranybarna volt a bőre, mint aki a szoláriumból érkezett a munkahelyére, és a nyakában egy medált viselt, amelynek a formáját nem tudtam kivenni, de az érme, erre meg mernék esküdni, a keblek elágazásánál nyugodott. A mell gömbölyű felületétől kétfelé futó finom erezet a győzelem egyezményes jelét mutatta. Úgy festhettem, mint aki ordítani tudna a meglepetéstől, a színtiszta, már-már kézzel fogható szépség ilyen látványos megnyilvánulásától, de nem jön ki hang a torkán. Amikor különös dolog történt. Nem csupán arra lettem figyelmes, hogy allergiám egyszer s mindenkorra elillant, de biztos voltam benne, hogy egy csapásra mindentől megszabadultam, amit hetek és hónapok óta cipeltem. Hogy lezártam a múltam, és túl vagyok valami elfogadhatatlanul nehezen, s ezzel együtt fölragyogott előttem egy újfajta, egy sejthetően szebb és ígéretesebb és igazságosabb jövőnek a képe: aranybarnabőr-színűbe volt csomagolva ez a jövőkép. És amikor a jelölt búcsúzásképp közölte, hogy keressem fel év elején, mert kontroll, kiejtettem a kezemből a nedvesre szorongatott beutalót. Magam előtt is szégyenkezve, már az autóban ülve mertem bevallani, hogy boldog vagyok. Hozzátéve: úristen.
És csak ahogy a karácsonyi vacsora után elvonultam, hogy kicsit egyedül legyek a megkaparintott ajándékokkal, és a Beatles zenéjére nekiláttam kicsomagolni a zsákmányt, fogott el valami idegen félelem és undor. Kevésen múlott, hogy kihányjam a töltött húst, s ha lett volna erőm mozdulni, bizonyosan megkapaszkodom az ágy sarkában, ami mellett üldögéltem, de moccanni sem bírtam. Éreztem, hogy elsápadok. Felpillantottam, és körülnéztem a szobámban. Láttam a ruhásszekrényt, rajta a poszterekkel, az íróasztalt és az olvasólámpát, az ágy melletti falon futó farostszegélyt, és a könyvespolcot a szemközti falnál, előtte a papír zsebkendős tasakokkal, és láttam a tiszta melegítőm, amibe a tagjaim bújtattam ezen az ünnepi estén, de. Nem volt de.
Körülöttem, ahová csak néztem, ajándék hevert. Félig kicsomagolt könyvek és egy piros pulóver, a borítékban papírpénz lapult, és a hangszórókból ellenállhatatlanul jött a Please please me. Ahogy tudatosult az egyedüllétem, s hogy valami nincs rendben, hogy egyetlen hely üres és betöltetlen, hogy egyvalaki hiányzik a lajstromból, leírhatatlan rosszullét és kétségbeesés fogott el. Újból hullámozni kezdett a gyomrom. Hátracsaptam a karom, hogy megtámaszkodjam a szőnyegen, de ahogy kitódult a vér a fejemből, összecsuklottam. Sóhajtani se tudtam, mert a beszedett gyógyszerek dacára abban a pillanatban vadul rángatni kezdett a tüdőm. Erősebben, felkavaróbban, mint ősszel, amikor először jelentkezett, és amikor könnyű volt a hűvösebb estékre fogni. Mert egyébként is nehezen találtam a szavakat: mintha fulladoztam volna attól, amit előbb-utóbb menthetetlenül meg kell fogalmaznom.
Ide-oda dobált a roham, a szőnyegen ismeretlen vonalak cikáztak. Pedig csak nevettem.
Megjelent a Bárka 2013/1-es számában.
Ajánljuk még:
Kiss László: Poétika a határokon. (Kritika Dérczy Péter könyvéről.)
